| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Hadak útján III. |
|
gomolya
 |
Éjszakai támadás? Éjszakai ütközet? Mit vár ettől Karancs? Mi jó jöhet ki ebből? Nem értették.
|
Bealkonyult, lassan felderengett a Hold keskeny kávája, fokozatosan előtűntek az első csillagok is, és szikrázó kedvvel nevettek le a földre, hol a már sűrűsödő éjszakában két elszánt sereg — mindegyik a maga igazának tudatában — nézett egymással farkasszemet.
(A kíméletlenül arató halál ígéretének dermesztő lehelete érződött a tájon, amint kimért és borzongató lassúsággal épp átsuhan a bércek hasadékai, a sziklák oromzata és a tisztások, csalitosok harasztot fakasztó hepehupái fölött. Ezt egyesek már a kommunizmus kísértetének vélték, mondván, a baj csak ritkán jár egyedül — de még nem az volt. A dialektika törvénye e napokban még más szólamra játszott. Lenge szellő borzolta hűsen a fák lombját, már e halkan suhogó neszezéssel is oly nyugtalanul zilálva s vészjóslón törve meg a sűrű erdélyi rengetegen honoló zordon sötétség megbonthatatlannak tetsző falát... Na, ezzel megadtuk akkor, mi a költőiségnek jár. Soraink így szikár prózába fordulnak ismét. Jobb is tán.)
Éjfél múltával Karancs — emberei nem kis meglepetésére — csendes riadót fúvatott, majd haladéktalanul támadásra adott parancsot. Vezérei, de meg a sereg maga is, hitetlenkedve fogadták a vezéri döntést. Éjszakai támadás? Éjszakai ütközet? Mit vár ettől Karancs? Mi jó jöhet ki ebből? Nem értették.
Az alvezérek első döbbenetük elmúltával egy emberként Karancsnak rontottak: csak azt ne higgye már, "károgták" a fülébe holló módjára, hogy mert éjszaka és meglepetésszerűen támadnak, ezzel az avar szám- és fegyverzetbeli fölényt ki lehetne egyenlíteni. Karancs összeszorított szájjal, pengevékony vonallá zárt ajakkal, kikezdhetetlen elszántságot hirdető tekintettel maga elé bámulva állta a kifogások özönét, melyek őt elhatározásában már meg nem ingathatták. Számított erre. Rendes körülmények között ő maga is ugyanígy tiltakozna egy efféle vezéri utasítás ellen, s rendes körülmények között esze ágában sem volna egy éjszakai csata kockázatát felvállalni. Emberei józanul, logikusan érveltek, és Karancs tudta, igazuk van.
Csakhogy ő előbbre tartott már az általánosan ismert tényeknél. A kocka elvettetett, s mint vezér, készen állt a minden emberi számítást megcsúfoló terv végrehajtására.
Megfontoltan kezdte. Kezét emelte, jelezve ezzel, hogy szólni kíván. Az imént kerekedett lárma hamarosan elült. Nyugodt, de erősen zengő hangon idézte fel embereinek az avarok kegyetlen harci szokásait. A számbeli fölény nyomasztó tényét. Az ellenség a jogsértő módon lemészárolt követek vérét is számonkérendő indította e hadjáratot. Nappal, ráadásul az ellenség kezdeményezésére bocsátkozni ütközetbe kész öngyilkosság. Ezt ő fel nem vállalhatja. Ellenben éjszaka, a sötétség jótékonyan fedező leple alatt húzódva meg, a meglepetés és a kezdeményező örök lépéselőnye mellett ők mindennek tetejébe még itthon is vannak a terepen, míg a betolakodóknak e táj ismeretlen. S túl mindezen — emelte itt kissé fel a hangját — az ősöknek lelke látogatta meg őt sátrában (harcosai ekkor önkéntelenül s babonás félelemmel suttogták el a halottakat távol tartó, kísértésüket elhessentő imát, az atort), majd azzal az ígérettel távozott el, hogy elholt eleik e csatában megsegítik övéiket. A sereg ezt hitte is meg nem is. Karancs viszont kitűnő érzékkel épp csak a legfontosabbat hallgatta el: lelkileg meg tudja roppantani az ellenséget, amennyiben éjszakai csatára kényszerítheti.
