Három héttel az esők előtt Horrhé elindult otthonról. Azt mondta volt, hogy még a következő esős évad előtt visszatér. Nem hitte. Mária sem. De sokáig álltak egymással szemben, s a szemükben csillogott, amit mindenki kívül álló azt hitt, az őszinte szerelem tüze. Csak Horrhé tudta igazán, hogy mi csillogott a Máriáéban. De még Mária sem tudta mi a Horrhéjében.
Amikor November másodikán, mindszentek napján, végre hajnalban összeszedte a cuccait, s kiindult a fő út felé, még nem volt biztos abban, hogy megáll-e majd a Huente y Arroyo viskónál. De az útja arra vezetett, s magában még bólintott is egy nagyot. A kis halászfalu a Csendes Óceán partján, San Juan, potom ötven kilométerre délre Molientotól még a térképen sincs feltüntetve. Az egyetlen ok, amiért valaki valaha megáll San Juanban az, hogy a chilei határig, itt van az utolsó üzemanyag pumpa, s két kilométerre keletre volt egy vonatmegálló, ahol a vonat amelyik felmászik az Andokra, megáll vízért. Azt is San Juannak hívták. Valamikor, tíz éve is tán, Don Juan Marquez y López épített egy kicsivel nagyobb fa és sárépületet, és meghívta az egyik Moliente-i szerzetest, hogy jöjjön gyóntatni legalább vasárnaponként bele. Padre Nunes meg is szentelte a sártemplomot, s a szentelési ceremóniát San Juannak ajánlotta, a Don Juan látszólagos jó szívűségének a nyugtájaként. De Don Juant amellett, hogy neki volt ismét Molientetol a chilei határig, a legnagyobb haciendája, csak annyi érdekelt, hogy az olcsó munkásai ne akarjanak elmenni, mert munkás nélkül marad, s akkor mi lesz a virágzó kóka-levél üzletével? Így lett ez a kis falu, San Juan, akinek a lakosaira a környék egyetlen alkalmazója még azért is ferde szemmel nézett, mert a vasárnapi ebédjüket a Csendes Óceánból fogták. De nem mehetett s panaszkodhatott ez ellen sehol, ugye ?
Szóval Horrhé, kettőt koppintott az ajtó mellett a fán, amit külön azért szegeztek oda mert a gyékényajtón kopogtatni hülyeség. Ha valaki látta volna Máriát kijönni a viskóból szerfelett csodálkozott volna. Nem Istennek tetsző dolog külön aludni a férjnek a feleségétől még tíz év házasság után sem, nemhogy két hét után. Csendben megölelték egymást, de az ölelésben több volt a testvériség, mint a szerelem. Halkan kisurrantak az utcára s jó messze jártak a viskótól, amikor először szóltak egymáshoz.
- Mégis elmész?! - kérdezte Mária az első szavaival.
Horrhé megint bólintott, mintha csak így értekezett volna örökké. De alaposabb megfigyelés után, észre lehetett venni, hogy szavakat keresgél. Mária is ismerhette már, mert hagyta a fiút, "hadd gondolkozzék!". Végre, mint aki egész éjjel azon viaskodott volna, hogy a beszéd fonalának megnyissa a csapját, csak úgy ömlött belőle a szó:
- Amor! Szerelmem! - mondta keserűn. - Kérdeztem, tőled, hogy jössz-e! Nem is! Könyörögtem neked, hogy gyere velem. Emlékszel mit mondtál? Emlékszel?! - meg se várta - Azt mondtad, hogy vigyem magammal azt a búvalbélelt Enriquét. Majd ezt ni . . . - s akkorát legyintett a levegőbe, hogy szinte elesett. S ahogy nekifogott beszélni, úgy el is hallgatott. A főút előtt még megállt az egyik, semmivel sem előkelőbb háznál, mint a Máriáéké volt, de nem ment be a kopogtató fáig, hanem nagyot füttyentett.
