Fiatalok és öregek, szépek és csúnyák, gazdagok és szegények, soványak és kövérek, műveltek és tudatlanok... Mégis, mi az, ami közös ezekben az emberekben? A futás! Mert-e sok,különböző ember közös szenvedélye nem más, mint a futás. A futás egy közösségbe tömöríti őket, szinte titkos szövetségesekké válnak, különösen akkor, amikor együtt futhatnak. Ezért gyűlt össze vasárnap, június 27.-én több mint ezer ember a pesti rakparton. Pontosabban azért, hogy öt, vagy tíz kilométert fusson a tűző napon izzadva, lihegve, egymás hegyén hátán, de örömmel! Őrültség? Tényleg az, de csak annak, aki nem fut. Mert a futás, nem más mint drog, amely veszélyesebb minden más kábítószernél. Aki egyszer rákap az ízére, sose tud letenni erről a különös szenvedélyről.
Egyszer valahol ezt olvastam: „ Futás az élet- a többi csak várakozás.“ Pontosan ez járt a fejemben, amikor büszkén a mellemre tűztem az előbb kézhez kapott rajtszámot, és átvedlettem a több mérettel nagyobb, emblémázott pólóba. Én is várakoztam, de nem egy sztoikus nyugalmával, hanem kissé idegesen, az előttem álló tíz kilométer miatt. Bár, a rajtnál mosolyogva sorakozó nagymamák és unokák láttán, valamelyest föl tudtam oldódni. Egészen addig, amíg észre nem vettem a készenlétben álló mentőautót, ami egy kicsit megint megingatta az elszántságomat.
...három, kettő, egy hangzott a hangszóróba üvőltő ember szájából, a tömeg pedig lassan megindult, hogy mohón falja az előtte álló kilométereket. Elégedetten nyugtáztam, hogy képes lennék előzni is, de tudván, hogy nem a szokásos fél óra áll előttem, hanem akár a kétszerese,igyekeztem csitítani a versenyszellememet, és főként fékezni pálcika lábaimat.
Mosolyogva haladtam, néha néha előzgettem is, gyönyörködtem a hullámzó Duna ringásában, és a túlpart szikláinak természetes fehérségében, és egyre inkább élveztem a versenyt. Nem is verseny volt ez, hiszen nem volt tétje, nem volt versengés, nem volt izgalom. Mindenki a maga tempójában haladt, ki komótosan, ki fürgébben, de mindenki örömmel! Nem volt kit legyőzni, legfeljebb önmagunkat és a távot. A többség, köztük én is, még csak a negyedik kilométernél tartottunk, amikor az oldalsávban, velünk szembe elhúzott egy férfiakból álló hat fős csoport. Nem sokkal utánuk egy nővel találkozunk szembe. Ők voltak a profik, akik már megfordultak a Szabadsághídnál, és visszafelé futottak a rajthoz, vagyis a célba. Mi, a közönséges halandók csodálva szemléltük őket, de egy cseppet sem irigykedtünk rájuk. Nem volt rá okunk, mert a fényképek állandó kattogásából ítélve, és kamerák kereszttüzében egy kicsit mi is elit futóknak érezhettük magunkat.
A nyolcadik kilométernél még mindig kicsattantam az energiától, ezért nekiiramodtam és előzni kezdtem. Volt, aki szintén ráhajtott, de volt, aki lassacskán, kényelmesen futott.Néhányukat inkább az akaratuk vitte előbbre mint a lábuk, ami azt hiszem mindennél jobban becsülendő.
A célnál nagy taps fogadott mindenkit, és a szerencsésebbeket le is fényképezték. Amiért azonban mindenképpen érdemes volt futni, az nemcsak a célbeérkezéskor, hangszóróban elhangzó nevünk volt, hanem a tudat, hogy tettünk valamit testünk és lelkünk egészségéért. Az, hogy ismeretlenül néhány órára mégis ismerősökké váltunk, és megmutattuk a világnak, igenis, lehet örömmel sportolni, már csak hab a tortán.
Otthon izgatottan olvasom el az eredményemet az interneten. 58:35 perc alatt teljesítettem tíz kilométert, ezzel a 141. lettem a nők között. Önbizalmam növekszik, amikor az oldalt böngészve fölfedezek magamról egy képet, és az sem rontja el a kedvem, hogy úgy nézek ki rajta mint egy izzadó szívószál.
A nap hátralévő részében hasogat a fejem, és megmozdulni is képtelen vagyok, de a világért sem mondanék le arról a leírhatatlanul jó érzésről, ami aznap hatalmába kerít, és minden alkalommal, amikor az emblémázott pólómba bújok.
De hogy mit is éreztem aznap? Ne várjanak, hanem fussanak egyet, és ígérem érezni fogják!