| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Emlékezzünk! 1956 Forradalom és Szabadságharc |
|
Attila61
 |
Emlékezzünk és gondolkodjunk el... |
Ma amikor az egyszerű ember a rendszerváltás utáni időszak legnehezebb napjait éli, emlékezzünk azokra akik életüket, vérüket vagy szabadságukat adták azért, hogy egyáltalán idáig is eljuthassunk.
Emlékezzünk és gondolkozzunk el azon, hogy mekkora pusztítást végeznek most a tankok helyére bevonuló... Emlékezzünk és gondolkodjunk el azon, hogy a lakosság által demokratikus úton megválasztott politikai vezetők akik nemrég még a Forradalmat is maguknak vindikálták, vajon követik e annak szellemiségét?
Emlékezzünk, de egyet ne feldjünk soha, áldozatok nélkül nincs harc és nincs megújulás!
Én úgy gondolom Kőszeg Ferenc írása méltó lehet az emlékezéshez.
Egy cellában…
1957 õszén két hetet töltöttem a gyûjtõfogházban. Cellatársaim egy része politikai „nehéz fiú” volt. Egyiküket – nevezzük H.-nak – a Grösz-per egyik mellékperében 15 évre ítélték; negyedrendû vádlott volt, a sorban elõtte állókat felakasztották. „Nem volt az koholt per, mondta elégedetten, még egy légelhárító ágyúnk is volt a szénaboglyában”. Így tudtam meg, hogy volt a kommunista hatalomátvétellel szemben tényleges ellenállás is Magyarországon; H.-nak köszönhetem, hogy sosem ültem fel a mesének, amelyet a társadalom majdnem elhitt: a Rákosi-rendszerben csupa koncepciós pert rendeztek, fõként kommunisták ellen. H. egyébként meggyõzõdéses náci volt: „A polgári demokrácia jó dolog, csak az a baj, hogy a ruszkik nem félnek tõle. Hitlertõl, attól féltek.” Egy más alkalommal azt mondta: „Egyébként a zsi…” – majd rám való tekintettel kijavította magát – „Egyébként a cigányokért nem volt kár.” H. a forradalom alatt azok közé tartozott, akik kiváltak a volt politikai foglyok éppen megalakult szövetségébõl, mert nem akartak együtt lenni a kommunistákkal, és megalakították a keresztény világnézetû volt politikai foglyok szövetségét. Másik cellatársam, L., egy Corvin közi felkelõ, aki 1945-ben katonaként a várbeli harcokban vesztette el a fél karját, és az egy kezével bámulatos ügyességgel formázott kenyérbélbõl mindenféle figurát, nagyon nem helyeselte ezt a szervezkedõsdit. „Amikor hallottuk – mondta –, mi folyik ott az Uránia moziban, gondoltuk is, hogy átmegyünk két tankkal, és szétkergetünk benneteket.” Mindszentyt sem helyeselte. „A beszédétõl a fiúk teljesen kiborultak. Nem azért harcoltunk, hogy a papok visszakapják a földjüket.” Baloldalinak vagy „progresszív gondolkodásúnak” mindazonáltal alig volt nevezhetõ. Gyerekkorában az apja bevezette a magyar egyistenhívõk fehérlóáldozó szektájába, ideálja a lovas nomád magyarság volt, papellenessége is inkább õsmagyar hitébõl táplálkozott, mint a felvilágosodás antiklerikalizmusából. Harmadik cellatársamról csak annyi derült ki, hogy az apja tábornok volt, õ maga pedig 14 éves korában önként jelentkezett a Waffen-SS-be.
Néhány nap múlva egy másik cellába kerültem, könnyebb esetek közé, ismerõsebb közegbe. Egy egyetemistával voltam együtt, aki Spinoza és Marx etikájával kapcsolta össze a forradalmat, meg egy tizenhét éves szakmunkástanulóval, akit megtörten hoztak viszsza a kihallgatásról: a nyomozók bebizonyították neki, hogy a szovjet csapatok visszatérése elõtt kétezer csendõr készült átlépni az osztrák határt, amerikai fegyverekkel, hogy visszaállítsák a tõkések és földbirtokosok uralmát.
Az ávósok persze hazudtak. Nemhogy a felkelõk, még az október utolsó napjaiban szervezõdõ pártok között sem volt olyan, amely a nem egyházi nagybirtokosokat vagy éppen a nagyüzemeket visszajuttatta volna a volt tulajdonosaiknak. Csakhogy a kapitalizmusellenesség nem egyenlõ a baloldalisággal. Ha a kommunista propaganda hatására elfelejtettük volna, az elmúlt néhány évben megtanulhattuk, hogy a nemzeti szocializmus is szocializmus.
