| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Újabb vallomás – 25. |
|
mango
 |
"De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult." |
A mai különös vasárnap délután a boldogan megidézett visszamerengésé volt, a nem is olyan régebbi napok utáni csöndes nosztalgiáé, - és estére a szép, szelíd türelem megfoganta ezt az írást…
Tudtam, hogy ma olyasmit kell olvasgatnom, amitől a június még annál is szebb lesz, - mint amilyen egyébként is az nekem. Mégis, a magam számára is meglepetést okozva, nem a „jól bevált” kötetek egyikéhez nyúltam, hanem egy olyanhoz, ami gyakorta vegyes érzéseket kelt bennem, ami olyan, akár a hullámvasút. Magasra is tud repíteni, - de a fájdalma a pokol bugyrait is megnyitja előttem…
Sok költőt nem szeretek. Azokat, amelyek nem nekem szólnak.
És nagyon sokat igen.
Róluk vallok ezekben a vallomásaimban.
Mindről könnyű volt írnom, mert olyan mélyen élnek bennem letisztult, örökérvényűen gyönyörű soraik, olyan ájult tekintélytisztelettel olvasom őket, mintha ezekkel együtt születtem volna, mindig is magamban hordozva ezerféle szépségüket.
…van egy költőasszony, akinek megítélése, hozzá való viszonyulásom mindig fejtörést okoz nekem. Kedvelem. Nagyon is. Mégis sokszor kinyitatlanul marad a kötete. Ritkán nyúlok hozzá, - de ha előveszem, annak mindig oka van.
Kevés ilyen költő akad, mert ha én szeretek egy költőt, - szinte az unalomig hűségesen szeretem mindig, minden leírt sorát, betűjét, - azt hiszem, ezt hívják elfogultságnak…
[...]
És van Hervay Gizella.
Némely verse annyira megérint, amennyire csak vers megérinteni tud. Ő úgy ír a szerelemről, az életről és halálról, - mintha helyettem írta volna…
…és van olyan, - be kell vallanom, - amit szinte elolvasni sem tudok másodjára, olyan távoli minden sora.
Ma csakis a gyöngyszemekkel akartam eltölteni a vasárnapomat.
Először is Hervay Gizelláról pár szükségszerű adat.
Makón született 1934. október 10-én és 1982. július 2-án halt meg Budapesten.
Még ma is csak 73 éves lenne…Túl korán – 48 évesen - lett a halálé, - melyet ő maga hívott meg. Nem tudom elítélni emiatt, sőt valamiféle sorsközösséget érzek vele. Ez az írás most kicsit rólam is szól, - de ennek mélysége, milyensége, oka, aktualitása hadd maradjon az én titkom.
Tehát 48 év.
Fájdalmasan kevés, - de Hervay Gizella pontosan tudta, mikor kell a nagy útra készülődnie.
Röviden a hír ennyi lehetne: 1946-ban került a Szilágyságba, 1960 és 1963 között Szilágyi Domokos felesége volt, 1961-ben életet adott közös gyermeküknek, Szilágyi Attilának (Kobaknak), majd 1976-ban visszaköltözött Magyarországra, ahol 1982-ben öngyilkos lett.
De élete ennél a pár mondatnál sokkal több figyelmet érdemel.
Hervay Gizella ugyan Makón született, de élete nagyobb részét Romániában töltötte, ott végezte iskoláit, egyetemeit, ott lett tanár, újságíró, és a nemzedékében már akkor kiemelkedőnek bizonyuló Szilágyi Domokos első felesége. Életének egyre súlyosbodó gondjain próbált azzal segíteni, hogy 1976-ban Budapestre költözött. Tudjuk, hogy sem az elhatározás, sem annak megvalósítása nem volt könnyű dolog. Magánéletében azonban itt sem tudott magára találni.
Meg kellett élnie Szilágyi Domokos öngyilkosságát. Szörnyű teher. Elviselhetetlen.
Te vagy az élő én a holt
Utolsó levél Szilágyi Domokosnak
távirányított szívveréssel
megtérek hozzád visszahalok
csontodba - jöjjön az éjjel
sorsod akartam folytatni - látod
idehaza is úgy mint otthon
árvák vagyunk Ady szemében
Ady árvái - nincs már otthon
Ady árvái megtérünk mind
lábnyomodban holtunkban élők
versben bujdosók valahányan
meghalni haza - h a z a t é r ő k
…és meg kellett élje azt is, hogy fia, akit Kobaknak becéztek, elpusztuljon az 1977-es bukaresti földrengésben. Mégis élt még – legalábbis megpróbált élni – öt teljes évet…
Aztán nem bírta tovább.
