- Alszol, drágám?- riaszt fel a férjem aggódó hangja, keserû emlékeim kavalkádjából.
- Ó, nem, nem. Csak elgondolkoztam- felelem kedvesen.
- Ugye még mindig Rá gondolsz? Édesem, hányszor mondtam már neked, hogy nem kéne ilyen gyakran látogatnod az Andreát. Megbeszéltük az orvosokkal, hogy te leszel az elsõ, akit értesítenek, ha valami változást észlelnének nála.- itt szünetet tart, gondolom azért, hogy egy szempillantás alatt leolvassa az arcomról, hogy mit várhat tõlem, ha folytatja ezt a témát.
Szándékosan nem engedek utat a felgyülemlõ dührohamnak, ami minden bizonnyal kiülne az arcomra. Majd folytatja:
- Ennek nincs értelme! Az a lány õrült! Minden egyes látogatásod alkalmával újra eszedbe juttatja...- már nem tudja befejezni, mert kitör belõllem az üvöltés.
- Elég! Fejezd be! Kértelek már, hogy ne mondd ki elõttem a nevét- zokogom, utat engedve hisztérikus rohamomnak. Ettõl a fenyegetõ ordítástól, Krisztián annyira megijed, hogy a fõút kellõs közepén beletapos a gázba, a következõ pillanatban pedig egy rutinos mozdulattal, félrerántja a kormányt és leállítja a motort. – Azt képzeled, hogy ha az Andit nem látogatnám, nem gondolnék Rá? A Isten szerelmére, hisz mindig csak Rá gondolok! Hogy kérheted tõlem, hogy ne látogassam azt a szerencsétlent, aki még talán tõlem is jobban szenved?- nem bírom folytatni, fulladozok a saját könnyeim záporától.
- Nyugalom, nyugodj meg kérlek, nem akartalak fölizgatni!- csitít, és átöleli a vállam.- Tudom, hogy nehéz ezt feldolgozni, hisz a legjobb barátnõd volt...- itt jobbnak látja elhallgatni, mert izgalmamban az egész testem görcsbe rándul és ezt nyilván érzi, miközben egyre szorosabban ölel magához.
- Több volt annál – szipogom, immár lecsillapodott állapotban, és próbállok kibontakozni az ölelésébõl, de mivel Krisztián nem enged a szorításból, hamarosan feladom és mellkasára hajtom a fejem – akár a testvérem is lehetett volna. Õ volt az én lelki társam. A megmentõm. Az õrangyalom...- nem bírom folytatni, mert ismét hatalmába kerít a zokogás.
- Szeretett téged?- hangzik el férjem szájából a hihetetlen kérdés, melynek hatására ismét hevesebben ver a szívem. Bár Krisztián erõs férfi, mégsem tudja megakadályozni, hogy egy veszett állat erejével el ne lökjem magamtól, annyira, hogy közömbös arcába tudjak nézni.
- Hogy kérdezhetsz ilyet?- lihegem.
Ez az egyszerû, mégis számomra végtelenül abszurd kérdés, úgy hat rám, mintha tõrt döftek volna a szívembe. Annál is inkább, mert a saját férjem szúrta belém.
- Csak válaszolj!- kéri, olyan mindennapos hangon, mintha csak arra várna választ, hogy mi lesz ebédre.- Egy egyszerû kérdésre egyszerû választ várok. Szeretett téged, vagy sem?
Ha több erõm lenne, most valószínûleg hangot adnék az érzéseimnek, de mivel túl gyöngének érzem magam, hagyom, hogy a lelkemben tomboljanak, mint egy mindent elsöprõ hurrikán.
- Persze, hogy szeretett- suttogom, és kérdõ tekintetemet belefúrom az övébe.
- Ha valóban szeretett, ahogyan állítod, akkor szerinted azt szeretné, hogy így szenvedj? Ráadásul miatta? Szerinted azt szeretné, hogy gyötörd magad? Hogy egy évvel a halála után is minden gondolatod körülötte forogjon? – érzem hangjában az indulatot.
