Ez a világ beteg,
S beteg vagyok én is,
Van még rajta élet,
S még élek én is.
Szörnyű kórban szenved,
Én együtt szenvedek vele,
Ennek a halál vet majd véget,
S én ebbe halok bele.
De addig sok kín vár,
A világ is kínlódik,
Nekem is ugyanúgy fáj,
De egyszer minden elmúlik.
Nincs rá gyógymód,
Nekem sincs remény,
A világból kihunyt a jó,
Számomra sincs esély.
Csendesen haldoklunk,
Együtt, a világ meg én,
Egymásba kapaszkodunk,
Szomorú sorstársként.
Nézünk bele a semmibe,
Még egyszer fellélegzünk,
Utoljára kóstolunk a levegőbe,
Utána végleg elcsendesülünk.
Elpusztít ez a fájdalom,
A világ velem sikolt,
Keserűen szól a dalom,
Hangom sincs, az is holt.
Elnémul ez az egész,
Megbénul a testem,
A világ is elvész,
És magával visz engem.
Megyek vele önként,
Már vissza sem nézek,
Érzem az örvényt,
Most már nem is félek.
Beborít minket a sötétség,
A világ eltűnik benne,
Lassan szertefoszlik testem,
Beköszönt az örök este.
Még lázasan vergődünk,
Nézz rám, ha nem hiszed,
Fonódjon össze kezünk,
Meghalni is könnyebb veled!
