Láttál őszi fákat?
eső-ázott rőt leveleket?
súlyos felhő-borított' eget?
hulltak cseppek arcodra?
letörölted őket,
vagy hagytad
hogy tiédek legyenek?
mondtak valamit
ezek a cseppek?
vittek hozzád
erőt, fényt, szerelmet?
oda, ahol a madár se jár,
csak eső-ázott levelek,
semmibe néző szemek,
elmúlt életek...
Ott, ahol nincs mozdulat,
csak vergődő árnyak,
síró szél,
s vergődő gondolat:
"Én... mikor? s ő... miért?
egy élet, egy küzdelem
csak ennyit ért?..."
Erőtlen "Nem" válaszol,
a sáros föld lehúz,
s az apró halmok
bíztatón intenek feléd:
"Lásd, milyen egyszerű!
ennyi az egész
gyere, takarózz velünk,
nekünk gondtalan
az életünk,
hiszen nem is élünk,
nem szeretünk,
nem remélünk
ugye, milyen egyszerű!
gyere, takarózz velünk
alattunk
nincs szép gondolat,
sem keserű
nincsenek konfliktusok,
minden csupa derű,
mert nem is élünk
köztünk nincsenek
jók s rosszak,
buták és okosok,
csak sáros fűbe símuló
apró, holt kupacok..."
Mikor mindenki eltávozott,
egyedül maradtál
a dombok között,
vele, ki itt maradt,
s majd eggyé lesz velük,
ki már nem mozdul innen,
mert a sár-derűs
dombok alá költözött
itt állsz vele szemben,
mégsem láthatod,
mert szemedet homály fedi
itt állsz vele szemben,
s nem hallod őt,
mert füled süket a síri kiáltásra,
s ha felé nyúlsz,
nem nyúl feléd keze,
s ha perelsz is Istennel,
nem jön vissza élete
csak a cseppek
a fekete égből,
a tompa fények
a pára ködéből
és a föld szaga,
mely szívedbe markol,
mert benne érezni véled
az ő illatát
a fekete dombok feléd intenek...
még egyszer ránézel
a legújabbra,
a legszebbre,
az ázott-virág-díszesre,
szemed keresi,
ki már csak volt,
majd tétován megfordulsz,
megfogod a múlt kezét,
és elindultok ki,
a kapun át,
az élők közé
s közben néha visszanézel,
hátha, mi volt, mégsem igaz,
hátha utánad jön,
kit ott hagytál a dombok alatt
s talán jön is,
de az est fénytelen fénye
betakarja az apró dombokat,
és sötét fátyolt borít
a világ szemére.