Ismerem már annyira a férjemet, hogy tudjam, ilyenkor nem tanácsos félbeszakítani. Ez a szenvedélyesen érvelõ, mindent elsöprõ, logikus szónoklás volt az egyik tulajdonsága, amiért beleszerettem.
Amióta az eszemet tudom, imádtam veszekedni és bonyolult vitákba keveredni, az arra érdemes emberekkel. Meggyõzõdésemtõl soha nem tágítottam, ezért mielõtt kinyitottam volna a számat, alaposan meggyõzõdtem az igazamról, és eléggé felkészültem ahhoz, hogy megfelelõ érveket felsorakoztatva a földbe
tiporjam az „ellenségem”.
Nem mindenkivel szerettem ezt a különös a játékot ûzni. Egy szempillantás alatt felmértem, hogy ki az aki méltó vitapartner lenne. Ha úgy gondoltam, az illetõ szellemi képességei, talán ahhoz sem elegendõk, hogy megértse az én mondanivalómat, csak mosolyra húztam a számat és közöltem „ hagyjuk, nem érdekes, igazad van”. Kegyetlenül hangzik, de az is voltam.
A férjem szintén kedveli az éjszakába nyúló szenvedélyes, ugyanakkor tartalmas beszélgetéseket, és azon kevesek közé tartozik, akik képesek legyõzni egy ilyen szócsatában.
Lélegzetet vett, majd folytatta.
-De Õ nem csak téged szeretett, hanem itt hagyott neked valamit. Valamit, amirõl azt hitte, hogy gondoskodni fogsz! Itt hagyott magából valamit, amit jobban kéne szeretned mint Õt, mert ez volt a kívánsága! Az Isten szerelmére, a gyermekét bízta rád, mert benned bízott a legjobban, de te ahelyett, hogy felelõsségteljesen vállalnád a rád bízott feladatot, csak a saját fájdalmaddal törõdsz, holott az a szerencsétlen kislány az anyját veszítette el.- hirtelen elhallgat, elfordítja a fejét, mintha csak megbánná a kimondott szavakat, amelyek minden egyes betûje úgy égeti a szívemet, mint a tûz. Most tapasztalom a saját bõrömön elõször, hogy milyen az amikor fáj az igazság.
Tökéletesen tisztában vagyok férjem szavainak az igazságával, mégsem vagyok képes összeszedni magam, mióta meghalt az az ember, akit annyira szerettem! Amikor tükörbe nézek, azt képzelem, nem is magamat látom. Amikor beszélek, mintha egy idegen nõt hallanék. Kívülállóként szemlélem egy idegen nõ életét, aki ugyan nagyon ismerõs nekem, mégsem láttam még soha. Mintha már egy éve halott lennék, és egy depressziós, reménytelenül elkeseredett nõt figyelnék.
Ez a nõ teljesen más mint én. Én nem lennék ennyire önzõ. Nem tudnék ennyire önzõ lenni. Bármennyire is gyászolnék, én nem engedném, hogy a keserû bánat annyira eluralkodjon rajtam, hogy az már szeretteim rovására menjen. Ez a nõ tehetetlen és ostoba. Soha nem gyûlöltem semmit jobban mint ezt a két tulajdonságot, amit ez a nõ képvisel. Mégis mit képzel magáról? Hogyan képes kibírni, hogy nem dolgozik, nem jár el hazulról, alig beszél emberekkel? Én teljesen más vagyok! Szerencsére! Én egy percig nem vagyok képes egy helyben ülni, anélkül, hogy ne csinálnék valami hasznosat. Mert minden percet ki kell használni, mert ki tudja, hogy mi vár ránk odaát? Már ha egyáltalán vár valami. Ez az ostoba nõ, pedig képes napokat csak az ágyban feküdni és sajnálni magát. Múlnak élete értékes napjai, anélkül, hogy õ a kisujját mozdítaná azért, hogy saját hasznára vagy másokéra fordítsa õket. És ez a sok hûhó, csak azért, mert valakije meghalt! Na bumm! Percenként veszítenek el emberek családtagokat, barátokat, rokonokat és mégsem válnak élõ halottá!
