- Mennyen má’ mit akadékoskodik itt? – s nagyot lökött a botjára támaszkodó vénemberen. Nem vétett az neki csöppet sem, csak az indulat szökkent belé ebben a fagyos délutánban. Az öreg, aki addig a sétapálcájára támaszkodva türelmesen csak azt leste, hogyan tudna a hasogató szél elől még mélyebben az ujjasába bújni, elveszítette az egyensúlyát és nagyot esett. Csak úgy csattant a járda jegére. Lelke ádázul visszaszökkent, hogy most rendet teremt s szétcsap a fehérnépek között, de gyenge kerete alig bírt a talpára is visszakapaszkodni. Nagy nehezen végre szemtől-szembe került a dühös nőszeméllyel, aki amire az öreg felállt, szeppenetét próbálta méregbe bújtatni. Nem nagyon sikerülhetett neki, mert mire az öreg a szemébe nézett, elillant a mérgének többsége.
- Pető Lujza! – emelte az égnek a mutatóujját az öreg fenyegetően – Pető Lujza, - ismételte – varangyos voltál kicsi korodba, s mosse vagy jobb!
S amilyen ünnepélyesen szólt, ugyanakkora önfegyelemmel megfordult, s szép egyenes, ha vigyázó léptekkel otthagyta a sort a mészárszék előtt, mintha nem is állt volna hajnal óta ott az elsők között.
Pető Lujza meghökkent. Most már akármit képes lett volna csinálni, csakhogy a dolgok visszakerüljenek, úgy ahogy voltak a lökés előtt.. De az öreg csak ment, csökönyösen, saját igazának tudatában, s azt forralta az ezüstös üstöke alatt, hogy milyen nagy bajba kerülne Pető Lujza ha ő most se szó, se beszéd felfordulna. Addig-addig csiklandozta ez a csintalanság belülről a fejét, hogy mikor odaért az utcának a Kossuth utcával levő sarkához, csakugyan odacsapta a sorsa a járdához ismét, s az Úr magához rendelte. Ment is ő amiután a ruháját lepallotta,s minél közelebb jutott az Úr székéhez, annál jobban bicegett, s annál jobban súrolta a könyökét, amely éppen elhagyta a kék árnyalatot két fokkal a lila felé. Az Úr csendesen végignézte az öreg ráérős csoszogását s azt is, hogy jó alaposan körülnézett a könyökét súrolva. Aztán, széles mosollyal az arcán, nyájasan odaszólt az öregnek:
- Etédi Péter bá’, jöjjön közelébb!
- Tán maga vak is? – kérdezte az öreg csípősen – mert a szava erejéből tisztán hallszik, hogy süket . . .
- Én nem, Péter bácsi – oktatta az Úr – csak azért vagyok hangos, mert errefelé kevés olyan jár akinek a hallása olyan jó mint a magáé . . .
- Látja? – kérdezte az öreg szemrehányóan – engem még ezek szerint hagyhatott volna, nekem nem volt sietős idekerülni.
- De Péter bácsi, más eddig még nem ment vissza akkor sem, ha nam őt szántuk hazahívni . . .
- Én pedig ide nem költözök – makacskodott az öreg – ahogy én elnézem egyedül lennék akinek nem elmúlnak a bajai, hanem jobban látszanak – mutatott a könyökére, s hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, még erősebben kezdett bicegni.
Az Úr nem állta meg, hogy el ne kacagja magát.
- Idefigyeljen Etédi bácsi! Ha engem maga ma még egyszer megkacagtat, akkor még visszaeresztem.
- Jaj be nagy szíve van – mondta az öreg, s hangjából az összes angyal megrökönyödésére csak úgy sütött a csúfondárosság, ami nemigen kerülte el a Fennvaló figyelmét sem.
- Miért? – kérdezte az Úr.
- Hát azé’tt mer’ ha valaki nem akar, azt még maga sem tudja boldoggá tenni, nemhogy fordítva – s egyet bólintva odaibcegett a sarokba, s lekuporodott egy háromlábú csizmadia székre, mintha azt egyenesen neki tették volna oda, s úgy elhallgatott, hogy tisztán látszott : részéről be van fejezve a tanácskozás.
- Álljon fel! – dördült az Úr – hogy mer maga így beszélni velem?
