A tenger nyugodt volt. A hullámok halk csobogással mosták a mészkősziklát, amelybe ezernyi lyukat fúrt a fáradhatatlan víz. Az égen néhány bárányfelhő fodrozódott, a szél valahol a távoli partok mögött pihent. A szikla tetejéről két férfi lógatta a lábát lefelé és bámulták a kéklő látóhatárt. Az egyiknek háta közepét verdeső vöröses haja szinte lángolt a napfényben. Izmos, bronzbarna karját átvetette a mellette ülő vállán, arca és az egész teste sima volt. Sem ráncok, sem sérülések nyomai nem csúfították sehol. Hibátlan volt. Összehúzott szemmel nézett a távolba, hosszú szempillái közül néha előcsillant szemének arany ragyogása. A társa hasonló termetű, de sötétebb hajú férfi volt, kissé idősebbnek is látszott, talán a fürkésző sötétbarna szemek körül kirajzolódó barázdák vagy az arcát keretező dús, de avatatlan kézzel nyírt szakáll és hosszú haja miatt.
Öt hosszú év telt el, hogy ők ketten – Bartel, a coriolisi, az Univerzum távoli zugából menekült harcos, aki itt talált menedéket; és választott földi társa Zoriadész, a Nagy Folyó partján született ember, testi-lelki barát és testvér – nekivágtak a bejárható világnak. Az eltelt öt esztendő alatt egyszer sem hagyták el egymást, és ez idő alatt megismerték a másik múltját, minden gondolatát és vágyát. Egyek voltak, és tudták, hogy egységüket soha, semmi nem rombolhatja le; még a halál sem.
Zoriadész idősebb fivérként vezette Bartelt az emberek világában, s így első tanítómestere, egy öreg halász bölcsessége és tapasztalata kiegészült Zoriadész fiatal hevével, becsületes, őszinte lelkével, szerető ragaszkodásával. Bartel először érezte magát maradéktalanul boldognak.
Kezdetben a sivatagot járták be. Együtt égtek és szomjaztak a tűző napon, egymást melengetve dideregtek a jeges éjszakában és fogták egymás kezét. Az energia, az a titokzatos kapocs, amely valaha félelemmel és bizonytalansággal töltötte el, ebben az egyszerű mozdulatban úgy kötötte össze őket, hogy végül már szavak nélkül is olvastak egymás gondolatában. Valósággá vált régi barátjuk, Aseth megállapítása róluk: olyanok voltak, mint két testben élő egyetlen lélek.
Külsejük csak színeikben tért el egymástól, és talán annyiban, hogy Bartelnek egyáltalán nem volt szüksége rá, Zoriadész viszont egyre szívesebben hanyagolta a borotválkozás utálatos szokását, így hajdanán gondosan eltávolított testszőrzete visszanyerte eredeti állapotát. A
haját és a szakállát egy éles tőrrel kurtította meg nagyritkán, de csak azért, hogy ne nézzen ki ijesztően. Nem akart Bartel szépsége mellett úgy festeni, mint egy majomember.
Különbözőségük inkább egyéb megnyilvánulásaikban volt feltűnő, de ezt csak olyasvalaki vehette észre, aki hosszabb ideig ismerte őket; vándorlásaik alatt ilyen ember pedig nem akadt.
Zoriadésznek ember lévén naponta volt szüksége ételre és italra, hogy erejét ne veszítse el. Az elejtett vadakat előbb nyárson, vagy felhevített köveken megsütötte, csak azután ette meg. Nyersen csak gyümölcsöket, zöldségeket, legfeljebb madártojást evett meg.