1982. július 2-án öngyilkosságot követett el Budapesten.
Hamarosan július másodika lesz. Én így emlékezem rá, - bár ez az írás nem tud hozzá felnőni, tudom én...
"Hervay költészete elsősorban a méretek állandó elrajzolása és végletessége folytán hozható összefüggésbe Kafka vagy Beckett műveivel" - írja Balázs Imre József, aki 2003-ban monográfiát írt Hervay Gizelláról.
A könyv borítóján egy vonzóan szép, fiatal nő látható, haja a szemébe hullik. A hátsó borítón részlet olvasható a Levél helyett című írásából: én idézem az egészet:
„Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik, társra is találhatunk. Csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk. A föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. És megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált. Amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva eljusson végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. Fölösleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük. Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj... De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek. Csak azt mondanám: vonat. Mert talán állomás mellett lakott és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta. Mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira. Karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyent csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól. Semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. Szájad mellett egy kis ránc emlékezik és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted. Arcodon a fájdalom nyomai és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. De hiszen volt egy mozdulata: feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul. Felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol. Megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.”
Micsoda gondolatok! Ki lehet ez az asszony…? Az erdélyi magyar irodalom klasszikusa? A legjobb erdélyi magyar költőnő?
Talán mind, és talán egyik sem. Kivételes asszony, ez biztos.
Hervay Gizella egy szép fiatal nő, akinek a haja a szemébe hull...
Így látja őt Demény Péter is visszaemlékezésében.
” 1976-tól, Szilágyi Domokos halála után élt Budapesten. A Móra szerkesztőjeként érezte magát szörnyen. Életműve fontos része a pszichológiai kísérletek, és a Kobak-mesekönyvek. Jó költő. Igazán jó. Nem illendőség, amit mondok. Az erdélyi népköltészet és a fájdalom ötvözete: a balladák, a ráolvasások, a siratók. Románt fordított. 1977-ben a bukaresti földrengésben meghalt a fia, és ezt a tragédiát már nem tudta kiheverni. Akárcsak férje, Szilágyi Domokos, maga döntött úgy, hogy vége az életnek. Nincs tovább. Dráma.” – emlékszik O. Nagy Zoltán.
Veled vagy nélküled
Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.
Ez az a vers, mely kifejező ereje, gondolati súlya szerint Hervay Gizella egyik legszebb verse, és nekem az egyik kedvencem. Csak éppen nagyon tud fájni...Szinte fizikailag fáj.
De az is lehet, hogy ezzel csak én vagyok így.
Azt szokták mondani, hogy az igazi vers időtlen. Átéléséhez, élvezéséhez nem kell többet ismernünk annál, mint amit közvetít. Nem kell tudnunk születése időpontját, mikéntjét, írója személyes körülményeit. A vers teljes életet él ezek ismerete nélkül is, - a vers teljes, önálló világ.
Az örök emberi érzések szószólója, az olyanoké, mint élet, halál, szeretet, szerelem, haza...
Ha mégis él bennünk egy kép, van ismeretünk írójáról, - az már csak jutalom, plusz pont, ami még teljesebbé teheti a már amúgy is tökéletes verset.
