| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: A gyermekkor vége 2. |
|
Hori
 |
Ahogy az első este, amikor megláttam, ugyanazon az útirányon haladt. Követtem egészen a házig észrevétlenül, és amikor befordult a sötétségbe...
|
4
Peregtek a napok, hetek, újra belevetettem magam a munkába. Az esős időt kihasználva ismét az íróasztal fölé görnyedtem, és az olvasólámpa által kijelölt fénykörben növeltem a sorok számát a papírlapokon; délelőttönként pedig, ha szükség volt az egyetem könyvtárában gyűjtöttem anyagot regényemhez, tovább növelve az elszigetelődést a külvilágtól.
A levegőváltozás tehát valóra váltotta reményeimet; szereplőim újra életre keltek, és addig még csak nem is remélt kalandokon estek át. Öreg barátom, a titokzatos lány és a város látnivalói jelentősen megmozgatták fantáziámat. Úgy határoztam, beleszövöm történetembe a velem megesett dolgokat. Egy hétig dolgoztam minden nap, ameddig erőmből tellett, hogy minél hamarabb befejezzem a kitűzött fejezetet. Ugyanakkor különöset is éreztem: olyannyira megkedveltem figuráimat, hogy sajnáltam azt, hogy már a felén is túl vagyok, és ha ebben a tempóban leszek képes dolgozni, hamar be fogom fejezni. Valahogy nem tudtam elengedni őket. Megszerettem mind, mert belebújhattam a bőrükbe, átélhettem, amit ők éreztek, szenvedhettem és örülhettem velük, és a kalandok, amiken keresztül mentek, mintha velem történtek volna meg. Talán ezért is szeretek írni.
***
Újból találkoztam mesteremmel. Egyik nap meghívott magához egy, a hegyoldal lábánál felfutó utcácska kétfelé ágazásában épült, villa-szerű házába. Jólesett a dombon mászni felfelé, miközben hallgattam a virágok dallamait, érezni az északi szél akkor már kellemes leheletét az arcomban, és a kabát alatt a megizzadt hátamon. Ahogy kapaszkodtam felfelé, sikerült kizárnom gondolataim közül a tomboló város háttérzaját, és akkor az ereimben lüktető vér a domboldal meredekségének volt mérője. Mintha kicserélődött volna az érrendszerem, mintha új szív dobogott volna bennem a régi szív helyén, eufórikus gondolataim támadtak. Bensőmben kezdett elterjedni egy új érzés: az egész világot szeretni akartam, átölelni az emberiséget, filantróp módjára élni. Akkor érezhet ilyet az ember, amikor Isten ad még egy esélyt a haldoklónak, hogy mégis tovább folytassa életét.
Végre felértem.
Az embermagasságnál nagyobb kőfalon egy hatalmas méretű kovácsoltvas kapu engedett csak betekintést a házra és az udvar egyes részleteire. A kapu kissé nyikorogva, ámbár zavartalanul engedett be, majd magasra nőtt fenyők között jutottam el egy ajtóig, ahol mesterem már várt. Kissé elhanyagolt volt a kert, mint ahogy az épület is, minden az öregség létformáját tükrözte vissza. Hajdan minden pompázatos lehetett: a rózsalugas, a tövisbokrok, a tuják és az a gránátalmafa együttes is, ami az udvar hátsó részében árválkodott a már elvirágzott aranyfa-bokor fölött; a kerítés tövében veronikák és az ókori rómaiak szent füve a verbénák, mellette rozmaringokat láttam. Minden az Édenkert illatára emlékeztetett, amelyet a teremtés óta minden ember magában hordoz.
- Isten egy pompázatos kertbe teremtette az embert, a Paradicsomba. Az volt a legelső gyönyörűség, amit az embernek adományozott – majd kis szünet után mesterem hozzátette: – bár nekem már elfogyott az erőm, hogy gondozzam ezt a kertet.
