[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 224
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 224


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Újabb vallomás – 22.
mango

Külön fejezetét alkotják életművének Naplói, ezekben fél szemmel már utókorára tekintve értelmezte a művészetet, ismételten szembeszállva a tömegkultúrával, a reklámmal és a giccsel...





Nem olyan régen – talán két napja lehetett, - valamelyik cikkemben Márait idéztem. Sokszor megteszem ezt, van olyan hosszú gondolata amit már kívülről fújok, - annyi bölcsesség és megszívlelendő „rávilágítás” van híres Naplójának egy-egy részletében, hogy szinte nélkülözhetetlen akár a mindennapjainkban is. Végtelenül azonosulni tudok olyan megállapításokkal és életszemlélettel, amit tőle olvasok, és amit bizony gyakran megteszek.
A fent említett cikkemhez érkezett egy hozzászólás.
Ebben az állt, hogy „…Márairól meg semmit sem tudok.”
No, ez volt az a pont, amikor elhatároztam, következő vallomásom „alanya” Márai Sándor lesz.
Igen, tudom, van, aki most megcsóválja a fejét. Sokan cseppnyi ellenérzéseket táplálnak e nagyszerű író, költő, újságíró iránt, - és én senkit sem akarok meggyőzni arról, hogy Márai neve, munkássága nem „átugorható” akkor, amikor a magyar irodalomról beszélünk…
Én nagyon szeretem őt olvasni, és az egyik legmegindítóbb erejű magyar vers is Márai Sándor nevéhez fűződik, - azt hiszem senkinek sem kell bemutatni a Mennyből az angyal… című versét, amit az 1956-os események hatására New Yorkban írt a költő, - és amely vers szoros rokonságban van Sajó Sándor Magyar sors című versével, - a Sajó-vers valamivel talán ismeretlenebb, ezért idézek belőle:

Magyarnak lenni nagy szent akarat,
mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva,
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva hősök honszerelmét.
Féltőn borulni minden magyar rögre
S hozzátapadni örökkön örökre…

Én most Máraitól mégsem a Mennyből az angyal...-t választottam bemutatásra, (bár nagyon megérdemelné) – hanem a Halotti beszéd címűt.

