| Küzdőtér |
|
|
|
 |
A gyermekkor vége 1. |
|
Hori
 |
Mint Dante keleti, zafír égboltja: "dolce color d'oriental zaffiro" – ennél szebbet még nem láttam. Hallgattam a hajnali madarakat,...
|
"Ezt biz az istenek intézték így, szőve a vészt a
földilakóknak, hogy legyen ének a messze jövőben."
(Odüsszeia, VIII. – Devecseri Gábor fordítása)
Prológus
Most, hogy újra az íróasztal fölé görnyedek, és próbálom számba venni mindazt, ami eddigi életemben számottevő és mindenképp említésre érdemes, elsősorban egy furcsa helyen, pontosabban egy városban, évekkel ezelőtt történteket kell említenem. Mielőtt emlékezetem elkopna, próbálok hű képet alkotni mindarról, amit egykor átéltem.
Mikor ezeket a sorokat papírra vetem, elfog a bizonytalanság, hogy vajon képes leszek-e emlékezetemből felidézni mindazt, melyek az ismeretlennel együtt járó kínzó magányt, a kihalt utcák és szobám süket csöndjét mégis megédesítették: a mediterránum borainak ízét, a mandulafák virágzását lankás hegyoldalakon, a terek párás levegőjét langyos esők után, vagy az ibolyaszínű alkonyt kora nyári estéken, miközben a templomtornyok szikrázó keresztjei merednek az égre. És képes leszek-e újból bejárni a várost képzeletben is, ahogy annak idején a valóságban tettem? Mindez elválik majd.
Akkoriban egyik regényemen dolgoztam, de úgy éreztem, hogy zsákutcába tévedtem a történet cselekményét illetően. Összegyűjtöttem tehát a műhelyforgácsokat, a jegyzeteimet a szereplőkről és a helyszínekről, egyeztettem az időpontokat, az eseményeket. Szokásomhoz híven ezeket mind egy erre alkalmas táblázatba foglaltam a jobb áttekinthetőség érdekében, és ezen felül megpróbálkoztam az ösztönző olvasással is – ezek az olvasások amúgy nagy örömmel töltöttek el, de másra nem voltak jók, mint csak arra, hogy kellemesen teljenek a napok. Nem akartam tovább illúzióba ringatni magam, be kellett látnom, hogy így is kudarcba fulladtam. Az embert ilyenkor nyugtalanság fogja el - én úgy éreztem magam, mint akit legyőztek, szinte megsemmisültem a félelemtől, hogy nem tudok többé szavakba önteni semmit. Az írónak mindig meg kell újulnia, ezért törvényszerűnek látszik, hogy kiégeti önmagát, mint egy csillag, mely elhasználja a rendelkezésére álló nukleáris tüzelőanyagát, a hidrogént. Én is így jártam.
Már-már addig jutottam, hogy talán félreteszek mindent, amivel elkészültem, és egy új elbeszélésbe kezdek, aminek majd eltekintek fikciójellegétől – hiszen valódi világom mindig a rendelkezésemre áll, csak le kell írnom, úgy ahogy a dolgok megtörténnek –, mikor telefonhívást kaptam, meghívást egy ismerősömtől, hogy töltsek el otthonában előre láthatólag fél évet, mialatt ő más országban dolgozik; nem szereti, ha üresen áll a lakás. Megörültem a lehetőségnek, mert biztosra vettem, hogy vége a szellemi tespedtségnek, és végre kizökkenek állapotomból. Új élményekre áhítoztam, s titkon reméltem, hogy más emberként térek majd vissza, ha letelik az idő. A változás többnyire jót tesz az ember életében, és erre egy idegen helyszín kiválóan alkalmasnak látszott. Összenyaláboltam minden elképzelhetőt, aminek hasznát vehettem az írásban, és felkészültem az útra.
1
A vonat, amin utaztam, már csak egy órányira volt a várostól, ahova igyekeztem. Ahogy az lenni szokott ismeretlen helyekre utazva, mindig türelmetlen az ember, sűrűn nézegeti az óráját, mikor ér oda, nem tudja, mikor kell készülődni és majd leszállni. De volt még időm, ezt a többi utas nyugodt viselkedéséből is leszűrhettem.