De a dolgozószoba sem mutatott más képet, mint az udvar. A falak mentén húzódó polcokon ezernyi könyv, átgondolt rendjüket megtörte egy fiatal doktorandus hallgató képe, és egy nőé, akit valaha minden bizonnyal nagyon szerethetett. A berendezés egy öregember – esetleg alkalmi vendége – kényelmét szolgálta, aki ennyi év után is megőrizte a gondolkodó ember igényességét.
Kinyitotta a terasz kétszárnyú ajtaját, majd hellyel kínált odakinn.
Azon a napon szokásától eltérően – talán nem volt kedve hozzá, hogy teológiai vagy művészettörténeti disputába kezdjen – más témát hozott fel:
- Mi, emberek, akik annak idején az édenkertből is elvágytunk, most újból elvágyunk valahová. Új naprendszerekbe, a csillagok felé törünk. Egyszer a Holdon, vagy egy kicsivel messzebb, talán a Marson kolóniákat építünk majd, és birtokba vesszük az univerzum távolabbi bolygóit is. Ki tudja? Lehet, hogy egyszer az ember életét is meghosszabbítjuk? – maga elé nézett, nem szólt semmit, úgy üldögélt lábát keresztbe vetve a fonott karosszéken. Majd, mintha meggondolta volna magát, mégis nekem szegezte a kérdést: – Mit gondol erről fiatal barátom?
A Nap felé fordította arcát, hogy kiélvezze utolsó meleg sugarait is, de egy felhő elé úszott.
- Bizonyára úgy lesz – válaszoltam –, de addig is, itt a Földön kell rendbe tenni dolgainkat.
- Valóban – válaszolta. Aztán, inkább csak magától kérdezte meg: – Vajon honnan szebb a Föld? Az űrből vagy madártávlatból? És mennyi az, amit az ember élete során ebből a szépségből meglát?
***
Megállapítottam, hogy különleges viszonyom van a romokhoz, a műemlék-épületekhez, valahogy magához láncol az a történelmi időszak, amelyben alkotóik felhúzták a falakat, vagy amikor átépítették őket a kor stílusának megfelelően. Érdekesnek találtam felfedezni rajtuk ezeket a jegyeket. A régi járdák erezetén átlépdelve szinte óhatatlanul is olyan utcákba tévedtem, ahol kiélhettem e hajlamomat.
És a templomok! Ennyit korábban még sehol nem láttam. Vasárnap délelőttökön, nagymise idején egymással versenyre kelve harangzúgás nyomta el a város zaját; babonás, bús harangok, melyek értünk konganak imát.
Máskor viszont sétáim során olyan helyeket is felkerestem, melyek nem az idegenforgalom kedvelt helyszínei, inkább a helyi lakosok hétköznapjait szolgálták, mint például egy fodrászüzlet, melynek ajtaja szép napokon mindig ki volt tárva, s ilyenkor mindig kellemes borotvaszappan illata csapott meg vagy a hajszárító surrogása; a mesterek kihallatszó ollócsattogtatása jelezte, hogy odabent szorgos munka folyik. Azután felfedeztem még a társasági élet aprócska, de sokak számára kedvelt színterét is, egy több lépcsőfok mélyén húzódó szórakozó helyiséget, ahonnan mindig vidám nevetés és a mai kor zenéje hallatszott fel.
De számomra talán mégis a legérdekesebb volt, egy antikvárium, ahol hosszú perceket töltöttem, és poros könyvek között kutathattam a nekem tetszők után. Mikor az idő vasfoga emésztette könyvlapokhoz nyúltam, magam előtt láttam a korábbi tulajdonosait, elképzeltem milyenek lehettek. Fiatalok és szépek, lapjaik fölé görnyedő diákok, otthonukban férjüket váró háziasszonyok vagy öregek. Vajon hány meg hányféle érzelmeket, gondolatokat váltottak már ki olvasóikban ezek a könyvek? A könyveknek is történetük van.