Azonban előbb pár mondatban Márai Sándorról: Kassán született, 1900. április 11-én.
Apja Grosschmid Sándor ügyvéd, a kisebbségi magyarság sorsáról írt könyvet az első világháború után. Öccse, Radványi Géza, a későbbi neves filmrendező a Valahol Európában alkotója. Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a fővárosba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson. Munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak. Rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, elbeszéléseit és fordításait a kassai lapoknak. Franz Kafka első magyar fordítója, s az elsők között írt róla.
1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát; Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. 1925-ben megindult az Újság című napilap, leggyakrabban itt jelentek meg írásai; mint a lap párizsi levelezője küldte tudósításait, majd 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb közel-keleti útra indult, élményeiből született az Istenek nyomában című útirajz.
1928-ban hazaköltözött, Kosztolányi Dezső szomszédságában lakott a Mikó utcában. Első regénykísérlete Bécsben jelent meg (A mészáros, 1924), tartósan azonban csak a húszas évek végétől kezdett e műfajjal foglalkozni. Önvallomásainak tanúsága szerint a valóság és a fikció feloldása jelentette számára a legnagyobb nehézséget. Nagy hatást tett szemléletére Thomas Mann, akit még Németországból jól ismert, és Krúdy Gyula álomvilága.
1933-ban lapja Berlinbe küldte; itt nyomon követte Hitler hatalomátvételét. Hitelesen és példás bátorsággal számolt be a nácizmus valóságáról. 1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak 1. kötete, és egyszeriben a magyar próza élvonalába került, a legnevesebb kritikusok méltatták elismeréssel önéletírását. Illyés Puszták népe című szociográfiájával és Kassák Lajos Egy ember élete című regényével állították egy sorba.
Kosztolányi Dezső halála után Márai a Pesti Hírlap munkatársa lett, Vasárnapi krónikái (kötetben 1943) keresettek voltak. 1941-ben Kassa visszacsatolása után ellátogatott szülővárosába, tapasztalatairól „őrjáratában” számolt be; Kaland (1940) című darabjának sikere után Vojnits-díjat kapott. 1942-ben az MTA levelező, 1945-től rendes tagja. A. második világháború utolsó éveit visszavonultságban töltötte, jórészt irodalmi tevékenységének élt. Megállás nélkül írta Naplóját (1946). A főváros ostroma elől Leányfalura menekült. 1945-46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. Hazatérve adta ki Sértődöttek (1947-48) című regényét, harmadik kötetét azonban bezúzták.
1948-ban Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le; 1957-ben amerikai állampolgár lett. A nyugati magyar irodalom csoportosulásaiban nem vett részt. Idejének java részét megosztotta Európa és az USA között.
1956-ban az októberi forradalom hírére Münchenbe ment, de ott már a szovjet bevonulásról értesült. 1968-tól Salernóban (Olaszország), 1979-től San Diegóban élt. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fia halála után szegénységben, betegen élt, törődött egészsége miatt alig tudta ellátni magát. Önkezével vetett véget életének az Egyesült Államokbeli San Diegóban, 1989. február 21-én.
1989-ben posztumusz visszaállították MTA tagságát, 1990-ben Kossuth-díjat kapott. Bár tehetséges lírikusnak indult, költészetét maga is kicsit szkeptikusan szemlélte. A Verses könyvben (1945) azonban kitűnő versek is akadnak, a Halotti beszéd (1951) pedig a magyar líra kiemelkedő remeklése, a hazátlanság és a kivetettség fájdalmának kivételes hitelű megszólaltatása.
Cikkeiben azt a hagyományt követte, melyet Kosztolányi Dezső képviselt a legmagasabb színvonalon, szinte minden jelentős kulturális eseményhez hozzászólt, s figyelemmel kísérte az európai politikai élet változásait is. Szemléletét a polgári liberális hagyomány hatotta át, szívósan küzdött a polgári életértékek megmaradásáért.
Színművei közül a Kalandot a Nemzeti Kamara Színház mutatta be, A kassai polgárokat (1942) a Nemzeti Színház. Regényei váltakozó színvonalúak. A zendülők (1930), az Egy polgár vallomásai, a Féltékenyek és a Sértődöttek alkotják az egyik sort. Ezekben a polgár szerepe mellett tesz hitet, nagy erővel ábrázolja az erőszak és a tömegszellem romboló hatását. Élete végén A Garrenek műve (1-2, Torontó, 1989) címmel rendezte őket ciklussá (a Sértődöttek bezúzott kötetével együtt), így is jelezve összetartozásukat. Regényei között igazi stílusbravúrok is akadnak, mint a Szindbád hazamegy (1940) és a Vendégjáték Bolzanóban (1940).
Külön fejezetét alkotják életművének Naplói, ezekben fél szemmel már utókorára tekintve értelmezte a művészetet, ismételten szembeszállva a tömegkultúrával, a reklámmal és a giccsel, különös erővel fogalmazva meg életének vezérgondolatát: a művész sosem lehet áruló.
Elsősorban személyesen megélt élményeiről és azok gondolati következményeiről szólt igazi átütő erővel. A próza terének és cselekményének megteremtésével sokat küzdött, elsősorban azért, mert nehezen szakadt el a valóságtól, mint a történet hitelesítőjétől. Élete végéig meg-megkísértette a kétség: vajon jó regényeket, elbeszéléseket írt-e, s nem kizárólag az önéletírás az igazi terepe-e. Nagy hatást tett rá Spengler A Nyugat alkonya című könyve, úgy vélte, kötelessége védelmeznie és őriznie a polgári világ értékeit. Remek írásaiban bírálta a nacionalizmus és a faji gondolat különféle megnyilatkozásait, s az írói függetlenség eszménye mellett kötelezte el magát. Ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a magukat liberálisnak valló nyugat-európai államok végzetes hibát követnek el gyarmatosító politikájukkal. Istenek nyomában (1927) című útirajzában az újságíró szemével, de a történetbölcselő távlatlátásával számol be közel-keleti élményeiről. Már ebben a könyvében teljes érettséggel jelent meg később sokak által csodált előadásmódjának szépsége, választékossága, költői emelkedettsége.