- Pendejo! Vamonos! (Seggfej! Menjünk!) - szólt be az ablaknak alig nevezhető nyíláson mogorván, s amikor egy álmos simahajú alacsony fiú kidugta a fejét az ajtón, még rászólt - Vamos! (Menjünk!)
Amíg csendben mentek az állomás felé, a nap teljesen feljött az égre, s ami kevés nedve is a levegőnek, a hajnaltól lengett lágyan, felszívódott. Már úgy tüzelt, mintha arany nyilakkal akarná szerelembe ejteni azt a kettőt, amikor meghallották a vonatot közeledni Moliento felől. Mielott felszökkent volna a vonatra Carlos mellé, történt a fenti esemény a csillogó szemekkel. Valami miatt Horrhénak ott kellett hagynia az alig elvett feleségét. Úgy gondolta, hogy amilyen északra csak tud, addig megy. New York, Buffalo, Torontó, Kanada, még az is lehet, hogy Alaszka is lesz belőle. S felugrott a vonatra. Carlos csak bugyután vigyorgott. Amikor Horrhé mellé ült, egy nagyot vágott a hátára, s szinte ordította a fülébe:
- Felébredtél, mi?! - s hatalmas rikító nevetéssel torkaszakadtából kacagni kezdett.
- Hülye vagy? Mi van veled? A francnak kell akkorát vágni az ember hátára? - de amikor látta, hogy Carlos csak nevet s kidugja a fejét a vonatablakon ő is ütött egyet a boldogtalan hátára, s duzzogva visszaült a méregzöld olajfestékkel lefestett fapadra. A vonaton nem voltak sokan. Mindenki mondta nekik, hogy aludjanak nyugodtan Arequipa-ig mert utána olyan zsúfolt lesz minden, hogy inkább ájulni fognak mint aludni. Carlos az egyszerű emberek ártatlan álmát aludta. "Miért van az, hogy az élet azoknak a legkomplikáltabb akiknek el volt rontva a gyermekkoruk?" - nézte Horrhé a barátját . . .de magára gondolt.
*
Mária Huente y Arroyo megsimogatta a hasát ahogy felegyenesedett, a kapát a csípőjének támasztotta, s kezeit a kézhátukkal csípőjére tette s messze kinézett az óceán felé. Már nagyon kevés lehetett hátra, mert érezte. Az anyja s a vénasszonyok egyebet sem mondtak neki, csak jeleket, amikre kellett volna figyeljen, hogy pontosan tudja mikor jön a gyermek. Hitt is nekik s nem is. Az öregasszony, Consuela Perez, a legvénebb a faluban, szerint a hasa túl hegyes s magasan hordja, hogy leányka lehessen. Penelope Rodriguez szerint pedig, pont az ellenkezője igaz, s ha az ember azt nézi, hogy kilencszer szült s mind fiú volt, volt valami abban amit ő mondott. Két táborra oszlottak tehát, s szegény Mária kettőjük közül levegőhöz is alig jutott. Mindez még hagyján, de mindkét csapat kezdett a gyereknek vásárolni. Szerencséjére legtöbb ruhadarab vagy sárga volt vagy zöld, úgyhogy fel is készült a sok kérdezősködésre a gyermek neme felől. Április vége volt s már akkora volt a hasa mind legtöbbnek közel szülés előtt. Akkor az anyja Teresa, félrehúzta s a félrehúzást követő beszélgetésen elmondta, hogy neki pont négyszer voltak ikrei, de ő nem tudott megállni sem mert nem engedték s csak Julió meg Julia maradtak meg, a többi közül legalább egyet elveszítettek, s volt, hogy mindkettőt. Azután szülésig nem ellenkezett vele; amikor azt mondták üljön le, szó nélkül leült. Egész anyás lett a falu leggyönyörűbb leánya.