Bartelnek sokkal ritkábban volt erre szüksége, de ha megéhezett, akkor bizony nem bíbelődött a préda sütögetésével. Zoriadész kővé dermedt, amikor először látta enni, s beletelt kis időbe,
míg napirendre tért felette. Egy-egy alkalommal Zoriadész ebédjének legalább húszszorosát tüntette el. Idejük jórészét így vadászat, és ivóvíz előteremtése kötötte le. A vadászat sebekkel is járt, így Bartelnek meg kellett tanulnia az emberek gyógyításának jó néhány fortélyát. Nagy hasznát vették Aseth “varázsfüveinek”. Sebet kötözött és varrt össze, törött csontot tett sínbe, kificamodott izületeket illesztett a helyükre. A legveszedelmesebb azonban egy kígyó marása volt, amikor habozása majdnem Zoriadész életébe került. Ő maga nem sokat törődött ezekkel a hasukon csúszó lényekkel, hiszen rá nem hatott a mérgük, legfeljebb szédült
tőle kissé, azt pedig képtelen volt megjegyezni a sok-sok fajta közül melyik veszélyes az emberekre, melyik nem. Látta is az egyik szikláról előrecsapódó állatot, amit megzavartak a sütkérezésben, és éppen továbblépett, amikor a nyomában ballagó Zoriadész combjába mart, valahol
a térdhajlata felett. Zoriadész felkiáltott, előkapta a tőrét, és az állatot a földhöz szögezte vele. Amikor meglátta a kígyó rajzolatát, kétségbeesetten próbálta a harapás helyét megtalálni.
- Bartel! – ordított testvére után – Bartel, segíts! - Bartel sarkon fordult, és rohant vissza. – Megmart egy homoki vipera. Ki kell véreztetni a sebet. Fogd a tőröm, és a harapás helyén szúrd bele a húsomba jó mélyen, bugyogjon a vér. Rajta!
Bartel zavarodottan nézte a tőrt, Zoriadész verejtékes arcát, aztán a két apró szúrást a
combján.
- Miért kell beléd vágnom? Alig látszik.
- Ha nem teszed meg, meghalok Bartel.
- Biztosan lehet valahogy másképpen, hozom a füveket!
- Az nem elég! Tedd, amit mondtam! – Zoriadész a fájdalom mellett érezte a zsibbadást tovakúszni a sebtől az ágyéka felé - Bartel, kedvesem, testvérem hát el akarsz veszejteni? – kérdezte, és a szemét elhomályosította a könny. – Ha nem sietsz, a kezed között halok meg.
- Képtelen vagyok fájdalmat okozni neked – toporgott felette Bartel – szeretlek, hogyan
onthatnám én a véred? – aztán leguggolt mellé. Zoriadészt ellepte a hideg verejték, és olyan fehér lett, mint a mész.
- Ha szeretsz, akkor most ezt teszed, ezt kell tenned. Add az öved! – Bartel letekerte a derekáról, és elszorította vele Zoriadész combját. Megszűnt benne a vérkeringés.
- Most! Most csináld! – kiáltott rá kétségbeesetten, mert Bartel még mindig habozott. Végre felemelte a tőrt, és remegő kézzel, de pontosan döfte a két kicsi pont közé. Zoriadész felordított, de aztán az öklét a szájába gyömöszölte, és lihegve elhallgatott. A seb nem vérzett.
- Most mi tegyek? Nem vérzik! – kiáltott fel Bartel rémülten.
- Lazíts a szorításon és tágítsd ki a sebet! Aztán szívd ki, míg a vér nem jön a méreggel együtt. Bartel, én is megtenném érted… kérlek! – rohant az idő. Zoriadész bal lába egyetlen merev, lüktető fájdalom volt.
Bartel összeszorított fogakkal fordította meg a tőr hegyét a sebben, majd a száját a nyílásra szorította, és szívni kezdte. Zoriadész ordítani is képtelen volt már, félájultan hevert. Először kesernyés ízű folyadék szivárgott a sebből, undorodva köpte ki, aztán végre lassan, nagyon lassan Zoriadész édes, mámorító ízű vére buggyant a szájába. Folytak a könnyei, nem tudta mit kell még tennie, meddig kell ezt folytatnia. A vért is kiköpte, mert gyengén érezte még benne a halál ízét, és végezte tovább a sebtisztítást, ahogyan Zoriadész meghagyta. A halálos veszedelmen túl, alig tudta megállni, hogy ne igyon testvére véréből. Egyetlen gyönyörteljes korty mégis lecsúszott a torkán és könnyezve borult Zoriadészre.
