[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 208
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 208


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Daniela Raimondi: Vér (Sangue)

Az eső kopog az ernyőkön, a koporsón, az arcukat az ég felé emelő márvány angyalokon. A kis tömeg lefelé néz, afelé a mohó földnyílás felé, amely készen áll, hogy felfalja azt a keveset, ami egy életből maradt.
A férfi és a nő egymás mellett állnak, ugyanaz alatt a színes, csíkos, kissé ízléstelen ernyő alatt. Mindketten magasak, szőkék, ugyanazzal a nyugtalansággal a szemükben. A cipőjük elmerült egy víztócsába, de ők csupán önmagukra gondolnak, arra a képtelen szerelemre, amely sok évvel ezelőtt született, létük legsötétebb, legfájdalmasabb zugából. Olyan szerelem, amely a vérükből eredt, és a vérükbe fészkelte be magát, mint egy alattomos rákos daganat; elhúzódó és gyógyíthatatlan rák, amely elpusztította őket, mint egy láz. De ez a láz finom, mint a liszt, sűrű és édes, mint a szicíliai bor.

Az utolsó lapátnyi földet is visszadobták.

- Megyek. Van egy vonatom félóra múlva, ha sietek, még sikerül elérnem.

A férfi fél karral megragadja, már-már erőszakosan, vagy kétségbeesetten. Talán mindkettő.

- Ne… Várj… Nem mehetsz el így. Gyere! Menjünk el és igyunk valamit.
- De a vonat…
- Kit érdekel a vonat! Lesz másik, nem? Meg aztán mit szólnának, hogy ilyen sietve elmész annyi idő után. Na, gyere.

Nincs ellenkezés. Engedelmesen követi, mint akkor. Mint mindig.

Számára ő volt a hős, gyerekkoruk óta. Együtt játszottak mindig, reggeltől estig. Még nagykorukban is, amikor felfedezték a szerelmet, szinte anélkül, hogy tulajdonképpen észrevették volna. Pedig ez olyan szerelem volt, amely égetett, amelyik a húsukból és a vérükből született, amelyik a lelkükből született. És akkor a férfi vált az Istenévé is, az egyetlen Istenné. És a poklává.

A presszó kicsi és piszkos.
A kerek asztal inog.
Az égett ízű kávé már hideg.


A férfi csendben bámulja. Tudni akarja. Rá akar jönni, hogy mire gondol most, vajon a nőnek is ezer pillangó van a gyomrában, gyengék a lábai, száraz a szája, és vajon érzi-e azt a szörnyű és fájdalmas vágyat, hogy kinyújtsa a kezét és megérintse az ujjait; épp hogy csak megérintse.
Te is érzed ezt az abszurd szükségét annak, hogy hozzám érj, Laura? Hogy újra megtaláljuk azt a tüzet, amely elszédít… Annyi év, Istenem, annyi év anélkül, hogy láttalak volna….

- Mennyi idő telt el?
- Majdnem tizennégy év. Jövő hónapban lesz tizennégy éve.

Jaj, csak ne vegye észre, hogy… Ne csinálj ostobaságot most. Megkeveri a kávét, lesüti a szemét, az időről beszél, kifelé néz az ablakon…
Nem fogok sírni itt mindenki előtt, az én koromban pláne!… Most megkérdezem, hogy van-e valakije. Nem. Olyan lenne, mintha azt feltételezném, hogy… Szent Isten, nem, ne nézz rám így…

- Még mindig nagyon szép vagy, tudod? Talán még inkább.
- Úgy érzed, hogy most van a bókok ideje?
- Nem, csak úgy mondtam, minden célzás nélkül… Nem beszélgethetnénk anélkül, hogy megbántsuk egymást, valahányszor kinyitjuk a szánkat? Hány cukrot kérsz?
- Cukor nélkül iszom mostanában. Csak egy korty tejjel.
- Tényleg? Annyira odáig voltál az édességekért. Emlékszel mennyi fagyit befaltál?

Mosolyognak. A száj körüli megfeszült izmok mozdulatától hirtelen semmibe vesznek az évek. A szemek fáradtak ahhoz, hogy színleljenek. Újra az idő mélyében. Egy pillanatra. Együtt.

- Hogy vannak a gyerekek? Kettő van, igaz? Már biztosan nagyok.
- Gianluca tizenkét éves. Paola tizenegy, de már eddig ér nekem, ha látnád! Ha nem ügyelek, akkor rövidesen már azt kéri, hogy diszkóba mehessen… És te? Mikor nősülsz?
- Én? Nem, én ugyan nem. Nem nekem való a házasság. Minek? Gyereket nem akarok, akkor meg sokkal jobb így, kevesebb a gondom.
- Miért nem akarsz gyereket?
- Hagyjuk ezt, Laura. Azok után, amin keresztül mentünk…
- Mit akarsz ezzel mondani? Hogy az apák bűne mindig visszaüt a gyerekeikre? Ne légy hülye! Az évek feletted is elmúlnak, nem gondolod? Aztán ott leszel öregen és magányosan.
- És te sajnálnád? Nézz a szemembe: te sajnálnád?
- … Persze, persze, hogy sajnálnám… Miért, örülnöm kellene esetleg? A bűneinkért már vezekeltünk eleget, azt hiszem.
- Á, szóval ezért… A poklot megjártuk oda-vissza, amíg kívülről meg nem tanultuk az utat.