Május-június-júliusban aki látta, többször látta lábait föltéve pihenni, mint másként. Május közepén a postás végre a kis séta motor bicaját kezdte használni s a falu fellélegzett; nem kellett többé óriásikat kerülgetni, ha valahova akart menni az ember. Levél is jött Horrhétól, Mária szívrepesve nyitotta ki, s azonsnyomban nekifogott olvasni. Aznap mindenki messze elkerülte. Csak Carlos gügye húga, Conchetta, üdvözölte széles mosollyal.
- Mi a francot vigyorogsz itt te boldogtalan? - Tán te is levelet kaptál a mátkádtól?
- Nekem nincs mátkám - komolyodott el Conchetta - de Carlos küldött egy képeslapot csak nekem. Láttad? - Conchetta mutatott a folyópartra, ahol a postás éppen mutogatta valakinek, hogy most épp milyen virágok elérhetők.
Mindenki megnyugodott. Elérhetőnek látszott az élet . Július végén Mária kezdett vajúdni s az anyja felhívta don Juant, hogy valahonnét ha lehet, szerezzen olyan dokikat akik tudnak segíteni rajtuk. Mindenki tudta, hogy ikrei lesznek.
Az első fiúcska szombat este töltötte meg a szülészet levegőjét hangos panaszkodással, hogy neki igencsak elege van ebből a durva kezű kezelésből. Az utolsó fiúcska hétfő hajnalban, s közben a két leány jöttek külön-külön. Úgy nézett ki mintha Mária elhatározta volna, hogy egy kalap alatt most, megoldja az élet problémáit, s letudja a nehezét. Amire nem gondolt ugyan, az az volt, hogy egyedül marad. Amennyien jöttek a jó tanácsért, vagy jó tanáccsal hozzá szülés előtt, most olyan egyedül hagyták .
Kiment az ablakhoz s elkapott a levegőben két-három felé lőtt, rosszindulatú tekintést. Megbántva húzódott vissza és szó nélkül lehuppant a kerevetre. Odakint volt ideje egy gyorsat inteni a kövesen feszítő utcák felé.
- Akármit is mondotok, amikor eljön az ideje, ezekből a fiúkból csak az nem lehet amit a saját képzeletük nem enged . . . - s rövid gondolkozás után még hozzátette - ami azt illeti a lányokból sem. S majd mindenki megnézheti magát, mert nem bíztak bennem . . .
Bármennyit morgolódott, a legjobban az fájt neki, hogy Horrhé így cserben hagyta. Az igazság az, hogy nem is élt volna vissza a fiú a bizalmával sem így sem úgy, mégis fájt, hogy az történt amit ő akart kezdeményezni. "Ám legyen!"- legyintett még egyet s a szeme kezdett lekoppanni.
Iszonyú rikításra ébredt. Meglepetésében akkorát ugrott, hogy szinte felverte a gondosan előkészített tápszert, de lett is volna haddelhadd. Lassan lecsitította a gyermekeket, először a nagyszájúakat, Arranxiát és Demetriót s utána a másik kettőt, Izabellát és Pedrót. Az apróságok egy nap alatt megszokták, hogy üvöltéssel bármit elérnek. Ebben az apjukra hasonlítottak. Ó, az apjuk - húzta be a fejét akaratlanul is - el sem tudta képzelni, hogyan fogja megmondani . . .
*
Don Juan Marquez y López gondosan kirakta a Coka Cola Classic-os dobozokat a fél falra, s jól hátrament, mielőtt megfordult s az egész tárat kiürítette rájuk. Jó céllövőnek ismerték, s nem is ábrándított ki senkit: az apró, huszonkettes, sokak szerint női fegyvernek ismert Smith&Wesson minden lövésével célba talált. A tizenöt dobozból csak hat darab maradt állva a falon. Ma különösen mérges volt, nagyon nehezen vette, ha dolgok nem úgy mentek ahogy ő számította. Carlos nem érdekelte; egy hülyével kevesebb a faluban, de Horrhé volt a kedvenc futárja. Soha bajba nem keveredett. Ha valamit kellett valahova küldeni, mert neki ez volt a tulajdonképpeni üzlete, Horrhéban száz százalékig meg lehetett bízni . . .Most új futárt kell neveljen, s ez végtelenül feldühítette.