- Bocsáss meg! Bocsáss meg! – majd bekötözte a sebet.
Zoriadész órákig hevert eszméletlenül, lába majdnem a kétszeresére dagadt, szederjesen és fénylően feszült a bőre. Szaggatott lihegéssel küzdött a vérébe jutott méreggel. Bartel majd megőrült az aggodalomtól, első dühében miszlikbe aprította a szerencsétlen hüllő tetemét. Aztán bőrtömlőből erős pálmabort öntött a sebre, majd Zoriadész szájába, rászórta Aseth összes gyógyfüvét, ami csak talált a zacskóban.
Emlékezett rá, mi a teendő, amikor beteg embert kell ápolni, de most alig volt vize, csak a kéttömlőnyi pálmabor, amit legutóbb egy oázisban kaptak. A vizet rálocsolta egy darabka vászonra, és a homlokára simította, s mikor Zoriadész magához tért, a pálmabort töltögette a szájába, valahányszor csak felnyögött. Maga is belekortyolt egyszer-egyszer, mert a feszültség kitikkasztotta. Furcsa érzés volt a fejébe rohanó zsibongás, de legalább így nem bénította meg a félelem, hogy elveszíti Zoriadészt, aki sápadtságából most már inkább kipirult, verejtékezett. Néha felcsuklott, összevissza halandzsázott, és Bartel a láznak tulajdonította akadozó beszédét. Sejtelme sem volt róla, hogy a gyógyító céllal beletöltött erős italtól Zoriadész már holtrészeg, még a fájdalmat sem érezte. Csak akkor kezdett gyanússá válni, amikor Zoriadész nevetgélve gyakran tette fel a kérdést: “Emlékszel…” és utána mindig egy-egy kalandjának meséje következett, amellyel valamelyik hódítását elevenítette fel, persze alaposan kielemezve a nőt, a helyzetet, és a megoldást. Ez is egy lényeges különbség volt kettejük között. Míg Zoriadésznek gyakran volt szüksége nőre, és minden kínálkozó alkalmat meg is ragadott, ha kedvére valót talált, Bartel távol tartotta magát ezektől a földi teremtésektől. Nem akart kockáztatni, és nem is érezte szükségét, hogy kapcsolatba kerüljön egy “nősténnyel” – magában csak így nevezte Zoriadész számtalan menyasszonyát, feleségét. Néhány napig valóban úgy is érezhette magát mindegyik kiválasztott, amíg ismét el nem fogta őket a kalandvágy, és kereket oldottak. Nem egyszer menekültek egy-egy elcsábított, ám faképnél hagyott menyasszony, vagy feleség rokonsága elől. De voltak olyan törzsek is, amelyek megtiszteltetésnek érezték, ha felajánlhatták vendégeiknek a törzs szüzeit. Zoriadész ilyenkor tobzódott, és napokig nem került elő a nászkunyhóból, míg Bartel udvariasan, de határozottan visszautasította az “ajándékot”, viszont gond nélkül hivatkozhatott testvérére, aki helyette is boldogan szakította le a törzs legszebb virágait.
Sokféle néppel, törzzsel, szokással ismerkedtek meg bolyongásuk során.
