[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 333
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 333


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Beszámoló egy futóversenyről

Fiatalok és öregek, szépek és csúnyák, gazdagok és szegények, soványak és kövérek, műveltek és tudatlanok... Mégis, mi az, ami közös ezekben az emberekben? A futás! Mert-e sok,különböző ember közös szenvedélye nem más, mint a futás. A futás egy közösségbe tömöríti őket, szinte titkos szövetségesekké válnak, különösen akkor, amikor együtt futhatnak. Ezért gyűlt össze vasárnap, június 27.-én több mint ezer ember a pesti rakparton. Pontosabban azért, hogy öt, vagy tíz kilométert fusson a tűző napon izzadva, lihegve, egymás hegyén hátán, de örömmel! Őrültség? Tényleg az, de csak annak, aki nem fut. Mert a futás, nem más mint drog, amely veszélyesebb minden más kábítószernél. Aki egyszer rákap az ízére, sose tud letenni erről a különös szenvedélyről.
Egyszer valahol ezt olvastam: „ Futás az élet- a többi csak várakozás.“ Pontosan ez járt a fejemben, amikor büszkén a mellemre tűztem az előbb kézhez kapott rajtszámot, és átvedlettem a több mérettel nagyobb, emblémázott pólóba. Én is várakoztam, de nem egy sztoikus nyugalmával, hanem kissé idegesen, az előttem álló tíz kilométer miatt. Bár, a rajtnál mosolyogva sorakozó nagymamák és unokák láttán, valamelyest föl tudtam oldódni. Egészen addig, amíg észre nem vettem a készenlétben álló mentőautót, ami egy kicsit megint megingatta az elszántságomat.
...három, kettő, egy hangzott a hangszóróba üvőltő ember szájából, a tömeg pedig lassan megindult, hogy mohón falja az előtte álló kilométereket. Elégedetten nyugtáztam, hogy képes lennék előzni is, de tudván, hogy nem a szokásos fél óra áll előttem, hanem akár a kétszerese,igyekeztem csitítani a versenyszellememet, és főként fékezni pálcika lábaimat.
Mosolyogva haladtam, néha néha előzgettem is, gyönyörködtem a hullámzó Duna ringásában, és a túlpart szikláinak természetes fehérségében, és egyre inkább élveztem a versenyt. Nem is verseny volt ez, hiszen nem volt tétje, nem volt versengés, nem volt izgalom. Mindenki a maga tempójában haladt, ki komótosan, ki fürgébben, de mindenki örömmel! Nem volt kit legyőzni, legfeljebb önmagunkat és a távot. A többség, köztük én is, még csak a negyedik kilométernél tartottunk, amikor az oldalsávban, velünk szembe elhúzott egy férfiakból álló hat fős csoport. Nem sokkal utánuk egy nővel találkozunk szembe. Ők voltak a profik, akik már megfordultak a Szabadsághídnál, és visszafelé futottak a rajthoz, vagyis a célba. Mi, a közönséges halandók csodálva szemléltük őket, de egy cseppet sem irigykedtünk rájuk. Nem volt rá okunk, mert a fényképek állandó kattogásából ítélve, és kamerák kereszttüzében egy kicsit mi is elit futóknak érezhettük magunkat.
A nyolcadik kilométernél még mindig kicsattantam az energiától, ezért nekiiramodtam és előzni kezdtem. Volt, aki szintén ráhajtott, de volt, aki lassacskán, kényelmesen futott.Néhányukat inkább az akaratuk vitte előbbre mint a lábuk, ami azt hiszem mindennél jobban becsülendő.
A célnál nagy taps fogadott mindenkit, és a szerencsésebbeket le is fényképezték. Amiért azonban mindenképpen érdemes volt futni, az nemcsak a célbeérkezéskor, hangszóróban elhangzó nevünk volt, hanem a tudat, hogy tettünk valamit testünk és lelkünk egészségéért. Az, hogy ismeretlenül néhány órára mégis ismerősökké váltunk, és megmutattuk a világnak, igenis, lehet örömmel sportolni, már csak hab a tortán.
Otthon izgatottan olvasom el az eredményemet az interneten. 58:35 perc alatt teljesítettem tíz kilométert, ezzel a 141. lettem a nők között. Önbizalmam növekszik, amikor az oldalt böngészve fölfedezek magamról egy képet, és az sem rontja el a kedvem, hogy úgy nézek ki rajta mint egy izzadó szívószál.
A nap hátralévő részében hasogat a fejem, és megmozdulni is képtelen vagyok, de a világért sem mondanék le arról a leírhatatlanul jó érzésről, ami aznap hatalmába kerít, és minden alkalommal, amikor az emblémázott pólómba bújok.
De hogy mit is éreztem aznap? Ne várjanak, hanem fussanak egyet, és ígérem érezni fogják!




Cím: Beszámoló egy futóversenyről
Kategória: Cikk
Alkategória:
Szerző: Veres Katalin
Beküldve: June 30th 2004
Elolvasva: 1543 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Cikk főoldalára | Megjegyzés küldése ]


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.27 Seconds