Az ajtón, szinte hallhatólag félő, koppantás hallatszott. Arra nézett, de elhatározta, hogy akárki van is ott, először jól megijeszti. Megcélozta az ajtó fölött a falat ahol tudta, hogy mögötte ott a villanykörte, s bízott abban, hogy a fal semmivel sem vastagabb ott, mint amennyire ő számította. A nagy zsivaj, rögtön a lövés után csúfondáros mosolyt csalt a szája szélére. Odaugrott s kirántotta az ajtót. Nagyon elcsodálkozott amikor Máriát meglátta. Utoljára akkor látta, amikor őt is kiengedték, s az igazat megvallva nem is szívesen emlékezett vissza arra az éjszakára. Ritkán veszítette el annyira az önuralmát. Nem tudta mit mondhatna a leánynak hírtelen, s csak mikor észrevette, hogy két kétszemélyes babakocsival van a leány, akkor jött meg a szava:
- Mi van Mária, csaknem napközit nyitottál?
- De igen! - csattant fel a leány - mert mindig vannak akik nem vállalnak felelősséget még ha bizonyíték is van rájuk, s nyugodtan olvasta tovább az ajtó mellett a listát. Mivel orvosi épületben volt Don Juan irodája, nem is szándékozott elillanni az uraság puszta látványa miatt. Don Juannak torkára akadt a szó, nem tudta elképzelni, miért olyan vad vele szemben a lány, tudtával nem tett semmit ellene. Mária pedig nem volt amiért magában tartogassa:
- Ismerd meg a gyermekeidet - mondta csúfondárosan - Ez itt Demetrió, és Pedró azok ott a lányok Aranxia és Izabella. A négy gyermek mind jól lehetett lakva mert semmi ellen nem nyűgösködtek. Jó laposakat pislogtak, nagyon is készen aludni. Don Juan nem hitt a fülének először, de amikor végre belátta, hogy jól hallotta amit hallott, Mária után vetette magát.
- Várj! Hova rohansz?
- El, nem bírom már, mindig van valakim aki kinyírja a többit.
- Hadd legalább nézzem meg őket, legalább . . . s nem bírtak az este két ép szót váltani vele többet.
Máriával sem, pedig bekövetkezett amit ő akart, megmondta a gyermekek apjának, hogy ő a felelős értük. Mégis fogalma sem volt miért volt olyan feszült. Másnap kapott egy levelet Horrhétól.
*
Amor, (Szerelmem) Kelt levelem Sao Paolo-ban
1984 Április 30-án
Tudom! Eddig is tudtam. Csak azt nem, hogy miért nem változtatott a dolgok állásán. Az a furcsa, hogy rájöttem, hogy a gyűlölet sokkal erősebb érzés, mint a szerelem. A szerelem minden akaratom ellenére sem tudott otthon tartani, pedig Isten látja a lelkemet, szívesebben otthonról írnék most neked mint innen.
Arequipa-tól a Titicaca tóig azt hittem nem fogjuk kibírni, de mind a ketten ideértünk, úgy néz ki valaki odafenn mégis vigyáz ránk. Onnan két nappal később egy páter tanácsára elutaztunk Cuzcóba és Machu Pichu-ra, mert szerinte, minden valamirevaló perui, még ha egészen indián is mint Carlos, legalább egyszer meg kell nézze az inkák örökségét.