Alacsonyabb hegycsúcsok, hegyoldalba épített házikók, erdők, irtások váltakozása. A délutáni nap sugarait ritmikusan megtörték az elszaladó fák, és ahogy becsuktam szemeimet, a vékony szemhéjamon keresztül is bántónak éreztem a vibráló fényt.
Aztán végre feltűntek az urbanizáció első jelei: a hegyoldalba épült, távoli városrészek, a város első ipartelepei, raktárépületek sokasága. Aztán egy a vágányokkal párhuzamosan futó autóúton egy jármű. Az ablakból nézve mintha versenyre kelt volna velünk, mármint a szerelvénnyel; természetesen egy leengedett sorompó a mi malmunkra hajtotta a vizet.
Az első házak is megjelentek, amelyek már az állomás és a fenntartás gazdasági- és műhelyépületei voltak, az iparvágányokon napokig rostokoló szerelvények, megrakodva építési anyaggal, valamint különféle tartályvagonok. Oldalukon a titokzatos jelek: honnan származnak, hová tartanak, mennyit és mit szállíthatnak, szállítanak. Szinte mind eső áztatta, rozsdás, mint a vágányok, amelyeken évtizedekig a szabad ég alatt gyártásuktól kezdve állnak. Vajon hány órát kell várakoznia egy állomás mellékvágányán egy ilyen szerelvénynek, ha az expresszvonatoknak is kell néha öt-tíz percet?
Ezeken tűnődtem, miközben befutott a vonat az állomásra. Könnyű dolgom volt, mert innen már nem haladt tovább, végállomásra érkeztem. Leszálltam csomagjaimmal, és kerestem egy taxit, hogy barátom belvárosi otthonát instrukcióinak eleget téve birtokba vegyem.
A lakás egy régi bérház tetőterében volt, század eleji bútorokkal berendezve, amely csak növelte a hatást bennem; igen régóta vonzódom az ilyen lakásokhoz, mert hordoznak valami titokzatosságot, amely a normális, emberléptékű létforma és az ég közötti világra emlékeztet. A tetőbe vágott kis kiugróra kilépve elém terültek a régi városrész házainak tetőcserepei, kéményei, és távolról a városháza tornya az órával is jól kivehető volt, és még messzebb, a dóm tornyain az égre mutató kereszteken megcsillanó utolsó napsugár fényeit is látni véltem. A kovácsoltvas korlátnak támaszkodva ittam magamba a látnivalót, jólesett a szemnek; lenyűgözött a panoráma, az ibolyaszínű alkony.
Másnap reggel korán ébredtem, kitártam az ajtót, majd kiálltam a kis teraszomra. Ahogy körülnéztem, az égbolt csodálatos volt. Mint Dante keleti zafír égboltja: "dolce color d'oriental zaffiro" – ennél szebbet még nem láttam. Hallgattam a hajnali madarakat, elnéztem a munkába siető embereket. Aztán nagyot sóhajtott a város, és életre kelt.
***
Az első délelőtt. Tudtam, hogy rengeteg idő áll rendelkezésemre, mégis a városnézés mellett döntöttem. Az emberek, akik velem szemben jöttek, mind idegenek voltak, mind "álarcot" viseltek, amik mögé nem pillanthattam. Elnéztem őket, és azon tűnődtem, hogy vajon milyenek lehetnek otthonaikban a családjukkal, a munkahelyükön a munkatársaikkal, s valójában mikor adják igazi önmagukat? Bizonyára csak álmukban. Az emberek mindig valamilyen álarcot viselnek, alkalmazkodva a külvilághoz, ami körülveszi őket, s ki-ki a saját temperamentumának megfelelően, és az adott szituációhoz igazítva váltogatja azt. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen az elsődleges szempont a túlélés, mert minden alkalmazkodás azt segíti elő. De szolgálhatja a magányosság leplezését is, úgy, mint az én esetemben, mialatt a város érhálózatát derítettem fel.
Eszembe jutott az is, hogy ez a rengeteg ember nem a munkáját végzi épp, hanem az utcákon jár-kel, valahova rohanva vagy látszólag céltalanul – nem úgy, mint a tollforgató, aki soha nem tétlen, aki jártában-keltében is egy félresikerült mondatot csiszolgat magában.