Vitathatatlan vezéri tekintélye végül győzött a kétkedők felett. A támadás megindult. Karancs a támadó ék élén nyargalt, és csakolyan hangosan ordította a "huj-huj!" csatakiáltást, mint bármelyik székely harcos a seregéből. Az ellenség tábortüzeinek fényétől vezérelve rontottak be a riadtan serkenő avarok sátrai közé. Azok először nem hittek a fülüknek — a székelyek itt és most?! —, a szemüknek meg nem is nagyon hihettek, lévén a sötétben nemigen láttak túl az orrukon. Riadtan kaptak fegyverükhöz és rohantak ki sátraikból, lesújtva bármire, ami mozgott, mert nem lehetett tudni, bajtárs-e az vagy ellenség.
Elkeseredett kézitusa kezdődött a szurdokban, ahol az avarok — harcászati szempontból eléggé el nem ítélhető módon — tábort vertek, bízva abban, hogy hisz' a székelyek úgysem mernek... Alapos cáfolat szakadt a nyakukba. Közel egy órán át vívott, hol a székelyek, hol az avarok javára forduló küzdelem után Karancs végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy — miként azt a regősök később megénekelték — Csabát harcba hívja.
Csatabárdját leengedte, míg vértől hintett korbácsát egyetlen suhintással magához vonta. Kürtjéhez kapott, s megadta a már előre tisztázott jelet. Testőrei fél perc alatt védgyűrűbe fogták. Felágaskodott, s félkézzel a nyeregkápába kapaszkodva, messzehangzón elüvöltötte magát: — Apánk, Csaba vezér, népöd nagy veszedelemben vagyon! Letör bennünket az ellen, kérlek, segélj meg münket! A közelben állók aztán rekedt torokhangon utánavonították ezt az alibi-szólamot, mialatt vak dühvel és két kézzel aprították a vélük viaskodó ellent: — Kérünk, segélj minket! Majd ez a segélykiáltás lassan végigzúgott, tovahullámzott a harctér forgatagán, a vértől itatott, tomboló gyilok emberéletet habzsoló tengerén.
S ekkor megtörtént.
Egyszeriben, minden átmenet nélküli erővel fenn, a fejük felett, mintha csak a csillagok mezejéből szűrődne le hozzájuk e zaj, lódobogást hallottak. Mindenki meghallotta. Nem egy, nem is tíz vagy akár száz — ezer és ezer lópata csattogott a mennyei országúton. Merő képtelenségnek tűnt, s tán pont ezért egyben félelmes valóságnak is. Mindkét oldalon megdermedtek a már sokat próbált harcosok, mindkét oldalon jeges görcs markolta a férfiak szívét, mindkét oldalon megremegett a kard, a fokos, a csákány véres kezeikben. Egy szinte végtelenül hosszú pillanat erejéig síri csend támadt a harctéren, még a sebeikben vergődők és a haláltusájukat vívók is elnémultak kínjaikban. Csupán a magasban vágtató, láthatatlan paripák patáinak érces csattogása visszhangzott a katlanban, kísérve a már súlyosan sebzett, kímúlásuk végső kínját érő harci mének kétségbeesett nyerítésétől. Ép elmét próbáló pillanatok voltak. És ekkor Karancs beépített emberei mindkét oldalon munkához láttak. A székely oldalon lévők valami hihetetlen extázisban kezdték üvölteni: "Megjött Csaba a vitézeivel! Az égi országúton tér vissza, hogy gyámolja szorongatott népét!" A székelyek egész tömege átvette a kiáltást, lelkében kapva kapván a lehetőségen, hogy újfent bátorságot öntsön megriadt szívébe. Az ősök is őket segítik! Vesszen az ellen! Miként a megdühödött farkasok, erejük s legyőzhetetlenségük immáron biztos tudatában, úgy támadták az avarok felbomlóban lévő sorait. Az avar oldalon meg az álruhás székelyek — már aki addigra megmaradt belőlük, hiszen csata forgatagában nemigen van mód és idő elmagyarázni, hogy bár avar a ruha, de székely, ki viseli — félelemtől bicsakló, elfúló hangon rikoltozták a csupán jelen alkalomra betanult avar szöveget: "Az rég holt székely vezér tért vissza halottaiból! Győzhetetlen serege a nyakunkon! Elvesztünk! Csaba vezér van itt!" Az avarok zöme megriadt arccal, félelemmel telten vette át a kiáltást, segélyordításaik kuszán egybeolvadtak a magasban csattogó paták hangjával és a már felszabadultan üvöltöző székelyek győzelmi harsogásával. Amelyik csak tehette, eldobta fegyverét, hogy az a menekülésben ne gátolja, s megpróbált kijutni a székely seregtestek által addigra már mindünnen körülzárt völgykatlanból. Csak kevesüknek sikerült. A honi harcosok valósággal hentesmunkát végeztek az ellenséges sereg soraiban.