***
Egyik nap, késő este, talán tizenegy óra után a dóm felé vettem az irányt, mert úgy gondoltam, kerülő úton térek haza, mivel az idő kellemes egy éjszakai sétára, épp alkalmas egy kis elmélkedésre lefekvés előtt. Elhalt már a város zaja is; sűrűsödött a csönd az ódon városfal tövében húzódó kis utcákban. Egymagam ballagtam már gondolataimba burkolózva. A templom előtti térhez érve megálltam, s ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a napnak ebben a késői szakában is megközelítsem az épületet; egymagam ólálkodtam egyre közelebb a hatalmas kőtömbökhöz, és az építmény fölém tornyosuló architektúrája most sokkal nyomasztóbban hatott. A szögletes párkányon rendületlenül álltak az apostolok, és kőarcuk szigorú tekintete nézett le rám, egyszerű földi halandóra, vigyázták a teret. Magányosan álltam velük szemben, és abban a pillanatban az egyedüllét olyan súllyal nehezedett rám, mintha több életen át kellene megélnem minden bajomat, bánatomat. De mindezen kívül mást is éreztem, amitől nyugtalanság fogott el, és ez az érzés a félelem volt. Ennek ellenére szerettem volna a templom mögé kerülni, körbejárni a hatalmas épületet a sötétségben is; valamiféle kihívásnak éreztem a dolgot. Úgy döntöttem, hogy próbára teszem akaraterőmet, mégis elhaladok a főkapu előtt, és végigmegyek a hatalmas épület mögött, a térről nem látható, kivilágítatlan oldalán; így megkerülve, újra kijutok majd a térre.
A templom mögött a várttól ellentétben más látvány fogadott: világító fáklyákkal kezükben férfiak és nők kisebb csoportját fedeztem fel, talán tízen lehettek, s mind furcsa, számomra ismeretlen nyelven szavakat kántáltak, de amit értettem az csak egy mondatfoszlány volt, ami így hangzott: "... a mi dolgunk védelmezni a keresztény világot, amíg el nem jő a fenevad, az Antikrisztus...".
Lassú mozgással, szerencsére tőlem ellenkező irányba, a katakombák bejárata felé mozogtak, és ahogy az egyik láng magasabbra lobbant, az ismeretlen lány arcát véltem felfedezni, de ez a tünékeny, aprócska világosság teljes bizonyossággal nem szolgált nekem.
Habozás nélkül megindultam haza. Az odáig vezető úton arra gondoltam, hogy milyen különös, mintha a városnak két arca volna, mintha nem ugyanazt mutatná mindenki felé. Abban a pillanatban úgy éreztem, én más vagyok, talán valami kiválasztott, mert mióta itt élek csupa furcsaság esik meg velem. Számba vettem az addig történteket, és kezdtem hinni benne, hogy mindez nem lehet véletlen.
Egész este nem tudtam elszakadni a gondolattól, újból és újból a lány járt a fejemben. Azon morfondíroztam, hogy valóban őt láttam-e. Valamiért hinni akartam, hogy igen.
Aznap éjjel álmomban én is annak a különös szektának voltam a tagja, és fura mondatokat ejtettem ki a számon, aminek értelmét fel nem foghattam. De álmom ezzel még nem ért véget, mert látni véltem egy angyalt, aki jelt adott, és elsötétült az ég, és volt egy mély kút, amiből először füst szállt föl, majd sáskák bújtak elő belőle. Ezeknek emberarcuk volt és testük olyan volt, mint a lóé, fejükön korona, sörényük meg a nők hajához volt hasonlatos, fogaik, mint az oroszláné. Marásuk, pedig skorpióéhoz volt mérhető. Mindenkit megkínoztak marásaikkal, akiknek homlokán nem volt ott Isten jele. Az emberek inkább keresték a halált, de nem találták...