Az ember idegen helyen nehezebben bírja az egyedüllétet, s akarva-akaratlanul is törekszik arra, hogy ismerős helyeket keressen fel a városban, meglátogassa újból kedvenc vendéglőjét, ahol előzőleg már járt, ugyanazt rendelje; talán szüksége van a pincér elismerő mosolyára, üdvözlésére, szüksége van, hogy valamiféle cinkosság köttessen közöttük, vagy csak egyszerűen beszéljen néhány szót valakivel.
Másnap az alattam lakó hölggyel összefutottam a lépcsőházban. Aggódott, hogy egy darabig más lakik fölötte, de rögtön megnyugtattam, hogy nem vagyok hangoskodó, efelöl nem kell tartania, sőt inkább a csöndet szeretem, mert épp regényt írok; így meghívott egy teára. Elmesélte, hogy egyedül él a lakásban, férje öt éve eltávozott, gyermekük pedig külföldre költözött. Azóta nem sok szórakozása maradt: hetente egyszer kártya a barátnőkkel, a jótékonykodási délutánokon való részvétel félévente, és persze a színház, ami örök szenvedélye. Miközben kevergettem, gőzölgő teámba citromot cseppentett, majd megmutatta fiatalkori képét. Valóban csinos volt.
Aztán felrakott egy lemezt, a kedvencét, a Máté-passiót, újból helyet foglalt velem szemben, és teasüteménnyel kínált. A csodálatos zene betöltötte a szobát, és kiszökött az utcára a nyitott ablakon keresztül; a madarak felrebbentek a tetőkről, és másként hasították aznap az eget, úgy, mintha örök idők óta azokra a dallamokra várakoztak volna egyhangú életükben.
Örültem az öreg hölgynek, annál is inkább, mert ahogy ő állította magáról: "vidám lélek vagyok, és jókedvre derítem az embereket". Bizony, a jókedvnek én híján vagyok – gondoltam. Viszont elkeserítette, hogy barátnői száma minden évben szomorú módon csökken.
2
Az első napokat azzal töltöttem, hogy keressek magamnak egy barátságos közteret, lehetőleg közel a lakásomhoz, ahol a városlakók érdeklődésének szélcsendjében meghúzódhatok, egy kisebb szubkultúrát, melynek helyi közössége van, hogy felderítsem szokásaikat, hátha megismerhetek valakit, és hátha engem is meg akar majd ismerni valaki. Ezek a terek szinte kulisszává válnak, melyek egyre inkább az önmegvalósítás helyszínei, így betekinthetünk az odajárók világába. Jómagam – noha nem vetem meg a vidéki miliőt sem – urbánus ember vagyok, leginkább tereken, régi utcákon sétálva érzem magam a legjobban, vagy egy kávéház teraszán üldögélve szeretem nézni a járókelőket. Ezért kiválasztottam egy teret, ahova naponta eljártam, délelőtt vagy délután, és kerestem magamnak egy kellemes zugot, ahonnan jól belátható minden, és ücsörögtem, olvastam a fák alatt. Így ismertem meg a térrel szembeni pékségben a szőke eladólányt, akinek naponta megjelent motorkerékpáron az udvarlója, aztán egy törzsvásárlót, aki minden reggel fél tíz körül jelent meg kosarával – talán a megkésett reggelihez szerezte be a hozzávalót –, aztán az anyát, aki a kisebbik gyerekét kocsiban tolva, a nagyobbikat, pedig kézen fogva vezette, úgy mentek vásárolni perecet és csokoládés fornettit. Bizonyára valamelyik közeli játszótérre igyekezve tértek be tízórait venni – a gyerekek mindig megéheznek vagy megszomjaznak, ha nincs kéznél semmi. Megfigyelhettem még egy diákot és a szerelmét, akik a déli órákban jelentek meg rendszeresen, bizonyára előadások után voltak. Lehet, hogy egy közeli albérletben laktak, talán ők is épp egy manzárdban, ahol szerelmeskedhettek vagy ahol együtt készülhettek vizsgáikra, és szívhatták magukba a romantikus diákévek hangulatát.