„1982 nyarán önként távozott az életből. Előtte néhány héttel még eljött Szegedre, hogy megmutassa itteni barátainak frissen kapott személyi igazolványát: - Végre magyar állampolgár vagyok! - Vidám volt, felszabadult, olyan, amilyennek még sohasem láttuk. Engem megkért, vigyem ki a Maros-torkolathoz - a forrását már ismeri, a vize "otthonról", Erdélyből folyik; neki látnia kell, hogyan találkozik a Tiszával. Én meg már kicsit belefáradtam Gizi lobogásába, és azt mondtam: - Majd máskor, lesz még rá idő! - Sohasem bocsátom meg magamnak, hogy nem teljesítettem a kívánságát.” – emlékszik rá Baka István. „Gizivel többször találkoztam nagy társaságban, barátok és tisztelők körében, de ő mindig a magányosságára panaszkodott. Egy időben ő volt a legnépszerűbb magyar költőnő, kiváló előadóművészek és - ami még inkább jelzi a népszerűséget - lelkes versmondó fiatalok szavalták a verseit, de ő a forró légkörű költői esteken is árva maradt; valami - talán csak egyetlen el nem talált szó, figyelmesebb gesztus - mindig hiányzott neki. Bennünket, magyarországiakat ridegnek, visszahúzódónak talált, s hiába magyaráztuk, hogy ez más világ, mint Románia, ahol a kisebbségben élőknek még a lélegzetvétele is közös, nemcsak az asztala; mi nem szorulunk annyira egymásra, sőt inkább a vetélytársat látjuk egymásban, mint a szövetségest. És hogy ez az élet rendje; az a rendkívüli, ahogy ők éltek egykor Kolozsvárott vagy Bukarestben, ha ugyan - ezt már csak magunkban tettük hozzá - nem legenda csak az a nagy összetartozás is. Nem értette meg, hogyan is értette volna? Neki Szilágyi Domokos is mindörökre a férje maradt, pedig csak néhány évig éltek együtt, és Szilágyi még kétszer megnősült. (Mellesleg a harmadik feleséggel Gizi összebarátkozott; ő nemcsak önzetlen volt, hanem őszintén szeretni tudta azokat, akik azt az embert szerették, akitől lélekben sohasem bírt elszakadni.) Nekünk viszont sok volt az ő társaság- és szeretetigénye, ezért a jelenlétében - nehezen kiharcolt belső harmóniánkat, a magányunkat féltve - bezárultunk, és csak a verseit lapozgatva nyíltunk meg újra. Gizi a sorsát mondta a verseiben, az árvaságát ismételgette makacsul, s legjobb dolgaiban saját árvasága által a romániai magyarság magárahagyatottságát énekelte meg - ezért is volt olyan nagy hatása a hetvenes-nyolcvanas évek olvasóira, s ma - amikor minden kimondható, s egyben súlytalan is - ezért nem halljuk a pódiumokról.”
Ének, három hangra
Az ember kiáltana kétségbeesetten,
s énekké válik szava,
csak az állat nyüszít,
ha nem szabad vonítania.
Csak az ember hallgat,
ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
csak az ember énekel,
míg a jajgatásból kimenekül.
Csak az ember hallgat,
az állat nyüszít a fájdalomtól,
csak az ember énekel:
örömöt teremt a fájdalomból.
Nem tudom megmondani, mitől érzem annyira szépnek ezeket a sorokat..? A költészet anatómiájának és kozmoszának rejtett mélységeit látom megjelenni, és úgy hiszem, a vers igazi szépségét csak akkor tudja átadni, ha tisztázzuk magunkban a sokszor nagyon is bonyolult összetevőit.
Lódenkabát Kelet-Európa szegén - ez a címe Hervay Gizella posztumusz verseskötetének. „Még köztünk lehetne, köszönthetnénk őt, örülhetnénk újabb verseskönyvének, s már több mint két évtizede halott. Nem volt életrevaló, mondanák sokan, de pontosabb lenne az, hogy az élet nem volt számára való, nem volt emberléptékű az a sors, amelyet élnie kellett. S ha az adott életet egy idő után el is vetette magától, az bizonyos, hogy költészetre való ember volt. Poeta natus akkor is, ha ezt mindmáig kevesen tudják róla.” – írja méltatója, Vasy Géza.
Gazdag, minden apró rezdülésre megrebbenő belső világ, a lelki történések üveghangú, tiszta-szép szólama majdnem minden Hervay-vers. Róla elmondható, hogy sajátos női - tragikus asszonyi - lírát művelt, lét-, és sorstapasztalata pedig utolsó köteteiben ragyogott fel tragikus fénnyel: az ember elpusztítható és meggyötörhető...S ezt a megrázó alapélményét verseiben maradéktalanul és híven közvetítette.
Három hangra
Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, Szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Az erős képek Pilinszky nagyvárosi magányban ázó éjjeleit idézik, - hiszen mindketten nagyon magukra maradtak, hiába próbáltak tartozni valakihez…
Minden magyarázatnál pontosabban fejezi ki léthelyzetét az a verse, amely már posztumusz megjelenő utolsó könyvének a zárásaként volt olvasható, végrendeletszerűen, sírfeliratként:
Még egy hiány a számadáshoz,
az voltam, aki nem lehettem,
nincs felmentés, nincs haladék,
elárvultam, úgy szerettem.