Az öreg félrefordult, s fütyörészni kezdett. Ekkora pimaszság láttán a mennyországban saroktól sarokig síri csend lett. Mindenki lélegzetvisszafolytva leste, hogy mi lesz ebből.
- Na nem baj, szólalt meg az Úr végül, ketten is játszhatjuk ezt a játékot. Hadd lám kicsodának kell a másik előbb – s félrefordulva, végezni kezdte a dolgát.
Etédi bácsi pedig ott ült a sarokban, türelmesen, s egyre nagyobb bizalommal mert a kék foltok rajta kezdtek meggyógyulni, s ahogy ültében elnézte, mintha még a lábai is egyenesedni kezdtek volna. Egy idő után felállt, megjárta magát a csizmadiaszék körül, s legnagyobb örömére semmi baja sem volt.
“Na akkor most ideje nekifogni hazamenni” gondolta, s kezdett a mennyország nagy termében csoporttól csoportig menni, s bemutatkozni mindenkinek. Az egészben csak az volt furcsa, hogy amíg a bemutatkozási körútját végezte, az Úrnak még a tekintetét is feltűnően elkerülte. A csoportok ahol megállt mind egy-egy főbb angyal köré voltak képződve, s mindegyiknél az Úr mintha jelen lett volna, ami nem nagyon tetszett az öreg Etédi Péternek. Úgyhogy csak fogta magát s amelyik csoportnál megállt éppen, azzal kezdte a mondókáját, hogy világéletében az volt a legnagyobb mérge, hogy a bírókat egy törvényszéken sem lehetett felelősségre vonni a határozatukért. A Gábor arkangyal körötti csoportnál szinte megverték, annyira nem esett jól nekik ez a beszéd. Főleg azért sem, mert Gáborról tudvalevő, hogy néha ő is szeret uralkodni amikor az Úr nincs jelen. A szentek csoportjai annál önállóbbak voltak, vagy legalábbis önállóbbaknak szerettek volna látszani, s ezért mindig szívesen meghallgatták a mondanivalóját. Ha pedig nem szívesen, akkor legalább udvariasan.
*
A mennyországban percek teltek el ami alatt lenn a földön kiosztották a húst a mészárszékban, s már meg is főzték a karácsonyi töltelékes káposztát belőle, s éppen az ünnepi ebédhez készülődött a város apraja-nagyja. Az Etédi háztájon szomorúság billegett a karácsonyfával a kovácsoltvas talpban, amit Péter bácsi tákolt össze fiatalabb korában, amikor még újdonsült házasok voltak Marcsika nénivel. Küs Etédi Antika akit az öregek neveltek amióta kitiltották az anyját az örökségből, mindig szomorúan viselte az ünnepeket, s most, hogy az öregapja a kicsi szobában volt kifektetve, inkább holtan mint élőn, még kevesebb oka volt örömre, mint eddig.
Marcsika néni, akinek fiatalabb korából csak a tűzrőlpattantsága maradt meg, makacsul visszautasította az öregedést, s úgy viselkedett mindig, hogy megcáfolja a látszatot. Most is pont a nagyseprűvel járta a táncot, s amikor meglátta az unokája arcán a kifejezést, hangosan elkacagta magát:
- Antika, hiába nézel mer’ én nem bolondultam még meg – s maga elé dünnyögte a többit – habár ilyen ünnepen megbocsájtható lenne.
- Üljön le nagyi, ne hívja ki a JóIsten haragját maga ellen – mondta a legényke, s amikor látta, hogy hiába beszél - csak egyet legyintett.
A vénasszony épp megdöltötte a seprűnyelet, olyan mozdulattal, hogy dícséretére vált volna akármelyik argentin tangóbajnoknak is, de felszisszent, mert nem tudott visszaegyenesedni. Úgy meghajolva bevánszorgott a kicsi szobába, ahol Péter bácsi nézte a plafont mereven, s az öreggel szemben lehuppant a kicsi antik székre, hogy az csak nagyot reccsent. Ahogy leült s nem kellett a hátát kiegyenesíteni, a megkönnyebbüléstől mókás mosollyal az arcán intézte a kérdést az öreghez:
- Te, Péter, az idén van-é szándékodban felébredni?