A délutáni órákban új közönség gyülekezett: a két barát, a volt tisztiorvos és szomszédja a történelemtanár hódoltak szenvedélyüknek, a sakkozásnak. Ahogy elnéztem őket, évek óta járhattak már ide változatlan harmóniában, és az sem kizárt, hogy mindketten a városszépítő nyugdíjas-kör tagjai. A doktor úr határozottabb lépéseit tekintve talán valamivel jobban sakkozott. Délután három óra körül csatlakozott hozzájuk egy volt bútorgyári igazgató, aki lelkesen osztogatta tanácsait, de sakkozni nem tudott jól. Saját bevallása szerint a kártyajátékokat jobban kedveli. Aztán volt még a fodrász, akinek üzletébe a későbbiek során többször betértem.
Nem vagyok túlzottan társaságot kereső ember, én annak is örültem, hogy csak megfigyelhettem őket, de mégis jólesett volna egy kevéske emberi szó – és ki tudja, egyszer talán még hasznomra lehetnek ezek az emberek egy regényem alakjainak megformálásában.
Ahogy múltak a napok, s nap mint nap én is megjelentem a téren, apránként felfigyeltek rám, hiszen nem lehetett hosszabb ideig szem elől tévesztődni, köszöntek nekem, és én is visszaköszöntem nekik, lassanként a tér szerves részévé váltam.
Így esett, hogy egy alkalommal egy öregember telepedett mellém a padra. Nem túl magas, szemüveget viselő, galambszürke szemű és hajlott hátú ember volt. Hátára terítve zakója, kezében sétabot. Elég idős lehetett, de mégis volt benne valami elegancia. Valójában nem is tudtam, honnan érkezett, mert megjelenése pillanatában épp könyvembe voltam elmerülve. Kimért mozdulatokkal elhelyezkedett mellettem a pad túlsó végén, tapintatosan nem lépve át azt a megfelelő távolságot, ami még elviselhető két idegen között. Meghökkentő volt számomra, hogy mellém ült, mert sok üres pad állt rendelkezésére, de ő mégis az enyémet választotta. Ekkor arra gondoltam, hogy talán megszokott helyére ültem, talán hosszasan betegeskedett, s most jogosan követeli vissza jussát, a padomat, de ő tapintatosan, amennyire lehetett, távol tartotta magát tőlem. Rövidke szünet után mégis felém fordult és megszólított:
- Ön nem idevalósi ugyebár? – kérdése meglepett, s nem csak azért, mert kizökkentett ábrándozásomból, hanem azért is, mert észrevehetett rajtam valamit, valami árulkodó jelet, talán észrevette szememen vagy talán arcomon az egyedüllét eltüntethetetlen vonásait.
- Nem, valóban nem – válaszoltam illemtudóan, de nem szolgáltam további magyarázattal. Ő csak hümmögött egyet, de többet nem kérdezett. Mikor újból elméláztam egy kissé, és már-már megfeledkeztem a hívatlanul mellém szegődő társ jelenlétéről, megint megszólalt:
- Néha meg szoktam etetni a galambokat. – Ezt igazolandó, papírzacskót vett elő zakójának belső zsebéből, s egy darabka kenyeret elmorzsolt. Úgy láttam, szomorúan mosolyog. – Fiatalabb koromban az egyetemen tanítottam – folytatta, s gondoltam, hogy a helyi egyetem intézményére gondol. – Az antik művészettörténet volt a szakterületem.
Kezében egy barna, talán kissé vastagabb könyvet szorongatott, s hogy jobban szemügyre vettem, borítóján arany betűkkel görögül állt a címe. Görögül sajnos nem értek.
Illőnek látszott egy kicsivel többet elárulnom kilétemről, így néhány szóval előadtam, hogy egy regényt írok, és egy ismerősömnél szálltam meg egy darabig. Azt is említettem, hogy elakadtam az írásban, hetek óta egy sort sem tudtam papírra vetni. Néha azt hiszem, már csak a csoda segíthet és az isteni gondviselés – tettem hozzá, de ezt már mosolyogva –, hogy tovább lendítsem regényem cselekményét, már az is megfordult a fejemben, hogy másba kezdek – fejeztem be rövidke bemutatkozásomat.