Mit csinálna ez a szerencsétlen nõ, ha egy háborúban találná magát, ahol naponta milliók halnak meg, de másnap az élet nem áll meg a kedvünkért!
Sajnos ez van. Ilyen az élet. Sokmindennek elmondható, de egynek biztosan nem: igazságosnak. Egy tisztességes embernek nem lesz jobb élete, csak azért mert jó ember, ahogyan egy romlott gyilkos sem kapja meg a hírhedt „ méltó büntetését”, mint ahogyan az számtalan mesében elõfordul.
Semmi sem irányíthatja úgy az életünket, mint saját magunk. Ez a lehetõség egy bizonyos kortól fogva ott lapul a zsebünkben és csak rajtunk múlik, hogy mikor vesszük elõ. Ha ez nem történik meg, vagy ha hagyjuk, hogy ellopják, vége. Elvesztünk, mert hagyjuk, hogy tehetetlenül sodródjunk az árral, vagy fejet hajtunk mások akarata elõtt.
Márpedig ez a nõ, nem tesz semmit azért, hogy a partra vergõdjön, holott számtalan segítséget nyújtó faág nyúlik felé Csak ki kéne nyújtania a kezét és belekapaszkodnia egy ágba, amely visszarántaná õt a való világba. Olyan ez, mintha önszántából sodródna az árral a kikerülhetetlen pusztulás felé.
Most is, miközben a férjem kegyetlenül a szemembe mondja a fájó igazságot, úgy látom magam, mint egy idegen nõt, egy idegen férfival, egy idegen kocsiban és egy idegen, vagy inkább távoli világban.
-Ide figyelj- folytatja, immár nyugodtabban- elismerem, hogy szörnyû az, amin keresztül mentél, de az élet megy tovább. Feltartózhatatlanul halad el melletted, de te mintha egy vonaton ülnél, csak bámulsz ki az ablakon. De ez már nem csak a te életed! Ha te feladod, azzal egy láncreakciót indítasz el, érted? Magaddal rántasz engem is, akárcsak azt a kicsi lányt, akinek hosszútávon rajtad kívül senkije sincs. De húzod magad után a szüleidet is, és még egy sereg embernek okozol szenvedést! Te, aki lelkiismeretfurdalást érzel már akkor is, ha sikerül rábeszéljelek, hogy egy nap erejéig hagydd ki a munkát, mert rajtad kívül mindenki látja, hogy beteg vagy. Szegény kollégák, nehogy egy napot is kibírjanak a szigorú fõnökük nélkül – mondja, és a hangjában bulkáló iróniát, lehetetlen nem észrevenni.- Mitõl tartanának lapzárta elõtt, azok a szerencsétlen emberek, ha nem a te szúrós és szemrehányó pillantásodtól? Ki keserítené meg annak a számtalan politikusnak, kormányzatok, cégek, vállalatok dolgozóinak az életét, akiknek hetente írsz feljelentõ leveleket? Ki mosolyogna bájosan és pislogna ártatlanul macskaeledellel a háta mögött, a zsémbelõdõ szomszédasszonyra, aki sehogy sem érti, hogy mi vonza a környékünkre azt a rengeteg macskát?- nem bírom ki, erre már el kell mosolyodnom.