Etédi bácsinak mint egy vezényszóra hirtelen becsukódott a szeme.
- Ejha! Te Péter, én nem alunni kűdtelek. Csak azt kérdeztem, hallám van-é kedved éjféli misére menni?
Az öreg behunyt szeme alatt látszott, hogy valamit igen nagy érdeklődéssel figyel, mert szemei fürgén mozogni látszottak. S mintha amit nézett, annyira lekötötte volna a figyelmét, hogy Marcsika néni bármit is mondhatott volna, nem vette volna figyelembe. Annyi biztos, hogy az éjféli misének slussz!
S ez felingerelte a feleségét. Eszébe juttatta azokat az éveket, amikor ilyen vagy olyan okokból nem ért haza idjében, hogy misére vigye a feleségét, de mindig megjelent a félig megtartott misén és félig részegen. Sohasem volt túl berugva, azt el kellett a vénasszonynak ismernie, mert amíg mindig volt két-három asszony akik jó szóval vagy rosszal próbálták az urukat haza siríteni a mise után, neki soha nem kellett még egy szót szólnia sem. De ha valaki megkérdezte volna Péter bácsit, akkor bizonyára megtudta volna, hogy az öreg inkább elviselte volna a kiabálást is a feleségétől csak ne kellett volna neki csendben töltenie az ünnepeket. De hát ilyenek voltak a sovány évek . . .
A sovány évekhez képest ez az idei már a készülődéssel kilógott az eddigiek közül. Sudár, tömött ezüstfenyő várta a díszeket s a szaloncukrot a kovácsoltvas talpban, s a fadíszítés ünnepélyes szertartása az idén, az éjféli mise után már előre beporozta a hajnali órákat szent fenyőfaillattal. Csak az öreg hiányzott, hogy feltegye a porcelánangyalkát a tetejére. Marcsika néni pedig nem bízta volna másra, mert megadásnak látszott volna, s nem lett volna amiért az öreg még egyszer felébredjen. Szóval Karácsony napján hajnalban az unokák helyett csend fogadta az ünnepet. Legelsőre Marcsika néni kelt fel s begyújtott a konyhakályhába, ha nincs vendég is kell enni; nem szabad elhanyagolni. A huzat pillanatok alatt recsegő lángokat formált a száraz tűzgyújtóból, s a kályhacső kipirosodott, mint szégyenlős szűz, ha udvarlókról beszél. Előkerült valahonnét egy apró faragott fatekenyő, álmos szemű Antikával együtt,s a konyha friss melegében hamarosan illatos kalácstésztát csapkodott Marcsika néni a tekenyő oldalához. Nem lehet tudni, hogy mikor de annyi időt szakított ebben a nagy sürgölődésben, hogy a gyerekember elé egy bögre ébresztő kávét varázsoljon. S itta Antika a finom kávét, s egyre nagyobb érdeklődéssel nézte a kicsi szoba ajtóját. Olyannyira oda volt a szeme tapadva, hogy feltűnt a vénasszonynak.
- Mi a baj Antika, minek lesed azt az ajtót?
- Nagyi! Bezárta Cirmost tatával?
- Nem tudom fiam, eredj nézd meg.
Antika bement a kicsi szobába, s megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a macska nem volt bent. Cirmos, kiscica kora óta előszeretettel aludt az alvó embereken. Sokszor ébredt fel, hol egyikük, hol a másikuk, hogy ölükben a forró gomolyag dorombol. De most nem akarták Cirmost beengedni Péter bácsival, mert elég nehezen szuszogott az öreg anélkül is, hogy egy jól megtermett kandúr pihent volna a mellén. Antika megállt a szoba küszöbén, s lelki szemei előtt felvonultatta a két öreget, ahogy legtöbbször elképzelte őket.
Péter tatát takarosan, székely ruhában engedte útjára a templomba; talán ő volt az egyetlen városi öregember, aki harisnyásan, csizmásan, patyolatfehér gyolcsingben s fekete lájbiban, a harisnyáján fekete irással, egyenesen s büszkén járt az Isten házába. Az öreg arcán huncut mosolyféle bújkált s ahogy elment előtte a kalapja felé nyúlt de ahelyett, hogy megfogta volna csak egyet biccentett az unokának s eltűnt a képzelet ködébe.