Aztán változott a kép, s mintegy levezetésképp egy épület fehérre meszelt falánál árválkodtam, kezeimet széttárva olyan voltam, mint egy élő kereszt. Nem tudtam, hogy valójában hol vagyok, hová készülök, mi a rendeltetésem az életben. De mégis, mintha agyam távoli zugából derengeni kezdett volna egy gondolat, az, hogy az én feladatom nem csak a saját magam megismerése, hanem az emberiség megismerése is. De ennél a pontnál a gondolat megszakadt, és már csak vágyként tekeredett bennem tovább, hogy megfejtsem valódi értelmét...
Verejtékezve riadtam föl, és sokáig ültem az ágyban. Álmommal kapcsolatban számtalan kérdés kavargott fejemben. Vajon mi van az emberben legbelül? S vajon megítélhetjük-e azért, amit nem látunk, amiről nem tudunk? Szabad-e hinnünk annak, aki felénk kedves és haragudnunk arra, aki nem? Vajon melyik az igazabb?
Felkeltem, és pirkadatig, laudes idejéig dolgoztam. Csak utána merészkedtem megint az ágyba, de sokáig élt még bennem az a bibliai jelenet, amit az éjjel álmomban láttam.
5
A tavasz lassan megadta magát a nyárnak, izzadtságot csalva az emberek hátára, homlokára. Ekkorra már kinyíltak a napernyők az asztalok fölött, hogy becsalogassák az enyhülést kereső járókelőket. A korzó mindkét oldalának teljes hosszában megjelentek a kávéházak, sörözők, vendéglők asztalkái, így az út teljes szélessége a felére apadt, csak középen, egy keskeny sávban lehetett sétálni. A leanderek is a helyükre kerültek, és néha bódító illat terjengett a női turisták parfümjeivel keveredve. Felpezsdült az élet. A város addig sem volt mondható kihaltnak a rengeteg diák miatt, de ekkorra már annyira megduzzadt az idelátogatóktól, hogy mindenhonnan külföldi beszéd hallatszott. Addigra már én is kezdtem úgy érezni magam, mint egy helyi lakos. "Ezektől a turistáktól moccanni sem lehet!" – mondogattam én is.
Azokban a napokban gyakrabban fordultam elő kedvelt presszóm teraszán, néhány lépcsősor tetején, amely talán az egyik legszebb térnek volt jellegzetes szórakozóhelye.
De milyennek is láttam mindezt? Sárgás krémszínek, a hasított mészkő színei.
Reggeleken, mikor a személyzet fellocsolja a köveket, párával töltődik meg a tér, és a fémből készült asztalkák körül a székek a helyükre kerülnek. A déli órákra áttüzesedett kövek körül remeg a levegő. Szárazság. Az égen kisebb gomolyfelhők, de nem ígérnek esőt. Néha összeérnek, majd szétszakadnak, és az alattuk élő apró emberi lények hangya módjára keresik az enyhülést adó árnyékot. Kora délután, mikor a meleg elviselhetetlenné válik, csak a legbátrabbak merészkednek ki az ernyők alá. Az estéken, mikor a lenyugvó nap beindítja a hűvösebb áramlatokat a szűk utcákban, az enyhe szellők átmossák a tér levegőjét is. Este, ha kigyúlnak a burkolatba rejtett fényvetők, lebegő hatást keltenek, és a tér ilyenkor mintha valóban lebegne. A világító lampionok a terasz körül olyanok, mint a túlméretezett szentjánosbogarak.
Fiatal lányok ígéretes mellei, gyerekes csacsogások. Kerek asztalaiknál óvatosan helyezkednek kiszemelt partnerük mellé, mintha csak a véletlen műve lenne minden. Felduzzasztja vágyaikat a meleg szél. Extázis reményével fűszerezett kacajok, aminek elkerülhetetlen következménye egy romantikus éjszaka, aztán a másik karjában történő hajnali felébredés.