Lehetetlen. Lehetetlen elkerülni, hogy ne beszéljenek a múltról. Lehetetlen, amikor épp felfedezték, hogy tizennégy év különlét nem ért semmit, és most nem akarnak mást, csak egymás karjába omlani és sírni, simogatni egymást, és elmondani, hogy mennyire hiányzott neki a férfi, és elmondani, hogy senki, egyetlen nő sem volt olyan, mint ő, soha. Soha…

- Kérsz még valamit? Egy süteményt, egy szendvicset? Biztos éhes vagy.

A retikülben megcsörren a mobiltelefon. Összerezzennek.

- Tessék… Ah, szia Andrea. Igen, már vége. … Nem, nem sikerült elérnem. … Nem tudom, mikor van a következő. Amint kiérek az állomásra, megnézem, és visszahívlak. Persze, légy nyugodt, megy minden órában. …
Itt van most velem, kávézunk. Nem …, később elmagyarázom, oké? Szia, puszilom a gyerekeket. Hívlak majd, amint megtudom pontosan, hogy mikor érkezem. Szia.
… Igen, én is.

- A férjed?
- ….
- Megmondtad neki, hogy velem vagy?
- Persze. Nekem egyértelműnek tűnt, hogy beszélgetünk majd.
- És ő? Mit mondott?
- Hogy jól teszem. Hogy már régen meg kellett volna tennem.

Aztán körbenéz, kerüli a tekintetét. Ebbe a presszóba jártak kamaszként csocsózni. Nem változott sokat: csak most több a por, meg a cukor és a szerecsendió furcsa szaga érzik.
Egy nő és egy kislány lép be és kérdezik meg a pultost, hogy milyen messze van az állomás. A kislány egyik ujjal az orrában őket bámulja, anélkül, hogy levenné róluk a szemét. Aztán sietve távoznak.

- Mennem kell, Sergio. Túl késő van.
- Nem, még van idő. Veled akarok lenni egy kicsit…

Hirtelen mozdulattal megállította a nőt. Megfogta a kezét, amikor az már felállt, és most erősen szorítja. Nem szólnak semmit. Egymást nézik és kész. A nő tétovázik egy pillanatig. Visszaül. Lesüti a tekintetét. Annyira fehér… A keze hideg és nyirkos, de a férfi lassan mozgatja az ujjait, kicsit megszorítja. A nő csuklójának belső felén halad a hüvelykujj: fel és le, lassan simogatva az érzékeny bőrt és a kék ereket, hogy érezze, hogyan folyik a vére. A nő megdermed. Nagyon szenved, a férfi látja; aztán lehunyja a szemét és lassan, lassan viszonozza a szorítást, csendben.
Meddig tart ez a pillanat? Nem tudnák megmondani. A férfi szólal meg először:

- Sosem akartalak bántani. Nem hiszel nekem, de így van.
- Tudom, tudom… Nem a te hibád. Sokkal inkább az enyém. Sosem kellett volna… De minek erről beszélni most már? Ennyi idő elteltével. Nem volt senkinek sem a hibája. Talán egyszerűen csak meg kellett történnie. A dolgok néha így mennek. Rossz irányba indulnak és nincs mit tenni.
- Sosem látjuk többet egymást, ugye?
- Nem. Tudod jól, hogy jobb, ha nem. Mire lenne jó kínozni egymást?
- Nem foglak keresni, nyugodt lehetsz. Túlságosan szeretlek. Nem tudom hogyan, de nem foglak keresni.
- ….
- Ne sírj Sergio, kérlek…
- ….
- Megyek az állomásra. Sötétedik.
- Elkísérlek.
- Ne, ne… te maradj itt. Túlságosan nehéz lenne. Túlságosan.

A férfi leszegi az állát. Tudja, hogy igaza van, hogy sokkal jobb így. Neki sem sikerülne elbúcsúzni tőle. Érzi a nő kezét, ahogy megsimítja az arcát. Az ujjai a lesütött szemhéján haladnak. Könnyed mozdulat, alig észrevehető. Végtelen.

Egy pillanat alatt történik. Egy kitágult pillanat az időben: a kéz eltávolodik. Jég. A szék zaja, a léptek gyors kopogása. Az ajtó, amely kinyílik, és aztán hangosan becsapódik.

A világ hirtelen összeomlik, megkapaszkodik a fájdalmában.

***


A vonat csikorgása a legszomorúbb zaj, ami létezik. Laura mindig így gondolta, és most megérti, miért. Az ablakon kívül sötét van. Nagyon későn fog haza érni. A gyerekek már aludni fognak, de újra otthon lesz, velük, Andrea-val, és az idő mindent meggyógyít. El fog felejteni mindent. Újra élni kezd majd. Mint máskor. Mint mindig. Az ajkába harap és visszaparancsolja a könnyeit. Ha legalább tudna egy kicsit aludni…

- Néni, néni…

Érzi, hogy a kabátját húzgálják. Kinyitja a szemét: a kislány az, akit a presszóban látott.

- Mi az, kicsim? Fáradt vagyok, tudod? Szeretnék aludni egy picit.
- Hol a férjed?
- A férjem…?
- Igen, aki veled volt a presszóban.
- Ő nem a férjem, drágám. Ő a bátyám. És mondd, téged hogy hívnak?





Cím: Daniela Raimondi: Vér (Sangue)
Kategória: Műfordítás
Alkategória:
Szerző: Erdős Olga
Beküldve: November 9th 2004
Elolvasva: 1459 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Műfordítás főoldalára | Megjegyzés küldése ]


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.34 Seconds