Marcsika nánnyó más volt. Törékeny termete lágyan kirajzolódott az ócska lámpa fényében a háta mögött a falon árnyékból, ahogy takaros kis kontyát lassú megfontolt mozdulatokkal kitekerte és kiengedte. S ahogy derékigérő, ősz haja bekeretezte az arcának a rizspapírvékony bőrét, úgy keretezték be életét a pergamenillatú évek.
Antika megrázkódott. Gyorsan körülnézett, hogy valaki rajtakapta-e a gondolatait, s megnyugodott, hogy bennsőségesen egyedül az övéi maradtak. Hátralépett, s az ajtót lágyan becsukta maga mögött. Az ablak párkányán ott ült Cirmos. Közel a konyhakályhához, az ablakpárkány lett volna falun a kemencepadka. Antika a kályhához ment, s miután megkotorta a parazsat, három hasáb keményfát tett a tűzre. Rábólintott a nagyanyjára:
- Ez elég lesz a kalácsnak is . . .
- Azé’tt még hasíts egy pár rönköt odakinn, hadd ne szenvedjünk hiányt!
A fiú megkönnyebbülten sirült ki az ajtón. Egyenesen a kamra felé vette az útját, úgy emlékezett, hogy van a kamrában rönk amit nem lepett be a hó. Ahogy odaért valami sötét mozdult sebesen odabenn. Nem volt nagyobb két kujaknál, de mert nem volt hozzátartózkodva, meglepetésében akkorát ugrott mint egy bakkecske. Meglepetése hamarosan kíváncsisággá vedlett, s a kíváncsiság vadászösztönnek adott helyet. Lenyúlt az ajtó mellé, s tapogatózva megvárta amíg a kisbalta nyele belesimult a markába. Amikor azt biztosan marékra fogta- mert csak belépni a kamrába. Gyorsan körültekintett s elhatározta, hogy az egyetlen hely ahova bármi előle elbújhatott, a fűrészbak túlsó oldalán a nagy öblös kosárban volt. Nem nézett a kosárra egyenesen, nehogy elijessze akármi volt, s elképzelte, hogy valami apró lény most szívével a torkában reméli lélegzetvisszafolytva, hogy felfedezetlen marad.
*
Marcsika néni nem figyelt fel az ajtó nyikorgására: épp a kalácsba sodorta a diót s annyira bele volt merülve, hogy jó munkát csináljon, hogy még a nyelve hegyét is kinnfelejtette. A kicsi szobába surranó Cirmos pedig emberi közelségre vágyott. Egy szökkenéssel az ágyon volt, s lassú, hízelgő-dörgölőző léptekkel a Péter bácsi mellére sétált. Ott leült, s a két első mancsával mintha pumpálna, puhán nyomogatni kezdte az öreg hálóingét. Fészkelődött. Egyre hangosabban dorombolt is a pumpáláshoz. Jó hosszú ideig csinálta ezt, s amikor végleg meggyőződött, hogy nem hajtják le onnan lehasalt s kinyújtózva, dorombolva elaludt.
Az öreg aki eddig bóbiskolt arra ébredt, hogy körbeállták a szentek. Kiváncsian egytől-egyig megnézte őket s mindegyikhez kezdett kedves szavakat intézni:
- Miklós, - ismerte fel Mikulást a ruhájáról – hogyhogy az idén nem érdemeltem virgácsot? Osztán ne felejts el jövőben! András – üdvözölte ugratva a kiltes skótot – ha igaz amit mondanak, akkor a fehér ló amin jöttél tényleg feltörhette a sejhajt. Antal – mosolygott a két újját égnek emelőre - hogyhogy soha nem telik meg a perselyed? Lukács, Péter, István . . . – sorolta a megismert szentek neveit, s hangja egyre gyengébb volt . . .
*
Antika még lépett egyet a fürészbak bütüjéig, s ahogy bal kezével félrerántotta az öblös kosarat, a kisbaltával lesujtott. A vizslakölyök nyikkanás nélkül adta ki a lelkét. Ugyanabban a pillanatban odabenn a kicsi szobában, Cirmos alatt, a Péter bácsi melle utolsót emelkedett . . .