- A csodákkal és az isteni gondviseléssel csak óvatosan, fiatal barátom! A tömeg azt hiszi, hogy Isten hatalma és a gondviselés abban nyilvánul meg, ha valami szokatlan dolgot, természetfölötti jelenséget művel. Az emberek többnyire úgy gondolják, hogy van Isten hatalma és vannak a természetes dolgok hatalma. De azt már nem igazán tudják pontosan, hogy a kettőn mit értenek. Az emberek azt tartják csodának, amit szokatlannak vélnek, amit nem tudnak természettudományos ismereteik alapján megmagyarázni, mert értelmük nem terjed addig. Némelyek, pedig a természettudományok művelőinek állításait nem fogadják el, mert azt gondolják, hogy akkor tudják Istent imádni, ha bizonyos törvényszerűségeket elvetnek. Az első csodák eredete igen régre nyúlik vissza, és nem minden célzat nélkül születtek...
Nem tudom, miért éreztem azt, hogy az öregúr valamiért megkedvelt engem, de szemmel látható élvezettel merült bele a magyarázatba, monológját folytatta, és bebizonyította, hogy nem történik a természet törvényei ellen semmi, minden egy örök rendet követ, és a csodákból pedig nem vagyunk képesek Isten lényegét megérteni, így a gondviselést sem.
Nem szakítottam meg magyarázatát, mert talán a pulpitus mögé képzelte magát újból; teljesen újjá született.
Megörültem, hogy e rendkívüli ember a társammá szegődött, és valami megtiszteltetés-félét éreztem e furcsa öregúr iránt, s abban a pillanatban tudtam, hogy jelentősen képes lesz befolyásolni tartózkodásomat a városban, de talán egész életemet is. Hangjában megcsendült valami kiábrándultság, vagy csak egyszerűen az öregséggel járó halálközelség érzése volt az, amit kihallani véltem, ami hetven év felett elő szokott fordulni az embereknél. Éreztem, hogy azokban a percekben a bizalmába és barátjának fogadott.
- Ha nem bánja, és ha van kedve, holnap is beszélgethetnénk egy keveset. Ön kiváló hallgatóság, fiatal barátom! – Majd óvatosan felállt, kezet nyújtott, s elballagott tovább, mintha a padon történt jelenet csak egy szemvillanásnyi kitérő lett volna örökké tartó sétája során.
Ezek után több ízben is találkoztunk a megszokott padunkon vagy más parkokban, ha úgy kívánta, amelyeket megjelölt nekem. Egy alkalommal a katakombákban is körbevezetett. Előadókézsége, hatalmas ismerete káprázatos volt.
Valamiért soha nem kérdezte, hogy ráérek-e és van-e kedvem az egészhez, de kiolvashatta szememből, hogy beszélgetéseink, magyarázatai jótékony hatással vannak rám, vagy azt a lelki rokonságot, amelyet a társtalanság óhatatlanul is az ember arcára varázsol. Talán így, kimondatlanul is diákjának fogadott, vagy csak egyszerűen át akart segíteni azon a gondolathiányos időszakomon, amelyben szenvedtem, és magára vállalta az áhított "gondviselő" szerepét, új ideákat sugallva nekem. Örültem ennek. Éreztem, ha majd visszautazom az én városomba, nagy üresség marad majd utána.
3
Szinte vágni lehetett a ködöt, és a kandeláberek sárgás fényei úgy tűntek, mintha tejüvegen keresztül néztem volna őket. A köd meglágyította a lámpák fényét. Valcer hangja szivárgott ki valahonnan, talán egy bálterem ablakán, és türelmesen megpihent a kihalt utca kövezetén.
Egy nő cipőjének ritmikus kopogása törte csak meg ezt a harmóniát, visszhangzott tőle a keskeny, házakkal övezett régi utca. Nem kellett mást tennem, csak követnem – mivel amúgy is egy irányba vitt az utunk –, s reménykedtem abban, hogy nem fordul be valahol egy ennél is keskenyebb utcácskába.
Egy ember alakja hirtelen a semmiből bontakozott ki; úgy lépett elő a ködből, mint egy kísértet, és csak lassanként derült ki számomra, hogy valójában ki is ő: azon emberek közül való, akik rendszeresen az utcán töltik éjszakáikat, nappalaikat. Megpróbált kicsikarni valamit egyik keze előrenyújtásával, de ahogy elnéztem abból a távolságból, ami közöttünk volt, még onnan is látszott, hogy mozdulata bátortalan.
