“Öcsi! Figyelsz? Csak azt szeretném mondani …”- lelkendezett Figula. Iván Imre viszont közbevágott.
“Nem vagyok Öcsi! Még neked sem, te áruló!”- közölte jéghidegen, majd elfordult, és tovább fütyörészte a ‘Kis Karácsony, nagy Karácsony” című dalt.
“Iván! Te, azt akarom neked …”- kezdett bele Figula ismét a dologba, de most se sikerült.
“Az nem elég! Én nem Iván vagyok, érted?! Az csupán a nevem, semmi több! … Piszkos nemzetvesztő!”- háborodott fel Figula újabb közönséges elszólásán Iván. Homorított, égremeredt, kezeit felemelte, de még néma maradt, nem szólt.
“Két diplomás Mérnök! Tudom a tiszteletet, csak elhogyishijjákoltam már megint. De tudom ez neked nem számít, hiszen egy pótérettségis, alkoholista levélkézbesítő ilyet fel se vesz! Igazam van, mi, igen, jól mondom?”- kuncogott barátilag a nagy magyar rockrajongó, a Lóri által is köztudomásúlag ‘Rockhaver’-ként tisztelt Figula.
“Az irigység, mi?! Igazam van, igen, tessék? Megesz a sárga irigység, te szibériai, ruszki csőszerelő! Így akarsz felkerülni oda, ahol én vagyok, fel a magasba, az arcképfestők, meg gondnokok közé?! Meg a pénzkézbesítők elvont világába? Igen? Hát az nem fog menni barátocskám, de nem ám. A pozíciómra vágysz, igaz? Az rágja a májad, hogy engem kétdiplomás mérnöknek ismer az egész ország, holott nem vagyok csak egy jólábú, postás biciklista?!”- visított fel Iván behomorítva, és égremeredve.
“Ez kell a piszkosnak, a siker, az országos hírnév és az ingyen pálinka a ‘Beteg Ember’-ben!”- könnyezte el magát az idegtől Iván Imre, kétdiplomás mérnökként tisztelt postai dolgozó.
“Két Diplomás Mérnök! Az a véleményem, hogy azonnal meg kell másznunk a Hoover Dam-et. Minden perc drága. Nagyon kell sietnünk, ha fel akarunk érni a tetejére, mert lassan este lesz, és le is eshetünk. Akkor pedig időt vesztünk!”- ismertette Figula Ivánnal az akció bonyolult voltát. Komoly képet vágott, és rockos, intelligens arccal nézett maga elé.
“Ne, mekkora esze van! Ilyenkor látszik, hogy filozófus az apja.”- gondolta végig a hallottakat Iván. “De, ha onnan leesel azzal a negyven kilóddal, te leszel a vízhatlan bevonat a betonon! Ha-ha-ha!”- vihogott Iván. “Édes Istenem! Mit vétettem?!”- váltott át keservesen síróba. “Mért büntetsz, mért versz ennyire? Mért küldöd a nyakamra ezt az ÁVÓ-s sikkasztót?!”- visította ismét behomorítva, és égremeredve.
“Két Diplomás Mérnök! Mit mondott Lóri? ‘A rock örök, és elpusztíthatatlan’, ezt mondta, igaz? És mi rockosok vagyunk, én konkrétan a nagynevű Rockhaver! Itt van bennünk a rock, ezért elpusztíthatatlanok vagyunk. Érted? Érted már?”-vigyorgott huncutul a furfangos arcot vágó Figula.
“Aha!”- váltott át ravaszba Iván. “Szóval te az élet vizét iszod, ezért nem vagy soha influenzás. Mikor a tisztességes munkásembernek csak pálinkás sör jut!”- visított egyet a rátörő idegtől. “A halhatatlan égi küldött. Jól fizetett mennyországi dolgozó! Na majd meglátjuk azt a leesést. He-he-he.”- nevetgélt magában a híres műszaki szakember.
“De miért kell nekünk megmászni a Hoover Dam-et? Több, mint 200 méter magas meredek, pucér betonfal.”- értetlenkedett Iván.
“Mert Szparisok vagyunk, Két Diplomás Mérnök!”- kiáltott fel halkan az izgatott Figula.
“Aha!”- bólogatott komolyan, egyetértően Iván.
“A Nyíregyházi Szpartakusz elismert szurkolói vagyunk, úgy tudom!”- vágott kemény, eltökélt arcot, majd folytatta. “A Szparit a Vadnyugaton is győzelemre kell juttatnunk! Ez becsület és hit kérdése! Előre a győzelemig! Le a nyilas, amerikai cowboyokkal! Éljen a kiskörösi Durbincs Sógor!”- kiáltotta el magát a szent cél által áttüzesedett lelkületű Rockhaver, és megiramodott. Mezítláb, puszta kézzel, mint pók a falon.
“Éljen a Szpari! Éljen Durbincs Sógor! Lóriért!”- üvöltött egy irdatlant, egy jó asztmásat Iván, és gyerünk. Irány Figula. Egyetlen rántással le lett tépve a betongát oldaláról. Aztán megint, és megint.
Nem bír nyugodni! Örökké csak a villogás, meg a másik becsületes ember eltaposása!”- lépett rá az erő felett kapaszkodó Figula izzadt, zsíros fejetetejére.
“Csatt!”- csapódott be a betonba alul a lelkes magyar rockrajongó. Azonban csupa hajlékony, törhetetlen csontvázának ez meg se kottyant.
“Hohó!”- iramodott meg ismét. Majd a már a betonfal tetején levő korláton átmászott Ivánt követve ő is kihuppant az útra. Sajnos pont egy arra haladó, hatalmas kamion kerekei elé.
“Apám! Ez nyílt utcán, fényes nappal veri a kamiont! Ha-ha-ha! Hunyadi János, a törökverő!”- fulladozott a rátört röhögéstől az örök barát, Iván.
Figulának még épp annyi ideje maradt, hogy az út másik oldalán lévő korláton átugorva belevesse magát a Lake Mead felduzzasztott vizébe.
“Loccs!”- csobbant az egészséges, kristálytiszta víz. Majd hirtelen felbukkant egy lucskos fej, és egy leszorított tenyerű, felemelt kar.
“A piszkos náci, Adolf Hitler! Eszi a halat, ki akarja pusztítani a Lake Mead-et! Őrség, őrség!”- kiabálta a röhögő Iván.
Az őrség jött is, és már csattantak is a víz felületén az első lövések.
“Ez mellben, meg búvárban veri a cápát! Nagy, nagy a gyerek! Rockos, elpusztíthatatlan!”-volt a hirtelen elkomolyodott Iván egyértelmű véleménye a látottaktól.
“Tehát én vagyok a jobb! Én vagyok az igazi Szparis! Viszont Figula is rendes egy ember, el kell ismerni. Az irántam való tiszteletből képes átúszni ezt az óriási tavat.”- szipogott komolyan Iván.
“Fiúk, hajtsatok!!”- ordította el magát, majd magasra emelte a győztes Szpari-zászlót, mely immáron meghódította a Vadnyugatot is.
| 