Onnan hosszúcsónakot fogadtunk s a Madre de Dios-on keresztül lecsónakáztunk az Amazonig, s Braziliában, Sáo Paoloban egy menekülttáborba kerültünk. Tudom, hogy nem hangzik valami bíztatónak, de feleannyira sem rossz mint amennyire hangzik. A menekülttábor mellett van egy kis kocsma, perui a tulajdonos, Enrique-nak hívják, napokig ő adott munkát amíg végül belejöttünk abba, hogy hogyan vállaljuk a saját munkákat. Azután el kellett rendeznünk a Brazil papírjainkat, s ha nem dolgoztunk volna sokkal könnyebb lett volna. Mindketten, Carlos is és én is, úgy határoztunk, hogy Kanadába emigrálunk. Azt mondják Sáo Paolóban, hogy sehol a világon nem annyira jó mint ott. Abból is látszik, hogy oda a leghosszabb a várakozási ido. Másfél évet mondanak, hogy a legkevesebb. Azt hiszem, átdolgozom. Carlos is jól érzi magát s velem fog dolgozni.
Szóval, amor, dolgozunk és sokat olvasunk. Lassan egy kis pénzmagot félre is tudok tenni, s ahogy igen, azonnal küldöm is. Tudom, hogy a gyermek nem az enyém, de te az enyém vagy s a JóIsten segítségével felneveljük mintha a magunké lenne. Szeretném ha te is ide tudnál jönni, mert sokkal könnyebb együtt kiemigrálni, mint utólag kihívni valakit.
Mária letette a levelet. Ki kellett a szemében felgyülemlett könnyeket törölnie. Szíve csak úgy repesett Horrhéért, de tudta, hogy csak áltatja magát. De nem volt ideje magát sajnálnia sem rendesen: Demetrió torkaszakadtából kezdte a világ tudtára adni, hogy nem fog tudni enni, amíg a feneke ilyen nedvesen meleg. Pillanatok alatt mind a négyen tudták, nagyon is, hogy mi a bajuk, mert a sikoltozástól már a szomszéd is tiszta erejéből csapkodta a falat a seprűnyéllel. Késő este volt amikor a levél mellé végre lerogyhatott. De már sem ereje sem akarata nem volt felvenni a papírt, s az igazat megvallva, igazán félt attól, hogy a négy közül valamelyiknek, valamit valami miatt szóba kell hozni, s megint mind a négyet el kell altatnia. "Inkább holnapra hagyom a levélolvasást." - gondolta, s lassan, amilyen hangtalanul csak tudta, behunyta a szemét.
Már azt is sajnálom, hogy nem jöttél velünk. Látod a gyermeket itt is meg tudtad volna szülni, s legalább nem lennénk távol egymástól. Az az igazság, hogy nem is engednélek Don Juanhoz, mindegy mennyi pénzt ígér . . . Egyébként ha jól számítom, három hónap múlva meglesz a gyerek. Légy szíves írd meg, hogy hogy érzed magad s van-e szükséged valamire. A következő alkalomig, amor, te chiero mucho,
George
Don Juan, nem tudott helyt ülni. Minden erejét és befolyását igénybe véve már a két fiúra bírósági végzést kapott, hogy ő az apjuk, s ő neveli. Mire a másik bírósági végzést az ügyészségi szolga kiszállította Mária házához, a lány már nem lakott ott. Mire Don Juan beolajozta a gépezetet amelyik Máriát a két lányával meg kellett volna találja, Mária már Sáo Paolóban volt Horrhénál. Így indult a nagyvilágba Horrhé a feleségével és két lányával, büszkén, s olyan reménnyel, hogy új hazát találni és örökbe fogadni könnyebb lesz mint örökbe fogadni a két leányt. Carlos velük tartott s egész rendes ember lett belőle. Horrhé amilyen munkás egy ember volt, hamar életet faragott maguknak Kanadából, s lassan nem is kívánkoztak sehova. Máriának lett még öt gyermeke. Két lány s egy fiú magukban, s egy szett fiúikrek. A JóIsten, úgy nézett ki, melléjük szegődött lakni.
Csak néha langyos éjszakákon, teleholdkor, Mária arcán végig gördülő könnyeket, soha senki nem látta. Horrhé egyszer észrevette, de tapintatosan inkább nekifogott a legkisebbet ringatni. Csak a telehold maradt mindkettőjük számára szomorú . . .