[…]
Itt fekszem.
Só a számon.
Már csak a hallgatás jöhet,
harmadik honfoglalásom.
A jó költemény kimeríthetetlen. Boncolását, elemzéseit nem lehet befejezni, csak abbahagyni...
Itt súlyos szavak hullanak, és megint azt érzem: helyettem írta Hervay Gizella...
A Mondat folytatása című írásához nem sok kommentár érhet föl:
„Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bújkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála háborúja.
Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon....”
Nagyon értem, nagyon megértem – azt hiszem – ezt az asszonyt.
Talán ezért is szeretem ennyire ezeket a megidézett műveket…Hiszen mikor ezt írja az Isa por és hamu-ban:
ami maradt a puszta lét
kiporciózva napra nap
isa por és homu párban
éltem és írtam mint a rab.
…akkor van-e, akit nem ejtenek rabul a sorok…?
Miért érzem, hogy pont azt érezte, amit olykor én szoktam…?
Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (I)
már fél tíz van és senki se jön
otthonról csak én megyek
de nélküled nem mehetek
írógépemen tulipán
és olyan egyedül vagyok
mint látók között a vakok
emlékszel mikor Páll Laji
csak mondta mondta a verseket
faltól falig és elesett
mikor a versekből kifogyott?
kihűlt a krumplipaprikás
és este lett és börtön a ház
a ház, a bolt: a kegyszerüzlet
csak loptuk a villanyáramot
az államtól mert nem adott
csak alhatatlan éjszakát
de lefeküdtünk mégis a földre
a villamosok mennydörögve
dühöngtek arrébb hat méterrel
és hat éve nem festett Páll Laji
nem tudtunk mit mondani
eladtunk kétméternyi könyvet
vettünk festéket ecsetet
és Laji négykézláb esett
úgy festett egyszerre minden képet
ahogy most rád gondolok
faltól falig mert rab vagyok
de dolgozom - ezt akarod?
ha kimoshatnám az ingedet
jaj úgy félek ha integet
a rendőr ha zebra mellé lépek
mindentől félek egyedül
és bántottalak - elkerül
árnyékod is - nem néz vissza
varrnék neked végtelen
délutánokat éjeket
elmennénk együtt Diósdra
néznénk hogy a kékiringó
szára mint a messze ringó
csillagokban a vérerek
és homlokodon most is lüktet
a pici ér a föld alatt tüntet
mert minden itt van ami volt
már fél tíz van és nem lehet
hogy nem halhattam meg veled!
A kékiringó visszatérő motívuma volt verseiben, ez a növény dombvidékeken, sovány réteken, utak mentén, a száraz, gyakran homokos talajokon található.
Szilágyi Júlia, a költőnő rokona ezt mondta egyszer Hervay Gizelláról:
”Verset szeretni könnyebb, mint embert, mert már mindene megvan, nem kér semmit... Hervay Gizella hamvai a Házsongárdban pihennek, versei a polcon. Ezt a rendet ő is elfogadná. Az idő körei forognak.”
…még hadd álljon itt egy verse, - befejezésül.
Végrendelet (II)
Az ének ugyanaz.
Arcom, a földrepedéses
a tiéd.
Viseld tovább!
*
Én a magam módján továbbadtam Hervay Gizella végrendeletét.
Mi mást, egyebet, többet tehetnék még…?
|
Ideje: Június 24, vasárnap, 20:45:05 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Újabb vallomás – 25." | Belépés/Regisztráció | 22 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- kisssp Ideje: Június 24, vasárnap, 21:21:34
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Elolvastam a most is nagyon igényes és sok szeretettel íródott dolgozatodat. Megdöbbentett, hogy milyen nagy egyéniségeket, nagyszerű írókat nem ismerünk, vagy nem becsülünk eléggé...
Jó, hogy van valaki mindig, aki időnként emlékeztet erre...
Péter |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- lena1 Ideje: Június 24, vasárnap, 23:36:26
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Drága Anikó, köszönöm, hogy általad megismerhettem Hervay Gizellát. A bemutatott versei, mélyen megérintettek Engem is, mert a boldogtalanság és a mérhetetlen fájdalom tükröződik belőle..