Franciaországból hazatérve Budán, a Krisztinavárosban telepedett le. Szülővárosa és ez a városrész sok művének hátterében megjelenik. Korai regénykísérletei közül A zendülők (1930) a legérettebb, ebben a kor európai irodalmának egyik jellegzetes témáját, a fiatalok lázadását dolgozta föl, s irodalomeszményét is megfogalmazta: e szerint a műalkotás megszületésének okát nem lehet pontosan felderíteni, s az alkotás elidegenedik írójától. Az irodalmat szent és titokzatos ügynek, a germán és szláv tenger metszéspontján alkotó magyar író igazi hazájának pedig a nyelvet tekintette. A függetlenség kérdése már ekkor erősen foglalkoztatta, népszerű kutyaregénye, a Csutora (1932) is erről az eszményről szól. A nemzet vonatkozásában általánosítva e kérdéskört leleplező iróniával ábrázolta a hitlerizmus térhódítását Az Újságban ekkortájt megjelent cikkeiben, melyeknek alaphangja a veszélyeztetett szellem védelme s a józan távolságtartás a barbárság minden megjelenési formájától.
A Féltékenyek Márai egyik leglíraibb regénye, magaslatára csak a 40-es évek elején irt Vendégjáték Bolzanóban és a Krúdy Gyula utolsó napját felelevenítő, kivételes beleéléssel megírt Szindbád hazamegy című regénnyel jutott föl, a köztes évek inkább hangpróbákkal teltek, s a háború éveiben sem sikerült igazán jó regényt alkotnia, bár A gyertyák csonkig égnek (1942) igen népszerű napjainkban is. Ez a legtöbb idegen nyelvre lefordított kisregény egy éjszakai beszélgetés keretében idézi föl a múltat, egy szerelem történetét.
A háború alatt egyre erősebb lett az a meggyőződése, amelyet korábbi „őrjárataiban” is hangoztatott: a régi Európa halálos sebet kapott, s az a nagy kérdés, vajon az „új” mit és mennyit őriz meg hagyományos értékeiből. A kérdés felvetése arra ösztönözte, hogy közvetlenebb műfajt alakítson ki, amely arra is alkalmat ad, hogy az eseményekre azonnal reagálhasson, megőrizve az elfogulatlan ítélkező távolságtartását. E célzattal kezdte írni Naplóját (1946). Első kötetében 1943 és 1944 eseményeit örökítette meg, kérlelhetetlen őszinteséggel ábrázolta a történések nyomán kialakított véleményét, gondolatait. A műfajt élete végéig művelte; a naplóíró Márai legalább olyan jelentős, mint a regényíró.
Naplói kifejezetten irodalmi szándékú alkotások. Ennek bizonysága, hogy anyagát szigorúan megrostálta. Megragadó feljegyzéseinek iróniája, s növekvő nosztalgiája, melyet ugyanakkor igen keményen bírált. A mindennapjairól, találkozásairól, olvasmányairól, reflexióiról számot adó Márai igazi közege az irodalom volt, a magányos lélek univerzuma, amelynek érintetlenségét konok kitartással védelmezte. Kevés írója van századunknak, akinek ez ennyire sikerült volna. Márainak végvára az irodalom, a kultúra, amelynek évezredes értékei közé húzódva szemlélte fájdalmasan az elüzletiesedő világot és az erkölcsök relativizálódását. 1948-as emigrációja után évekig Európában élt még, aztán az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, az itteni életformához és életszemlélethez azonban nem tudott alkalmazkodni. Nem véletlen, hogy egyetlen itt írt regénye sem itt játszódik, annál megejtőbb az olasz környezetet idéző San Gennaro vére (1951), amelyben a titokzatos idegen áll a középpontban, de körülötte szinte tapinthatóan jelennek meg a tengerparti városka hétköznapjai, lakói s a rejtelmes csoda, amint Szent Januáriusz vére az év egyetlen napján buzogni kezd. Márainak ez a műve a tradicionális európai regényhagyomány egyik utolsó darabja.
Európa és az európai ember iránt érzett szeretetének hiteles dokumentuma a Föld, föld...! (1971) s ebben az önvallomásában sem lép ki a hagyományos elbeszélő mód kereteiből, e könyve mégis életművének egyik csúcspontja, a naplók betetőzése. A Föld, föld...!-ben összegzi mindazokat a hatásokat, amelyek segítették írói egyénisége kialakításában, s önmaga számára is igazolja, hogy el kellett hagynia Magyarországot, ahol a keleti gondolkodásmód és a diktatúra megszüntette a polgári életformát, és megtagadta azokat a hagyományokat, amelyeket útmutatóinak vélt. Némi nosztalgiával búcsúzott a háború sebei által éktelenített környezetétől, amelyet oly jól ismert, s amelynek utcái, terei és házai kedves íróinak emlékét őrizték, ahol arctalan, de hű olvasói éltek, s ahol titokzatos kapcsolat fűzte egybe az írót és olvasóját. Ez a közeg adta írósága értelmét. Ennek megszűnésével inkább új hazát választott, a magány szorongató szabadságát s egyfajta társtalanságot, amelyet csak olvasmányai és emlékei oldottak valamelyest. Azok a könyvek, tapasztalatok, amelyekről naplóiban ír, a magányos ember univerzumát alkotják. Olyan emberét, aki sosem békélt meg a civilizáció álhumanizmusával, és konok kitartással védelmezte európaisága eszményeit. „Most megértettem, hogy én - ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.” (Föld, föld...!)
A Föld, föld...! egyik megrendítő részletében leírta, mekkora fájdalommal tekintett le a Vár oldaláról a műveiben jelképessé nőtt városra. Az idősebbek még emlékezhetnek, hogy az Attila út egyik házában lelőtt repülőgép lebegett ég és föld között. A bombák által kettévágott házak kitárták addig féltve őrzött titkaikat, szekrények ajtaját lengette a szél, a megbillent íróasztalok mellől eltűnt, talán a romok alá temetődött, aki addig ott dolgozott. A pusztulás ijesztő képei tárultak a szemlélő elé. Eltűnt Kosztolányi háza, el Máraié. Csak néhány könyvét tette föl a kézikocsira, és fuvarozta ideiglenes otthonába.
Márai sosem élt és alkotott lelki semlegességben. Elkötelezettje volt a magyarságnak és nyelvünknek. A hazugságok hallatán ugyan őt is megkísértette az a gondolat, hogy a régi, megbecstelenített szavakat újakra kellene cserélni. De mert erre nincs mód, úgy használta őket, hogy tiszták és igazak maradjanak, olyanok, mint Arany János, Krúdy Gyula vagy Babits szavai.
Márai Sándor szép kort ért meg szörnyű hányattatásai ellenére is, - nagy elkeseredettség kellett ahhoz, hogy önmaga oltsa ki életét.
Nagyon elkeseredett is volt...
89 évet élt.