A sivatag lakói sokban különböztek a sűrű erdők mélyén élő törzsektől. Találkoztak barna bőrű, büszke emberekkel, akik a sivatagi homok és a tűző nap elől tetőtől talpig beborították magukat dús redőzetű öltözékükkel, hogy csak a szemük világított, amikor gyanakvóan fürkészték a jövevényeket. Zárkózottak voltak és önérzetesek, nem könnyen fogadták be az idegeneket, ám ha igen, akkor önzetlenek voltak barátságukban. Sátrakban éltek, és a férfiak szinte állandóan lovon ültek. Szép arcú, szép termetű emberek voltak, mesterei a kardnak, tőrnek. Az asszonyaik láthatatlanok voltak fátylaik mögött, idegen szem nem láthatta az arcukat. Harcos, nomád népek, akiknek nap-nap után küzdeni kellett az életért, az oázisért, a vízért, jószágért.
Az őserdők eldugott mélyén voltak olyan emberek is, akik nem barátnak, nem is ellenségnek, hanem egyszerűen tápláléknak tekintette őket. Amikor a ketrecbe zárva megértették, hogy a lakomán az ínyencfalat szerepét szánták nekik, bizony alig-alig szabadultak szorult helyzetükből.
A tágas szavannákon találtak fekete bőrű embereket; férfiak, nők, gyerekek mezítelenül jártak, bőrük színe miatt mégsem érezték őket pucérnak. Csontokból, kövekből fűzött ékszerek díszítették őket, s Zoriadésznek eszébe sem jutott, hogy a mosolygó, villogó fogú, hetyke mellű leányok közül akár egyre is kívánsággal tekintsen. Meztelenségük jobban megóvta őket a mohó férfivágytól, mintha felöltöztek volna. Nagyon kedvesek és barátságosak voltak, együtt ültek velük a falu esti tüze mellett. A falubeliek még sohasem láttak hozzájuk hasonló magas, világos bőrű, hosszú hajú férfiakat, s nekik is meglepetés volt a találkozás. Kölcsönösen megcsodálták egymást. Zoriadész evett az ételükből, ivott az italukból, énekelték a dalaikat, majd a kifeszített kecskebőrből készült dobok és száraz tökhéjból készített csörgők vad ritmusára magával ragadta őket is az ősi erő, amely táncra mozdította a lábukat, és hajnalhasadtáig, a kimerülésig hajszolta őket a szertegomolygó szikrákkal égő tűz mellett.
Az álomtalan alvásból ébredve vadászni indultak a férfiakkal. Lándzsával a kézben, hátukon íjjal és nyilakkal űzték a fürge antilopot, gyors zebrát, a veszedelmes, vastagbőrű orrszarvút. Bartel
elemében volt, ez a vadászat a régmúltat hozta vissza, amikor szinte puszta kézzel küzdött a Földet benépesítő sokféle állattal. Hatalmas erejét beleadva a lándzsa röptébe nem volt előle menekvés. Zoriadész kezében megfeszült az íj idege, s minden egyes pendülésében halál suhant a menekülő állat felé.
Soha még akkora zsákmánnyal nem tért vissza a vadászcsapat. Szorgos asszonykezek csaptak le a
véres tetemekre, és hamarosan a szárítón sorakozott a sok hús, éles kövekkel kaparták a bőrt, amely talán majd valamelyik kunyhóban lesz kényelmes nászhely egy fiatal párnak. Kutyák marakodtak az odavetett koncon, a sivító gyerekhad egymást kergette a letisztított csontokkal. Az öregek ezer ráncba futó mosolygós arccal beszélték egymás között, hogy most bizony jó ideig nem kell félniük az éhezéstől. A fiatalabb férfiak bámulattal vegyes tisztelettel vették őket körbe, és a vezetőjük a legszebben faragott baltáját nyújtotta át Bartelnek, Zoriadész nyakába pedig szerencsét hozó amulettet akasztott. A lányok vágyakozva sugdolóztak, és egymást taszigálva próbálkoztak valamelyikük pillantását elcsípni, míg a szigorú anyák a kunyhókba nem parancsolták őket. A búcsúlakomán csak a férfiak ülték körbe a tüzet, az asszonynép távolabb húzódva halkan énekelte a törzs hálaadó dalait.