A lány lénye egyfajta tiszteletet ébresztett a koldusban, mintha ismerték volna egymást régmúlt időkből, mintha valami felsőbb hatalom megálljt parancsolt volna a nyomorultnak, mert abban a pillanatban, ahogy egymással szembe kerültek, még alázatosabbá vált, majd a szokásosnál tisztelettudóbban köszönte meg az alamizsnát, és tovább haladt. Addigra én is majdnem teljesen beértem őket, így mellettem is elhaladt a szerencsétlen. Érezni véltem szakadt és mocskos ruházatának bűzét, az alkohol szagát, bár az is igaz, hogy vestis non facit monachum, vagyis nem a ruha teszi az embert.
A lány magabiztos, határozott viselkedése csodálattal töltött el. Éreztem, hogy bele kell néznem a szemébe, és beszélnem kell vele. Ki lehet ő? Honnan van ennek a fiatal és törékeny teremtésnek ekkora lelki jelenléte, hogy e sötét – és ebben a pillanatban magamat nem számítva –, teljesen kihalt utcában megálljon, a válláról levéve, majd táskáját kinyitva pénzt adjon ennek a hajléktalannak? Csodáltam bátorságáért, ugyanakkor könnyelműnek, meggondolatlannak tartottam cselekedetét, mert sosem lehet tudni, hogyan végződik egy ilyen találkozás.
A lány tovább folytatta útját. Lépteit nem szaporázta – ezt határozottan hallottam –, mégis, mintha növekedni látszott volna a távolság közöttünk; ezt furcsának találtam.
Miközben az egyik ház mesterien kitalált homlokzatát csodáltam a fejem felett, egy az utcába nyíló sikátorban vagy kapualjban eltűnt, így szem elől tévesztettem. Haragudtam magamra, s valóban, jómagam is egy igen sötét, boltívvel kezdődő belső udvar elé értem, s hallani véltem még egy ajtószárny halk nyikorgását, majd kevés idő elteltével egy halvány fény kiszűrődését is láttam egy aprócska ablakból, de ez a kevéske fény kialudt hamar.
Csalódottságot éreztem, mint amit akkor szoktam, amikor egy tökéletesre csiszolt mondat, amit leírtam, másnapra idegenné válik, és nem érzem magaménak. Sajnáltam tehát, hogy elvesztettem a lányt anélkül, hogy szóba elegyedtem volna vele, és társasága vagy csak néhány kedves szava ebben a jól körülhatárolt magányosságomban megvigasztalt volna, mert valamiért úgy éreztem, hogy aki egy koldussal ily kegyesen bánik, az velem sem tesz kivételt.
A szél végigsöpört az utcán, de olyan hirtelen, hogy a kandeláberek tartóoszlopai, az esőcsatornák, a spaletták mind beleremegtek, és az utca kövezetére hullajtott szemét- és papírdarabkák táncot jártak; néha egy sarokba kotorta őket a szél. Tudtam, hogy szálláshelyemre kel sietnem, ha nem akarok a vihar áldozatává válni. Mikor hazaértem, akkorra nyílt meg az ég, és hatalmas cseppekben esni kezdett.
***
A fák görcsös ujjakra emlékeztető ágain madarak ültek, mintha engem néztek volna mind, ahogy elhaladtam előttük. Így ballagtam egyenesen úticélom, a dóm felé, melynek tornyai a gyorsvonatként száguldó felhők alatt rendületlenül meredtek az ég felé már évszázadok óta, a történelem viszontagságainak fittyet hányva, a hajdan volt alkotók leszármazottainak pusztító hajlamának ellenszegülve.
A ragyogó nap korongját eltakaró felhők szeszélyes gyorsasággal satírozták sötétebbre a tereket és a házak falát. Felnéztem az égre, próbáltam megjósolni meddig tart még ez a fény-árnyék játék, de nem tudtam megállapítani. Megborzongtam, elöl összefogtam a kabátomat, hogy elkerüljem a meghűlést.
Szerzetesek egy kisebb csoportja haladt át előttem a téren. Elnéztem őket, ahogy szabályos alakzatban, párosával lépkedtek egymás mellett, mindegyik kezében zsoltár. Lehet, hogy a délutáni zsoltárimádságra igyekeztek? "Napjában hétszer mondok dicséretet néked" – mondta a próféta. Évtizedeken keresztül ilyen szoros szeretetben élni Istennel, pláne egy olyan korban, amikor az erkölcs ismét válságba került, embert próbáló feladat. A tömegek még nem tudják, de sokkal nagyobb szükségük lenne Istenre, mint ahogy azt gondolnák.