***

Tudom, hogy van, aki Márai néhány fent említett gondolatával, tettével nem teljes mértékben ért egyet, de legalább annyian vannak, akik a mondatok mögül igenis erőteljesen kibukkanni vélik és megérzik Márai Sándor mélyről fakadó, igazi magyarságát - annak dacára, hogy ezt sokan megkérdőjelezik…Oktalanul, - fűzöm hozzá gyorsan.
És azt is tudom, hogy talán a kelleténél többet és kimerítőbben írtam ma Márairól.
Elnézést kérek érte, - ma így dőltek rám a gondolatok...

És most a vers.
Nehéz bármit írni róla, hiszen verselemzéshez kevés vagyok, a csodálatom pedig igen erős e vers iránt…Elfogult vagyok Máraival, igen, bevallom töredelmesen, - és ez okozhat némi kibicsaklást a tárgyilagos szemlélet rovására. De ez a sorozatom pont erről szól! Nagyon szubjektív – és nagyon elfogult mindegyik vallomásom, még akkor is, ha néha olyan nagy kedvenceim is helyet követeltek maguknak, akiket „nem szokás” szeretni.
Én szeretem Oszip Mandelstamot és Anna Ahmatovát is legalább annyira, mint Márai Sándort...

Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk,
Por és hamu vagyunk,
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat,
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat,
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt,
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é...
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet,
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon,
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál,
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,
A radioaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség:
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad.
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet.
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk,
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk


Possilipo, 1951.nyár.


*


Nekem ez a vers gyönyörű.
Nagyon.
Magyarázat...?
Sokféle van, - és nincs is.
A Haloti beszéd egyik csodája, hogy a megannyi vonatkozások ilyen zsúfoltsága mellett is olyan mindennapian egyszerű...
A titka...? Talán az, hogy élő-eleven voltában fejezi ki az érzések, érzelmek hullámzását, belső polémiáját, az elmúlás riadalmát, - mindent, amit úgy hívnak: élet.
A vers születésének időpontja látható a mű alatt: 1951 nyara.
Ekkorra tisztult le talán a költőben mindaz, amit az előtte lévő esztendőkben megélt... Hiszen 1945-től 1948-ig Márai életében az ideiglenesség volt magatartásának meghatározó eleme. Úgy érezte, a sors beteljesítette félelmeit, amelyek akkor kerítették hatalmukba, amikor 1944 Sándor-napján házának ablakából kifigyelve hallotta a Várba földübörgő német tankokat, s akkor váltak végérvényessé, midőn a keleti mentalitással találkozva rettegéssel ébredt rá, hátha mégis beteljesedik Spengler jóslata, és a nyugati világ végóráit éli, mert a hagyományoknál erősebb a diktátorok hangja, amelyekről a Sértődöttekben írt, s fontosabbak lesznek a pártjelvények, mint a szellem embereinek szövetsége.
Ő azonban megőrizte szívében ősei protestáló lovagját. Elment, hogy ne azonosuljon a rosszal. Az emlékei azonban elkísérték, mert szívósan ragaszkodott hozzájuk: a becsülethez, a részvéthez és a tökéletesség igényéhez. Ezek akkor is vezércsillagai voltak, amikor minden egyéb elporladni látszott. Mennyi fájdalmat, lemondást sugallnak a Halotti beszéd sorai…
És minden felfedett verstani titok csak egy-egy fátyol, ami mögött továbbra is titokzatosan világol a vers szépsége. Talán nem mindig jól magyarázzuk, - de mindig szíven üt.