Nem tudom, hogy mit szerettem jobban, a délelőttöket, a délutánokat vagy az estéket, de amikor tehettem, ott kapcsolódtam ki, vagy olvastam az előző napon írt oldalakat, esetleg papírra vetettem néhány hirtelen eszembe ötlött gondolatomat. Már én is törzsvendégnek számítottam, és néhány ital társaságában órák hosszat el tudtam üldögélni.
A szokásos asztalomnál ültem, egyfajta édes fehérbort iszogattam, gondoltam megérdemlek egy kis pihenést, így a nap vége felé. A szomszéd asztalnál ülő egyetemisták nevetgélését próbáltam kizárni figyelmemből; valójában zavartak. Ekkor agyam legmélyebb zugából előtört egy gondolat, amely napok óta ott motoszkált már bennem: "Kövesd a szerelmet!". Ekkor láttam meg a lányt. Igen, ő volt az, ahhoz nem fért kétség. Legszívesebben felpattantam volna, hogy valahogy megállítsam, de mire elképzelésem tettekké is realizálódott volna, addigra már távolabb járt, minthogy utána siethettem volna. Gyorsan fizettem, és nyomába eredtem.
Ahogy az első este, amikor megláttam, ugyanazon az útirányon haladt. Követtem egészen a házig észrevétlenül, és amikor befordult a sötétségbe valószínűleg egy régi fogadó boltíves kocsi-behajtóján, néhány pillanat várakozás után megindultam én is. Szemeim hamar megszokták a sötétséget. Miután átbotorkáltam a megvilágítatlan udvaron, lassan kezdtem kivenni magam előtt egy folyosót. Áthaladtam egy nyitott kapun, és örültem a szerencsémnek, hogy semmi és senki nem állta utam. Egy lépcsőn kellett lefele haladnom, majd elfordult a folyosó balra, s éreztem, hogy kissé még mindig lejt. A sötétségben tőlem jobbra több ajtó is kivehető volt, mind be volt csukva, de a folyosó végén is volt egy, ahonnan gyenge fény szűrődött ki. Benéztem. Fehérre meszelt falak, bár abban a gyengécske megvilágításban inkább már szürkének látszottak. A gyertyák imbolygó, puha fényei sejtelmessé tompították a bútorok kontúrjait. A szoba berendezése rendkívül puritán volt. Egy zárda cellájára emlékeztetett; olvasmányaimból emlékszem ezek leírására. Egy egyszerű asztalnál ült, előtte könyv. Megismertem: a biblia volt az. Felém fordította fejét, de nem lepődött meg. Ezek szerint észrevette, hogy követtem.
- Nem kellett volna idejönnöd, idegen – hangjában remegő szemrehányást éreztem.
- Tudom, de nagyon vágytam rá, hogy lássalak – válaszoltam. Szégyelltem magam, hogy ilyen eszközökhöz folyamodtam. Tudtam, hogy nem volt jogom ehhez, hiszen mindenki annyit mutat magából a külvilágnak, amennyit jónak lát. Cselekedetemre nem volt mentség, s titkon abban reménykedtem, hogy ezzel nem rontottam el mindent, és nem vet véget ismeretségünknek, de beszédében nem éreztem további szemrehányást.
- Nincs mit takargatnom. Itt élek... odafent nem voltam elég jó – és szemével az ég felé intett –, idelent pedig elveszett vagyok. – Kiábrándultnak éreztem ezeket a mondatokat és tragikusnak, arcvonásán mintha fáradtság tükröződött volna. – De kérlek, most hagyj magamra, egyedüllétre van szükségem!
Engedelmeskedtem neki, nem is tehettem mást, mert így is megszegtem már egy íratlan szabályt. Hogy könnyebben találjak vissza, meggyújtott egy gyertyát; pihegő fénye táncot járt az arcán, meg a falakon. – Most menj! – szólított fel újra.
Visszamentem a folyosón, aztán fel a lépcsőn, majd az udvaron át, ki az utcára.
Hazafelé menet számtalan kérdésre kellett választ találnom. De ami leginkább foglalkoztatott, az volt, hogy vajon ki lehet ez a furcsa jelenség?