-Melyik õrült feleség pucolná ki csak a cipõm egyik párját, hogy ezzel figyelmeztesse arra, hogy megfeledkeztem a névnapjáról?- nem tudom magamban tartani, kitör belõlem a nevetés. Annyira jellemzõ a férjemre! Mindig meg tud nevettetni. Amikor úgy érzem, hogy a világ összes pénze is kevés lenne ahhoz, hogy egy mosolyt erõltessek az arcomra, neki sikerül nevetésre fakasztania, különösebb erõfeszítés nélkül. Akárcsak most.
-Nagyon sok ember függ tõled drágám! Ezért kérlek téged teljes szívembõl, Vivien szálj le a vonatról,- itt elhallgat egy rövig idõre- és légy újra a feleségem!- az utólsó szavakat suttogja, és még mélyebben a szemembe fúrja könyörgõ, kakaóbarna szemeit. Szinte érzem, hogy a lelkembe lát és azt kívánom, idõzzön el itt egy kicsit, hogy megértse micsoda kegyetlen harcot vívok önmagammal. De elkapja a tekintetét, mint azok az emberek, akik egy nyomorék láttán az utcán inkább elfordítják a tekintetüket. Szégyellem magam érte, de én is közéjük tartozom.
Rajtam a sor. Szeretném azt mondani, hogy ígérem megváltozok, ismét a régi leszek, de ez nehezebb mint gondoltam. Köztudottan, mindig betartom amit megígérek és Krisztián ezt nagyon jól tudja, ezért próbál egy ígéretet kicsikarni.
Végül beadom derekam. Mielõtt kitört belõle az a rengetek mondanivaló, ami nyilván már nagyon régóta sziklaként nehezedett a szívére, pontosan tudtam, hogy most hatásos szöveg következik. Igyekeztem, hogy ne sikerüljön befolyásolnia túlságosan, de akármennyire próbálom rendezni a gondolataimat és megõrizni a józan ítélõképességem, el kell ismernem, hogy hatott rám.
Elvégre igaza van. Nem élhetek így! Már ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. Amióta Õ meghalt, bezárkóztam az egész világ elõl, hogy a gyászomnak szentelhessem magam testestül, lelkestül. Alig eszek, nem alszok, nem mozgok, alig beszélek, semmivel nem foglalkozom, amiben korábban oly sok örömöt leltem! Egyszer már elveszítettem az egyéniségemet, még egyszer nem fogom! Hirtelen érzem, hogy egész testemet elönti az elhatározás, a cselekvésvágy és a gyõzniakarás perzselõ ereje, amit már olyan régen nem éreztem! Igen, igen, ki tudok jutni saját nyomorúságom börtönébõl! Gyõzni fogok! Hirtelen érzem a diadal édes ízét a számban. Csak lépésrõl lépésre,- csitítom magam- stabil lépcsõk kellenek ahhoz, hogy fölérj a célig!
Most hazamegyünk és kipakolom azt a dobozt, ami már egy éve ott porosodik a pincében. Azt a dobozt, amit Õ hagyott rám és amit eddig nem volt erõm kinyitni. Tudom, hogy könyvek vannak benne, mégsem akartam õket a saját polcomon viszontlátni. De most, ebben a pillanatban elég erõsnek érzem magam ahhoz, hogy elhelyezzem õket a többi, féltve õrzött darabom mellé, miután minden egyes betûjükön, alaposan átrágtam magam.
Azt, hogy mi lesz a következõ lépés, még nem tudom, mindenesetre ezt tartom a legfontosabbnak, jelen pillanatban.
Férjem lemondó sóhaja szakítja meg a gondolataimat.
-Nos?-kérdezi.
Mély lélegzetet veszek és már hallom is a saját szavaimat, amiket mellesleg már valóban én mondok és nem az az idegen nõ.
- Igen- nézek bele kipirult arcába, de már látom benne a megkönnyebülést.- Igen. Ígérem ismét méltó leszek rá, hogy a feleséged legyek. Ne haragudj, hogy, ez ilyen sokáig tartott.-nézek a szemébe, majd mosolyogva hozzáteszem- Leszállok a vonatról.