A legöregebb ember, akit a törzs varázslójának tartottak, beszélni kezdett, a többiek figyelmesen lesték a szavát. Bartel csodálatos képessége folytán hamarosan már értette a beszédét, ami inkább dallamos dünnyögés volt, mint szó. Népük ősi szellemeiről mesélt, akik uralják az életet, s akik között van egy, amelyik legyőzi a démonokat, jóra fordítja a rosszat. Mert már felébredt, megszülte őt a Földanya, jár- kel az emberek között és figyel.
Mormolás tette hatásosabbá az öreg mondókáját. Zoriadész egykedvűen bámulta a tüzet, Bartel pedig a mélyen ülő, könnyező öreg szemeket nézte. Az öreg állta a tekintetét, aztán ráérősen felkászálódott a helyéről, és lassan Bartel felé botorkált. Nehézkesen letérdelt előtte. Két kezét előrenyújtva Bartelre mutatott, majd a földön elterülve a porba hajtotta az arcát, aztán egy sóhajtással kilehelte a lelkét.
Nagy lett a riadalom. A búcsúlakoma gyász-szertartássá változott. Az öreg nyitott szemmel bámult, míg egy bőrzsák el nem nyelte összetöpörödött öreg testét.
Bartel fogta a zsákot, és Zoriadész kíséretében kivitte a faluból. Mindketten tudták, miről beszélt az öreg.
- Hosszú ideig kellett várnia, hogy találkozhasson azzal az istennel, aki jobbá teszi a lelkeket
és legyőzi a gonosz erők hatalmát – törte meg a csendet Zoriadész - most már megnyugodhat. Túl sokat kellett élnie. Mi mindenen mehetett keresztül.
Bartel úgy érezte, saját élete van abba a zsákba varrva, s az öregember az ő sorsának halandó jelképe.
Többé nem mentek vissza a faluba.
Jártak sűrű erdőkben, melynek hatalmas fái az égig értek, törzsük olyan vastag volt, hogy ketten sem érték át. - Ezek még fiatal cserjék voltak, mikor utoljára itt jártam - ámuldozott Bartel.
- Tudni sem akarom, milyen öreg vagy! Hiszen nem is én vezetlek téged, hanem te vezetsz engem! – nevetett Zoriadész.
A párával dús levegőjű erdőkben buja, kábító illatú virágok pompáztak, amilyeneket eddig elképzelni sem tudtak. Minden áldott nap hatalmas eső ömlött a nyakukba. Zoriadésznek kezdetben
ismeretlen volt a lezúduló víz és elbújt előle, később azonban arcát az ég felé tartva élvezte a záporozó vízcseppeket.
A sok eső előbb patakokká, majd folyókká duzzadt. Nádból, kéregből, szívós liánokból tutajt építettek és lassú sodrású, széles, mély folyókon eveztek, vagy zuhatagos, rohanó víz tetején táncolt kis lélekvesztőjük. Zoriadész ilyenkor halálra váltan hasalt a tutajon és kapaszkodott a peremébe. Betegesen irtózott a sodró víztől; Bartel pedig nevetve, egymaga húzta az evezőket. Zoriadész a biztonságos parton birkózással torolta meg mulatságát.
Később magas hegyeket másztak meg, s a hegytetőről lepillantva gyönyörködtek a sziklacsipkés ormok távoli, kékes ködbe vesző fenséges láncaiban, a titokzatosan ásító barlangokban, a feleselő visszhangban.
Most itt ültek a hatalmas víz partján, amelyben visszatükröződött az égbolt színe. Bartel
sokszor mesélt a vízen túli világról, és Zoriadész megérezte testvére elvágyódását, a mosolya mögött megbúvó szomorúságot, aranyló pillantásába vegyülő csendes mélabút.
- Nyugtalanítja a szívem, hogy mostanában boldogtalannak látlak. Mondd, mi a baj?