Köszönöm, hogy olvashattam. Puszi.Lena |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- hori Ideje: Június 25, hétfő, 09:20:56
(Adatok | Üzenet küldése) | | Érdekes, hogy Pilinszky versét említetted. Úgy látszik, hogy ezeknek a magányos embereknek valahogy "egyrugóra" jár az agyuk. Tetszett az esszéd, azért is, mivel nem ismertem a művészt. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- Jega (sibbe@freemail.hu) Ideje: Június 25, hétfő, 13:28:24
(Adatok | Üzenet küldése) | | Tudod, az ember nem is nagyon jut szavakhoz írásod elolvasása után. "szelid türelmed", lelked, önfeltáró vallomása után nehéz bármit is ehhez hozzátenni és/vagy elvenni. Hervay G., Szilágyi D., írásai bennünk van, belőlünk is fakadhatna. Ilyenkor, vagy olvasásukkor érzem azt, hogy milyen kicsik is vagyunk mi még 'amatőrségünkkel'. Remek, csak gratulálni tudok neked, s remélem polcodon még sok kedvenc lapul, ki sorra következik majd. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- Tithonos Ideje: Június 25, hétfő, 20:28:11
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Valóban nagyszerű költő a költőnő. Köszönöm, hogy utamba igazítottad... |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- stelltesor Ideje: Június 26, kedd, 08:58:01
(Adatok | Üzenet küldése) | «Én a magam módján továbbadtam Hervay Gizella végrendeletét.
Mi mást, egyebet, többet tehetnék még…?» - mondod befejezésül. Hálás köszönet érte! Jó volt olvasni egy nagy költőnőről, akiről - sok más hasonló elfelejtett, elhallgatott nagyság között - méltatlanul ritkán lehet hallani. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- Julianna (julianna41@citromail.hu) Ideje: Június 26, kedd, 09:32:17
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Kedves Anikó! A cikked által megismerkedtem még egy kitünő költőnővel. Nagyon tetszik a vers "Veled vagy nélküled". Köszönöm, |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- boblogan Ideje: Június 26, kedd, 20:47:27
(Adatok | Üzenet küldése) | Mentegetőzéssel kezdem... Természetesen olvastam előző vallomásodat is, csak hát a komolyzene meg én... szóval, ritkán találkozunk... Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem, sőt, vannak kedvenceim is, de inkább csak a legismertebb "slágerek" közül. Node így voltam sokáig az irodalommal is, úgyhogy van remény... :)
Ami Hervay Gizellát illeti, nem tudom, honnan, de nagyon ismerős volt rögtön a neve. Talán, mert a "szomszédban" született? Nem tudom, de mindegy is. Az idézett műveit viszont egyáltalán nem ismertem, de megértem, hogy tetszenek neked. Szerintem is a "nagyok" közt a helye. Ha pedig egyszer oktatási miniszter leszek, téged foglak felkérni az irodalmi alaptanterv kidolgozására. :) De viccen kívül: elszomorító, hogy jónéhány kimagasló magyar költőről egy sort sem tanulnak a diákok, miközben külföldi írók többszázoldalas regényeinek kötelező olvasmánnyá tételével ijesztik el az irodalomtól őket egy életre... Legalábbis ami engem illet, nagyjából így volt; az csak véletlen, hogy most mégis itt vagyok... :) |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- meva Ideje: Június 26, kedd, 21:30:24
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Kedves Anikó! Ez az írásod is nagyon tetszett. Élvezetes olvasmány, mert az ismereteket a saját érzéseiddel vegyítve tárod elénk. Szeretettel: Éva |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 25. (Pontok: 1)
- edami Ideje: Június 27, szerda, 12:20:43
(Adatok | Üzenet küldése) | Ez is mint minden korabbi kivalo iras, ertem es erzem az okozatot.
Szeretettel:edami |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás ? 25. (Pontok: 1)
- zsuzsuzsu Ideje: Június 29, péntek, 23:22:00
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | "Ez az a vers, mely ... nekem az egyik kedvencem. Csak éppen nagyon tud fájni...Szinte fizikailag fáj.
De az is lehet, hogy ezzel csak én vagyok így."
Nem, nem vagy egyedül, Drága Mangó! Mélyen érintett minden szava. Köszönöm ezt a gyönyörű szép esszét, ismét gazdagabb lettem.
Szeretettel:
Zsuzsi:)) |
|
|
|
|
|
|