***
Volt, hogy magasabb régiókba törtem fényképezőgépemmel a jobb felvétel kedvéért, teraszokra és háztetőkre, galambokat szétkergetve egyensúlyoztam a párkányokon, ahol korlátba vagy marcona ábrázatú vízköpőkbe kapaszkodtam – mintha rám vigyorogtak, vagy mintha épp leugrani készültek volna.
A szépség és a valóság egybeesése mindig örömmel töltött el engem. Egészen egyszerű dolgokra gondolok: egy kellemes délutáni sétára, egy gesztenyefa lombjai alatt megbúvó kis étteremre, vagy gyerekkoromban, mikor hőség idején megjelentek a fagylaltárusok meg a szörpárus a piros bódéjában, hogy enyhítsék a járókelők kínjait, valamint a gyerekekre, akik szétrebbentek a járdán, mikor melléjük ért az utca porát elsöprő öntözőautó vízsugara. Esetleg, ahogy akkor láttam a dóm súlyos harangtornyait az egyik közeli párkányról; iker- és hármasablakai mint sötét szemek néztek rám. Kerestem szememmel a szépséget. Néztem a forgalom ritmusát.
Valahol, talán egy kapualjból zene szólt egy rádióból, egy nagyon régi sláger. Gyerekkoromból emlékeztem, hogy anyám sokszor dudorászta miközben főzte az ebédet.
Ahogy ott üldögéltem fent a magasban arcomat süttetve, és ahogy a dallamok felfelé törtek hozzám, arra gondoltam, hogy ebből a perspektívából mennyire mást mutat a város, mint amelyet korábban ismertem. Nem csak az épületek, a terek, a parkok és szökőkutak, hanem az emberek. Nem volt könyvelő, postáskisasszony, orvos vagy kifutófiú, hajléktalan vagy gazdag üzletember, nem volt gazdagság és szegénység.
Eljárt az idő. Elvesztette már a nap az erejét, és mintha egy festő széles, vízszintes irányú ecsetvonalakkal kék, szürke és arany csíkokat festett volna egy képre, olyan volt a városra boruló égbolt. Mint egy kubista kép elemei.
***
De, hogy egy csöppet tovább lendítsek történetemen, meg kell, hogy említsem, hogyan találkoztam újból azzal a különös lánnyal.
A megszokott asztalomnál ültem egy kora délutáni órában, és az előző este elkészült kéziratom oldalait olvasgattam egy ital társaságában; valahogy sehogy sem akart összeállni egy fejezet, és az átmenetekkel is problémám akadt. Egy árnyék vetült fölém – a lány volt az. Leült mellém. Világoszöld szemei villogtak, mint a fák levelei, mikor fonákjukat mutatják, mikor meglebbenti őket a nyári szél; szemeiből fájdalmat véltem kiolvasni. Volt benne valami szomorúság, amely örökre emléket karcol az ember szívébe. Sűrű, hosszú haja most olyan barna volt, mint az érett vadgesztenye, olyan hullámos, ahogy emlékeimben hordoztam. Egy fürkésző pillantás után felsóhajtott. És ebben a sóhajtásában minden benne volt: a szerelem utáni vágyakozás és a kiábrándultság.
- Te is megleptél engem, most én is megleptelek téged. De nincs sok időnk egymásra, jobb, ha tudod. – Hirtelen hűvössé vált körülöttünk minden, s mintha egy némafilm szereplői lennénk, megszűnt minden zaj; nem hallottam az autók motorjának hangját, a szomszéd asztalnál ülő külföldi turisták nevetgélését, sem a szemben lévő asztalnál az új vendégek rendelését. Minden olyan volt, mintha kettőnk kivételével megállt volna a film, melynek mi vagyunk a főszereplői, mintha kiragadtak volna kettőnket a valóságból, és külön életet élnénk. – Azt is el akartam mondani neked, hogy nem lehet köztünk semmi. És jobb lenne neked, idegen, ha többet nem gondolnál rám! – Befejezésül, mintha meggondolta volna előző szavait, hozzátette: – Ámbár, ha az élet úgy akarja, úgyis összehoz minket megint. Most mennem kell! Tovább nem maradhatok.