Bartel elmosolyodott. Tudta, hogy nem csaphatja be testvérét azzal, hogy eltereli a szót. Annál sokkal jobban ismerték egymást és nem titkoltak semmit a másik elől.
- Sohasem voltam boldogabb, te is tudod. Ennek a tengernek a partján ültünk egykor Onorie-val, itt tapasztaltam először, milyen lehet a békesség. Innen indultunk tovább, át a túlsó partra. – Bartel évek óta nem emlegette a coriolisi tudóst, Zoriadész azt hitte, talán meg is feledkezett róla. – Nem boldogtalanság ez, inkább csak valami… hiányérzet.
- Bartel – Zoriadész alulról fölfelé nézve kutatta az aranyló szemeket –, ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy átkelünk ezen a rengeteg vízen? – játékosan oldalba lökte barátját – Nem
teszel velem ilyet, mert igaz barát vagy, és tudod, hogy mennyire gyűlölöm.
Bartel felnevetett, aztán felállt. Ismerte már Zoriadésznek ezt a fajta nézését; hízelgő
könyörgéseit szokta bevezetni vele, de most elhatározta, hogy ezúttal nem enged a praktikáinak.
- Hát nem te kérdezted, mi bánt? Valami hiányzik nekem… és neked is. Ne is tagadd! Jó lenne a nyugalom, valahol letelepedni…
- Ugyan miért ne tehetnénk meg itt? Itt miért nem jó neked?
- Túl sok az emlék.
Zoriadész kételkedőn csóválta a fejét.
- Nem ez az igazi ok – lábát Bartel lába mögé csúsztatta, és egy hirtelen mozdulattal kibillentette az egyensúlyából. Bartel elterült a homokon, Zoriadész egy pillanat alatt rátelepedett, és széttárt karjait leszorította. – Te a túlsó partra vágyakozol, csak nem akarsz engem kész tények elé állítani. Valld be az igazat, merényletre készülsz ellenem… igaz?!
- Igen, igen, igen… megadom magam! – nevetett Bartel. Könnyedén lerázhatta volna magáról, vagy
megfordítva leteperhette volna, de szerette, ha Zoriadészből olykor kitört a játékosság.
- Te gyalázatos gazfickó! Hát nincs neked lelked, ami furdal? Hogy egyszer belebetegszem a te vízimádatodba? Nekem elég egy mosakodásra való, de neked mindenből sok kell. – Hirtelen elkomolyodott, elengedte Bartelt. – A pokolba is elmegyek veled, ha kell. No, mit terveltél ki?
Bartel is feltápászkodott.
- Amíg te a napi ebédedre vadásztál, én találkoztam lejjebb az öbölben egy hajóssal. Egy krétai kereskedelmi gálya kapitánya, és megállapodtam vele, hogy egy kis segítség fejében átvisz minket a túlsó partra. ... csak néhány nap, és meglátod, milyen csodálatos ott. Egészen más lesz, mint itt.
- Nekem ez jobban tetszik – dünnyögte Zoriadész –, mert közte és köztem túlságosan sok a víz.
Bartelt hosszú évek után most először futotta el az indulat. Megragadta Zoriadész vállát.
- Úgy viselkedsz, mint egy nyavalygó vénasszony! Ez itt nem az alvilág folyója, hanem víz. Egyszerűen csak víz! Hogy lehetsz ennyire gyáva?!
A következő pillanatban vissza is szívta volna a meggondolatlanul kiejtett szavakat. Zoriadész arcán a döbbenet fájdalommá torzult.
- Te… te gyávának tartasz engem? – kimondhatatlan csalódás volt a hangjában.
- Nem… dehogy… bocsáss meg… nem úgy gondoltam…-dadogott Bartel. Át akarta ölelni Zoriadészt, de ő ellökte magától és futni kezdett végig a part mentén, végül eltűnt egy szikla mögött. – Nem akartalak bántani… Gyere vissza!