Elraktároztam magamban a jelenetet, mert annyira lenyűgözött.
A dóm tekergőző indákat formázó hatalmas bronzkapuja előtt álltam, felkészülve, hogy áthatoljak rajta. Ahogy feljebb néztem, emeletmagasságban, a szögletes párkányon az apostolok ábrázata megszelídült a váltakozó fényben, levetették kőarcuk szigorát, és mind azt sugallták nekem, lépjek be bátran.
A keresztény valláshoz évekkel ezelőtt eljutottam már, mégis bátortalanul léptem be a két hatalmas, nehézmozgású ajtón. Megszűrt, tompa fények. Az enyhe légáramlat, ami ki tudja, honnan eredt, tömjénillatot hintett a templom csendjébe. Gyertyák imbolygó, puha fényei. Olyan meghatottsággal haladtam a szentély felé, mint egy gyermek, amikor anyja először viszi az iskolába. Még mindig félek rég elkövetett bűneimtől, pedig rengetegszer megbántam őket. Isten vajon elfogadta-e bocsánatkéréseimet?
A színes üvegeken keresztül beszűrődtek a fények, majd milliárd felé szóródtak a falakon, a szobrokon, és megállapodtak a kövezeten és a padsorok belsejében vagy a templom eldugott szegleteiben. Az egyik ilyen fénysugár útjába álltam, és megérintettem egy hideg oszlopot, felidézve a hajdan élt építőmestereket, akik mérnöki pontossággal tették egymásra a köveket.
Ahogy körülnéztem embereket keresve, láttam, hogy én vagyok az egyetlen idegen, az egyetlen hívatlan látogató, mert a magasztos csöndet megtörő öreg hölgy minden bizonnyal nap mint nap itt van, aki épp felemelkedett az egyik padsorból, és az a férfi is, aki támogatta őt nehézkes mozgásában.
A főoltár előtt, az apszis felezőpontjában térdelt egy fiatalnak tűnő lány. Hosszú, fekete csuklyás köpenyt viselt, hullámos, barna haja jóval a válla alá ért. Két kezét imára kulcsolva és tekintetét az oltárkép istenére szegezve olyan volt, mintha egy szentképről szállt volna alá.
Ebben a pillanatban apró harangocska szólalt meg odakintről, a plébánia épületének apró harangja, vékonyka hangja keresztülhatolt a falakon, s jelezte az idő múlását. A lány felállt, keresztet vetett, és kézfejével letörölte könnyeit, aztán köpenyének csuklyáját fejére hajtva, sietve elhaladt mellettem. Ekkor ismertem fel: az a lány volt az, akit azon a sötét utcán láttam, aki alamizsnát adott annak a koldusnak, és aki egy szempillantás alatt eltűnt előlem.
Szememmel követtem, merre halad, s mire feleszméltem ámulatomból, és megindultam utána, már késő volt. Mire keresztülvágtam a templom hajóin és kiértem az oldalajtókon át a szabadba, ő már jóval előttem járt, nem kiálthattam utána.
Másodszor találkoztam hát vele, s másodszor tévesztettem szem elől. De vajon véletlen-e mindez, véletlen találkozások ezek? Hinni akartam, hogy nem, hiszen nagy rendező a sors, és mindig tudja, hogy kire milyen szerepet oszt.
Olyan arca volt, amit nem lehetett elfelejteni, pedig ezer meg ezer arcot felejtettem már el életemben, de az övé más volt. Talán sápadtságában volt valami rendkívüli. Az egyik templom freskóján láttam egyszer egy hasonlót: Évát ábrázolta. A hajdani művész tökéletes munkát végzett: a homlok, a szemöldök, az orr finom íve, az álla, minden kifogástalan összhangban; véletlenül sem provinciális, mint ahogy az ember elsőre várná.
Olyan volt, akit az ember maga előtt lát, amikor olvas, és sóhajtozva teszi félre a könyvet, vagy csak azt veszi észre, hogy nem is tudja, hol tart a film, amit éppen néz, vagy borotválkozás közben, a tükör előtt elképzeli, hogy az arc lágyan az övé mellé simul, és csókot lehel rá.