Patakokban folyt a vér.
Mire a hajnal felvirradt, s a Nap első, derengő sugarait bocsátotta a megtépázott tájra, a csatának vége volt. Az avarok rútúl megjárták: irtózatosan megverettek számban harmadannyi székelytől. Karancs mindkét combjába kapott egy-egy nyílvesszőt, s valamelyik ügybuzgó avar vitéz alaposan fejbevágta pallosával — az ütés viszont lecsúszott az acélsisakról, így csak a fél válla tört alább. Kánya bánja, gondolta vidoran, majd beforr. Az avar vezér már nem volt ennyire szerencsés: az ütközetet követően két darabban szedték össze, feje egy igen ügyes székely palloscsapás következtében függetlenítette magát a testtől. Hírmondónak egypár avar harcos elinalt a számukra oly vészterhesnek bizonyult ütközet színhelyéről, hogy a dicső had romlásának hírét hazáig vigye. A székelyek meg hagyták őket megszaladni: hadd menjenek, hadd vigyék a hírt, sok örömük éppenséggel nem lesz abban. Sorsuk, mi otthon várja őket, mint a megverteké általában, egyértelműnek tűnt. Gyalázat és halál. Kiköptek utánuk, majd dolguk után néztek. Akadt abból tengernyi. Itt volt mindjárt a rovancs. Nagy fosztogatás csaptak, hisz győztesé a zsákmány — az elesettektől elszedtek ruhát, ékszerszámot, fegyvert, amit csak leltek, majd nagy lelki békével odahagyták őket, hiszen a hollókat és a vadakat is csak táplálni kellett valamivel. Ellenben az övéiket tisztességgel elhantolták.
A kényszerűen rövidre szabott gyászt istenes áldomás követte. A duhajlást megelőzően, csakúgy, mint ütközet előtt, áldoztak az ősök lelkének. A rítus végeztével a bővérű harcfiak végre átadhatták magukat a már kiérdemelt győzelem részegítő mámorának: bőséggel döntötték magukba a kumiszt és a bort, degeszre tömték magukat a frissiben elesett lovakból sütött fölséges, szaftos pecsenyékkel. A ló gerince melletti húsdarab tűzön pirítva igen becses éteknek számított — általában csak főemberek ették. Ezen a napon jutott abból mindenkinek. Számolatlan osztoztak még a harcban elnyert fegyvereken, arany- és ezüstmarhán, díszesen kimunkált nemezeken, remekbe alkotott tegezeken és íjakon, hímveretes páncélzaton, suhajda kacagányon, a csak imént múlt fegyveres dúlást, gyilkos veszedelmet túlélő tüzes avar harci méneken — majd egyből asikot is vetettek a nékik juttatott részre. Röhögve hálálkodtak a rájuk mosolygó szerencsének, miképpen a következő percben már szintoly hevesen, káromolva gyalázták a változékony, iménti kegyét tőlük megvonó és ezáltal éppen másoknak kedvező vaksorsot. Kiáltoztak, fenyegetőztek, összeakaszkodtak, birkóztak, megbékéltek, nagy hanggal ittak rá — majd kezdték előlről. Ortályoztak, hencegtek, harcban megbúsult vérök minden indulatát kiadták. Viharzó fergeteg gyanánt ropták a táncot, nyers erejük minden taglejtésükben kiütközött. Szakavatott mozdulatokkal, szilajon kaptak nyomban késükhöz vagy szíjkorbácsukhoz, mikor a maguk jussán akár csak a legcsekélyebb méltánytalanságot is esni vélték. Harsány és vidáman kötekedő hangon, bor izzította kedvvel idézték fel szintúgy benyakalt pajtásaiknak, túlélő bajtársaiknak mind a maguk harci tetteit, a csak nemrég múlt vész során esett kétségtelen dicsőségüket, a táborban csellengő kobzosok pedig, az efféle történések elmaradhatatlan kellékesei, rögvest meg is énekelték ezeket. Szélesen áramló vigasság és a szívből jövő derű ugyancsak férfias hangjai verték fel a nem is oly messzi, véráztatta harcmező dermedt, szikkadt és immár társtalan csendjét.