Őrjítő tehetetlenség szállta meg. Utána menjen, tartsa továbbra is fogva; vagy ne menjen, engedje szabadon. Önzésből fogadta el önkéntes fogadalmát. Várjon rá? Ha nem jön vissza, belepusztul. Talán jobb is volna. Zoriadésznek mindenképpen könnyebb lenne nélküle, hiszen nem
kellene a vállán cipelni a terhet, amit ő jelent számára. Hamar kiheverné, mert emberek között, otthon van. Maga pedig befejezhetné a kínlódást, amit életnek neveznek… örök életnek. “Gyűlöllek, Onorie!” – szakadt ki belőle a kiáltás. Órák teltek el, a dagály a lábát mosta, de nem mozdult. A torka összeszűkült, hogy alig kapott levegőt. Mellkasát, szívét mintha abroncs szorította volna.
Aztán halk léptek neszét hallotta maga mögött. Zoriadész volt; visszajött. Csendben leült mellé, aztán beszélni kezdett:
- Hét éves lehettem, Mirea még karon ülő kisded, amikor apámmal nekem is ki kellett járnom a csatornához. Minden családnak ki volt jelölve egy szakasz, amit a szárazság idején rendbe
kellett hozni, ki kellett javítani a repedéseket, a beomlásokat kitapasztani agyaggal, hol mit kellett. Mire Opet ünnepe eljött, a csatornáknak készen kellett várni a folyó áldott vizét. Apám nem bírta egyedül a munkát, úgy emlékszem rá, mint egy kicsi, sovány emberre, akit sohasem láttam enni. Talán olyan kevés jutott neki, hogy nem sokáig tartott elfalatoznia. Anyám nem sokat segíthetett neki Mirea miatt, ezért én mentem vele minden áldott reggel. Ő leereszkedett a száraz mederbe, én pedig a közeli agyagbányából hordtam az agyagot a vállamra akasztott kosarakban. Még most is érzem, milyen nehezek voltak azok a kosarak, mennyire törte a vállamat a rúd.
Az egyik napon baleset történt fenn a folyó gátjánál. Átszakadt a töltés, vagy valami ilyesmi
történhetett. A folyó vize a csatornába zúdult. Én eldobtam a kosarakat és rohantam, ahogy a lábam bírta, hogy figyelmeztessem. Messziről ordítottam, másszon ki gyorsan, mert jön a víz, de nem hallott engem. Egy betegség miatt rossz volt a hallása, nem hallotta a víz dübörgését sem.
Hiába kiabáltam, hadonásztam, nem figyelt fel. Aztán talán a zúgó víz megremegtette a földet, mert akkor felnézett. Észrevett engem is, ahogy kétségbeesetten kalimpálok, de nem értette, miért. Sohasem felejtem el az arcát. Amikor a következő pillanatban elnyelte az iszapos örvény, nem tudom, egyáltalán tudta-e mi történik vele. Versenyt futottam a vízzel, hátha látom valahol felbukkanni, és segíthetek, de hiába. Kifulladtam, összeestem, és egyszer sem láttam, hogy feldobta volna a hullám. Nem találtuk meg a testét később sem.
Bartel megszorította Zoriadész kezét.
- Bocsáss meg, testvérem, még mindig nagyon ostoba vagyok. Nem megyünk sehová, ha nem akarod, soha többé nem kényszerítelek semmire. Mindennél fontosabb vagy nekem.
Zoriadész egy lendülettel felállt, leverte kötényéről a homokot.
- Ugyan… te nem tudtál erről, joggal hihetted, hogy… gyáva vagyok. Ha jól meggondolom, valóban úgy viselkedem ilyenkor, mint egy ijedős nyúl. Változtatnom kell ezen. Nos, mikor indulunk? – kérdezte mosolyogva.
- Hajnalban. – Bartel úgy érezte, hogy az est leszállta ellenére rásütött a nap. Nem talált szavakat, de tudta, hogy nincs még egy olyan ember a világon, mint az ő kedves Zoriadésze.