...hát ez az én Máraim, - mondanám a hozzászólónak, akit az esszé elején idéztem, mint ezen írás „szülőatyját”, aki generálta, hogy mindezt leírjam.

Ilyen az én Márai Sándorom.





Megjegyzés: Részleges forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Marai.htm
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2001.05.06/0601.html
Ideje: Március 28, szerda, 14:53:59 - fullextra

 
 Nyomtatható változat Nyomtatható változat  Küldd el levélben! Küldd el levélben!
Vissza Rovathoz

mango

"Újabb vallomás – 22." | Belépés/Regisztráció | 12 hozzászólás | Search Discussion
Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj

Re: Újabb vallomás – 22. (Pontok: 1)
- edami Ideje: Március 28, szerda, 20:34:22
(Adatok | Üzenet küldése)
Anikom, igazi polgar volt, kesobb vilagpolgar Fontos, hogy sokaig tilto listan voltak muvei, igy nem ismerhettuk ot meg idoben.Csak titokban olvashattuk az Irodalmi Ujsagban.A rendszervaltas kornyeken kezdtek itthon megjelenni konyvei, rogton berobbant az irodalomba csillagkent. Fajo seb ez. Naploibol kitunik egyenisegenek sokszinusege is, es kivalo szellemi adottsagai. Nem lehet elni nelkule. Koszonom.

Szeretettel:edami



Re: Újabb vallomás – 22. (Pontok: 1)
- hori Ideje: Március 28, szerda, 23:51:00
(Adatok | Üzenet küldése)
Pár éve olvasom, amióta lehet. Örülök a cikkednek, mert úgy látszik még nem jutott el mindenkihez.



Re: Újabb vallomás – 22. (Pontok: 1)
- Tithonos Ideje: Március 29, csütörtök, 22:01:13
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Nagyon örülök, hogy ráirányítottad a figyelmet erre a keveset emlegetett versre. Valójában Márai verse ma már a gimnáziumi tananyag részét képezi, és már hallottam ünnepségeken szavalni. Sok nemzet irigykedhet a magyar költészetre...



Re: Újabb vallomás – 22. (Pontok: 1)
- Lacoba Ideje: Március 29, csütörtök, 22:20:25
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Anikó! Márai hatalmas. Ott távol is azzá tudott lenni. Nekem a -Mennyből az angyal...- a legek-legje, ez kicsit összeáll a Halotti beszéd-ével, hiszen a legnagyobb szívfájdalma volt, hogy -Testvér testvért ad el-. Örömmel olvastalak.



Re: Újabb vallomás – 22. (Pontok: 1)
- boblogan Ideje: Március 30, péntek, 01:49:30
(Adatok | Üzenet küldése)
Olvastam már tegnap is, ma meg újra. A Mennyből az angyal Sinkovitscsal nagy kedvencem. A Halotti beszédet most ismertem meg. Sajnos többet nem fogok olvasni tőle, róla, mert lusta leszek, és haszontalan dolgokkal töltöm az időmet. Ahhoz azonban elég e két verse is (no meg az írásod), hogy szeressem. Azt nem igazán tudom, hogy mikre gondolsz, amikor azt írod: "Tudom, hogy van, aki Márai néhány fent említett gondolatával, tettével nem teljes mértékben ért egyet". Én nem találtam a leírtak közt vállalhatatlan gondolatot vagy tettet. Követendőt, megszívlelendőt annál többet. Persze lehetne radikálisabb, de kell a "szép szó" is... :)



PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.37 Seconds