Éreztem, nem fogok tudni szabadulni tőle, de nem is akartam.
folyt köv.
|
Ideje: Október 31, szerda, 08:30:02 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "A gyermekkor vége 1." | Belépés/Regisztráció | 18 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Hori: A gyermekkor vége 1. (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: Október 31, szerda, 08:43:43
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Nagy-nagy örömmel olvasom újra ezt a prózádat, hori - bár meg kell valljam, bármelyik műveddel így vagyok. Mert lebilincselően, láttatóan írsz. Képeid, szereplőid rendre életre kelnek az olvasó előtt. Tetszik az öregúr, tetszik a lány, és tetszik a vidék, ahol játszódik. Remélem, sokan jönnek majd, hogy akár először, akár többedszerre elmerüljenek a történetedben, várva a folytatást :) |
|
|
|
|
|
Re: Hori: A gyermekkor vége 1. (Pontok: 1)
- Samway Ideje: Október 31, szerda, 11:01:13
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Hori örülök, hogy idetaláltam hozzád, csak gratulálni lehet ezért a lebilincselő írásért és várni a folytatás...köszönöm az élményt neked... |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 1. (Pontok: 1)
- Eroica Ideje: Október 31, szerda, 13:46:10
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Kedves Hori! Hihetetlenül jó megfigyelő vagy, és úgy tudod átadni a mondandódat, mintha a nyájas olvasó is ott lenne! Te tényleg képes vagy újra és újra megújulni, mert nyitott szemmel és szívvel jársz a világban. |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 1. (Pontok: 1)
- boblogan Ideje: Október 31, szerda, 15:00:47
(Adatok | Üzenet küldése) | | Eddig remek! |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 1. (Pontok: 1)
- prayer Ideje: Október 31, szerda, 18:44:21
(Adatok | Üzenet küldése) | | Probáltam kitalálni a várost, az embereket, aztán már nem számított, hiszen akár Pécs, vagy más város is lehetne. De az öregúr, és a lány nagyon felkeltette a kíváncsiságom. Nagyon erős képet festettél fejembe! |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 1. (Pontok: 1)
- zsuzsuzsu Ideje: November 01, csütörtök, 22:14:27
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Izgalmas, egyben nagyon igényesen kidolgozott írás, örömmel olvastam, Géza!
Folyt.köv.!
Ugye?
Zsuzsi:))) |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 1. (Pontok: 1)
- siklosi Ideje: November 01, csütörtök, 22:38:41
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | A múltkor azt mondtad ,hogy a prózákat nem olvassák szívesen,már a terjedelmük miatt sem.Való igaz, ennyi idő alatt versből át lehet futni az egész napi kínálatot. Ahhoz, hogy az ember itt tartsa a szemét a monitoron,nagyon jól kell írni.Megjegyzem : már elég gyenge a szemüvegem olvasó része,de erről most megfeledkeztem.Ugye tudod,hogy ez egy hatalmas elismerésnek számít nálam?
A folyt. követni fogom : siklósi
|
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 1. (Pontok: 1)
- soman (soman@mailbox.hu) Ideje: November 02, péntek, 17:02:41
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | "Éreztem, nem fogok tudni szabadulni tőle, de nem is akartam."
Ugyanígy érzek én is most Géza írásoddal kapcsolatban.
Próbáltam magamban valamit megfogalmazni, mikor olvastam a hozzászólások között, amit írtál, hogy "a téma az utcán hever".
Igen, valóban ott hever, de így felkarolni, ahogy ezt tetted, egészen rendkívüli.
Sűrű, apró tónusú, lágy ecsetvonások a lélek szemfalán.
Észrevenni, amin átsuhan a hétköznapi spongyaság megszokottsága.
Örülök, hogy olvashattalak. Ja, és persze foglak is, ezt vedd fenyegetésnek! :-)
Üdv;
Ottó |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 1. (Pontok: 1)
- szemilla (szemilla@citromail.hu) Ideje: November 04, vasárnap, 19:39:06
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | ehj! még jó, hogy nem hagytad elkopni az emlékezet kövein ezt a történetet! (bár néha úgy érzem, az összes felejthetetlen lányt ismered már- mégis mindig magával ragad, ahogy előrántod a bűvészkalapodból őket :) |
|
|
|
|
|
|