Számtalan kérdés kavargott a fejemben, melyekre szerettem volna választ kapni, ezért marasztaltam volna még, de mégsem tettem meg; elengedtem inkább.
***
Nem messze a dómtól kellemes sétálóutca terült el, de ez nem is utca volt, inkább egy a téglalap-struktúrája szerint elrendezett promenád, egyik oldalán egy kellemes sokszögletű presszó épülete a zöldes kupolájával és az előtte lévő terasszal, másik végén egy keskeny autófeljáróval, amely egy utcácskába torkollik, ami a régi városfal egyik körbástyájához vezet. Középütt, pedig egy széles lépcsősor, amely a macskakövekkel kirakott tágas templomteret nyitja meg.
A gesztenyefák hűsében üldögéltem egy padon. Ez idő tájt fiatalasszonyok levegőztették gyermekeiket, idősebb urak és hölgyek karonfogva vigyázták egymás lépteit, úgy sétáltak fel és le. Néha lepihentek egy szabad padra, ahol a fák legyezőformájú levelei között még átszűrődött a szombat délelőtti nap fénye.
Aztán lányokat és fiúkat figyelhettem meg rajztáblákkal és rajzeszközökkel felszerelkezve; talán a közeli művészeti iskola végzős diákjai lehettek. A dóm tornyait rajzolhatták vagy a plébánia épületét az alatta lévő piciny alagúttal, esetleg egy érdekesebbnek tűnő utcarészletet.
Kissé odébb, földbe szúrt kis zászlócskákat láttam, talán ötvenet de az is lehet, hogy százat, egy szentéletű, hajdan élt főpap szobra körül. És ahogy fújta őket az erős szél, a csattogásukra a galambok mind szétrebbentek. Ki tudja miért, de a himalájai népek imazászlói jutottak eszembe, melyeket azért állítanak, hogy kapcsolatot teremtsenek istenükkel.
Valaki fuvolán gyönyörű dallamot játszott, mely tökéletes aláfestése volt hangulatomnak, s ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy az élet egy tünékeny álom, s már nem is tudtam, hogy az álom a valóság vagy az élet az álom. Mint a felkelő nap első sugarai, mint az ártatlan kislányok szemeinek szivárványhártyáján megtörő fények hulláma az első tavaszi reggelen vagy mint a szerelmesek hangja az esti padokon, mikor elrepíti suttogásukat a lágy szellő, úgy keringőztek a dallamok. Gyönyörű volt, akár az élet, és oly szomorú is egyben.
Elindultam hazafelé, de menet közben megváltoztattam elhatározásomat. Úgy döntöttem, felderítem a város árnyoldalait is, mert amit addig mutatott magából az túl szép volt a szemnek, túl kirakatba illő. Ezért más irányba fordultam, és letértem megszokott menetirányomról. Utam girbegurba utcákon vezetett tovább. Ezzel nem is volt semmi baj, hiszen az óvárost többnyire ilyenek hálózzák be, mint a polip karjai, de tudtam, hogy előbb-utóbb kiérek a fényről, és az árnyékba kerülök, egy másik valóságba. Talán egy órás gyaloglás után a város olyan negyedébe értem, ahol a kivetettek éltek, azok, aki éhbérért tengetik életüket családjaikkal, segélyekért állnak sorban naphosszat, kiknek gyerekei hamar megtanulnak túlélni az utcákon, és akiket a város nem szívesen lát a turisták forgatagában. Micsoda kontraszt és micsoda igazságtalanság! A látvány bizony nem volt képeslapra illő. Hepehupás járdák és csatornázatlan úttestek, egy kapualjból vékony csövecskén szennyvíz folyt ki az útra, és ahogy az egyik kerítésen átnéztem, egy kifeszített kötélen ócska ruhák száradtak. Lepusztult házak, mindegyik felújításért könyörög. Éreztem, hogy el kell hagynom ezt a környéket, mert az embert a szegénység ilyen mértékű jelenléte megkeseríti. Kisebb-nagyobb gyerekek játszottak a járdán. Ezek a szerencsétlenek mocskosak és büdösek voltak, mint a szüleik, a kilátástalanság nyomasztó súlya tükröződött szemükből, de azért láttam, hogy megcsillan néha a vágy a jobb életért, az életben maradásért. Ahogy rám néztek, észrevették, hogy nem vagyok közéjük való, talán külföldinek látszottam a nyakamban lógó fényképezőgép miatt vagy egy riporternek, mert néhányan megpróbáltak körém gyülekezni. De én megfutamodtam előlük, és mielőtt megérintették volna ruhámat, mielőtt pénzt kértek volna tőlem, gyorsan elsiettem. Hiú vállalkozás lett volna azt a lelkifurdalást, amit akkor éreztem, szavak keretei közé szorítani.