Ilyen vidáman folyt akkortájt az élet.
Mindeközben Karancs emberei annak rendje s módja szerint visszaterelték eredeti legelőjére a vezéri ménest, amit a csata éjszakáján — nem kis ügyességről téve ezzel tanúságot — vezérük utasítására végighajtottak a völgy feletti sziklás gerincen, azt az illúziót keltve ezáltal a szurdok mélyén harcolókban, mintha egyenesen a csillagokon vágtázva közeledne feléjük egy lovascsapat. Nyaktörő mutatványukat a Hold sápadt fénye s a felhőtlen égen ragyogó csillagok tiszta világa segítette. Karancs csatában lévő emberei pedig gondoskodtak arról, hogy mindkét oldalon minden harcfi számára egyértelművé tegyék: Csaba tért vissza az ősök útján, a Hadak Útján fegyvereseivel, hogy bajba jutott népét megsegítse.
Karancs elismert vezér volt egészen haláláig.
Az avarok tudomásul vették a székelyek önállóságát.
A Tejutat pedig azóta is Hadak Útjának nevezik a Hargitán és Erdély-szerte mind. Ami hány sávos is volt?...
Azt csak Csaba királyfi tudná megmondani.
Ha még egyszer visszatérne...
Budapest, 1991. március 5.
|
Ideje: Január 07, hétfő, 10:01:12 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Hadak útján III." | Belépés/Regisztráció | 5 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Hadak útján III. (Pontok: 1)
- boblogan Ideje: Január 08, kedd, 00:57:28
(Adatok | Üzenet küldése) | | Remek költői bevezetés, végig érdekes, fordulatos, eseménydús történetmesélés. Mit mondjak még? Tetszett, de nagyon. :) Kár, hogy vége... |
|
|
|
|
|
Re: Hadak útján III. (Pontok: 1)
- piroman Ideje: Január 09, szerda, 09:04:20
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | No, itt a vége. Kár. Szerintem írhatnál egy történelem könyvet, mert az ilyen nyelvezettel és humorral átitatott szövegeket bírnák a srácok. Grat.: piro. |
|
|
|
|
|
Re: Hadak útján III. (Pontok: 1)
- csitesz Ideje: Január 13, vasárnap, 14:20:49
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Szerintem legyen a sztráda hétsávos. Attila, Csaba volt a mélyépítész, a hét törzsfő pedig lefektette a bukolatot. Eltartott néhány száz évig, de a mai napig még állja sarat. Ma kezdtem az aláírásgyűjtést a folytatáshoz. Meg is van a 200.000 . üdv. Józsi |
|
|
|
|
|
Re: Hadak útján III. (Pontok: 1)
- fényesi Ideje: Január 15, kedd, 06:31:39
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Mondanám, hogy regényvázlat (is), de ezt az alkotó jobban érzi.
Hozzáértéssel, tudással megírt mű!
Hiteles.
Tisztelettel üdvözöllek!
fényesi Tóth János |
|
|
|
|
|
Re: Hadak útján III. (Pontok: 1)
- gomolya (kotyonfitty@freemail.hu) Ideje: Január 17, csütörtök, 01:20:21
(Adatok | Üzenet küldése) | | Köszönöm valahányotoknak. Oly régen írtam, hogy mikor nemrég előkerült, és én a publikálás végett átfutottam, szinte még számomra is új volt. Ma már messze nem így írnám meg - például nem akarnék minden néprajzi adatot két-három bekezdésbe belesűríteni. Az alapötleten viszont, ami a Hadak Útja mítoszának valamiféle reális megoldását adja - vagy csak kínálja inkább -, úgy hiszem, ma sem változtatnék. Egyszerűen nincs rá jobb megfejtésem... Hát, annyi telik, tellett tőlem, akkor és most. Köszönöm mégegyszer, hogy olvastátok és hozzászóltatok. |
|
|
|
|
|
|