Azon az estén újból a lányra gondoltam, és magam előtt láttam, ahogy megkönyörül a kolduson.
folyt köv
|
Ideje: November 05, hétfő, 23:26:28 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "A gyermekkor vége 2." | Belépés/Regisztráció | 14 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 2. (Pontok: 1)
- soman (soman@mailbox.hu) Ideje: November 06, kedd, 03:59:29
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Milyen légiesen, varázsosan, selymesen írsz!
Egészen különleges hangulatot teremtesz az írásaidban.
Várom a folytatást. |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 2. (Pontok: 1)
- Eroica Ideje: November 06, kedd, 20:05:27
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Hori! Csatlakozom Ottóhoz. Írásaid olyan líraiak, hogy kevés változtatással szabad verssé válhatnának.
Bő szókincs, emberismeret, gördülékeny olvashatóság és még sorolhatnám..... |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 2. (Pontok: 1)
- prayer Ideje: November 06, kedd, 20:18:46
(Adatok | Üzenet küldése) | | Tökéletesen felfedeztem a város részeit. Pedig azt hittem az előző részben, hogy már mindent tudok róla. Biztosan tartogatsz még meglepetéseket erről a helyről... Lebilincselő! |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 2. (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: November 07, szerda, 04:51:07
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Amikor olvaslak, szinte kivétel nélkül belecsempészel a történetbe. Úgy értem, Te, mint alkotó nem is tudod, de az olvasód ott lopakodik mögötted az utcákon, ott ül melletted a padon, vagy épp ott áll mögötted egy párkányon, hogy le ne ess, miközben fotózol. Hát, jobb, ha ezt tudod :)) Eh, de hát úgyis tudod :)) |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 2. (Pontok: 1)
- fényesi Ideje: November 07, szerda, 05:47:18
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Ott voltam, láttam, éreztem, hallottam.
Ez jó.
üdv.
fTJános |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 2. (Pontok: 1)
- zsuzsuzsu Ideje: November 08, csütörtök, 21:17:28
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Szia Géza!
Nagyon vártam a folytatást és nem is csalódtam...Azon gondolkodom, hogy vajon hogy lehet ilyen gördülékenyen irni? Csak egy kicsit szomorú a vége, nekem legalábbis. Ugye, szép lesz a vége?
Zsuzsi:)) |
|
|
|
|
|
Re: A gyermekkor vége 2. (Pontok: 1)
- szemilla (szemilla@citromail.hu) Ideje: November 11, vasárnap, 05:52:57
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | többek között, azt szeretem az írásaidban, hogy olyan életszerűen írsz az alkotás gyötrelmeiről, hogy folyton elbizonytalanodom: ezt most akkor kitaláltad, vagy rólad szól? nekem ez a rész jobban tetszett - jobbam otthon éreztem benne magam. |
|
|
|
|
|
|