Nem akartak kapitalizmust – ez valószínûleg igaz a felkelõk túlnyomó többségére, akik társadalmi hátterüket tekintve a munkásságból és a budapesti plebejus szegénységbõl kerültek ki. Korántsem igaz azonban arra a vállalkozói sikerre is törekvõ középrétegre, amelynek a harmincas évek második felében kezdõdõ mobilitását mesterségesen akasztotta meg a kommunista hatalomátvétel. Azok a rétegek, amelyek a konszolidált Kádár-rendszerben boldogultak, már a forradalom napjaiban elkezdték szervezni jövendõ vállalkozásaikat. Valószínû, hogy a nagytõke visszatérését õk sem akarták, de a szabad vállalkozásét igen. Államilag korlátozott nagytõke plusz szabad vállalkozás – a feltörekvõ középrétegek örök álma. Politikai színezetét tekintve ez a társadalmi berendezkedés éppúgy lehet szociáldemokrata, mint jobboldali korporatív.
A pártkínálat pedig mindenre lehetõséget nyitott a szélsõjobbtól a szélsõbalig. A négypárti koalíció, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyûlés idején, 1944-ben mesterségesen, antifasiszta népfrontként hoztak létre, és amely ’56- ban feltámadt, aligha gyakorolhatta volna a hatalmat hosszabb ideig. A Corvin közi felkelõknek nem tetszett Mindszenty beszéde. De a konzervatív középosztály számára a hercegprímás volt a tájékozódási pont.
1956 október végén néhány nap alatt éppúgy újjáéledtek a lapok, pártok, mozgalmak és eszmék, amelyeket 1945 és ’48 között betiltottak, éppúgy kezdtek újjáéledni a Horthy-rendszer külsõségei, ahogy 1990-ben. Antall József azokban a napokban a Kisgazdapárt ifjúsági tagozatát szervezte. A késõbbi miniszterelnök politikai álma feltehetõleg már akkor is az volt, hogy Magyarországot az Adenauer Németországához hasonló konzervatív demokráciává formálja. Sikeres lett volna-e a törekvése akkor, nem tudható. Valószínû, hogy a munkástanácsok szerepe nagyobb lett volna, mint a nyugat-európai üzemi tanácsoké, hiszen – legalábbis egy ideig – õk gyakorolták volna a tulajdonosi jogokat. De az is valószínû, ha Magyarországnak 1956-ban sikerül kiszakadnia a Varsói Szerzõdés rendszerébõl, semleges országként inkább Ausztriát igyekszik követni, és nem a jugoszláv utat, ahogy a jugoszláv munkástanácsoktól elbûvölt revizionisták tanácsolták. Ausztria egyébként abban az idõben azért is követhetõ mintaországnak tetszhetett, mert példája igazolni látszott: a sikeres piacgazdaság és a nagyarányú állami tulajdon nem zárja ki egymást.
A szamizdat Beszélõ szerkesztõsége folyton keresett ugyan egykori felkelõket, de azok olyan megfélemlítetten és annyira más társadalmi közegben éltek, hogy nemigen sikerült kapcsolatba lépni velük, szóra bírni õket pedig végképp lehetetlen volt. De nem jöttek létre a személyes kapcsolatok külföldön sem, igaz a jobboldali emigráció is gyanakodva vett tudomást a Nyugaton utazgató magyar ellenzékiekrõl. Pongrácz Gergelynek a hazai szamizdatforgalomban is hozzáférhetõ könyve csak a Malétert elmarasztaló állításai miatt lett vitatéma: írása elitgyûlöletbe burkolt, de félrehallhatatlanul antiszemita megjegyzéseit senki sem tette szóvá. A történelem élõ szereplõi közül maradtak hát a revizionisták meg néhány munkástanács-vezetõ. Ez utóbbiakat ájult tisztelet vette körül, Dénes Jánost talán még inkább, mint a kissé túl fennkölt Rácz Sándort. Rácz – így a meghatározó vélemény – elszakadt az élettõl, Dénes János ellenben ma is üzemi munkás. Ebben a minõségben írta alá a Szabad Kezdeményezések Hálózata alapító felhívását. Nagy volt is meglepetés, amikor ’90-ben megszólalt a parlamentben! Pedig Rácz Sándor romantikus keresztény kollektivizmusa, Dénes János nemzeti radikalizmusa aligha volt pálfordulás. Csak korábban a nézeteiket elfedte a címke, hogy a munkástanácsokat képviselik.
A megrökönyödés és riadalom, amelyet az önkorlátozás nélkül fellépõ jobboldal – s azon belül a jobboldali ’56 – agresszivitása keltett, nagyon megnehezítette, szinte ki is zárta a higgadt választ. Holott az elutasítás helyett el kellett volna fogadni, hogy az õ ’56-uk is ’56, s még a dühödtségük is érthetõ (mármint azoké, akik nem utólag rajzoltak maguknak felkelõ-múltat), hiszen az ávósok bosszúja fáradhatatlanul üldözte, a szabadulásuk után is zaklatta, fojtogatta õket huszonöt éven át. Tisztázni kellett volna és fõként érzelmileg is el kellett volna fogadni, hogy mind ’56 esemény- és eszmetörténetében, mind pedig az ’56-os hagyományban együttesen volt és van jelen a baloldali revizionizmus, a demokratikus szocializmus illúziója, a bal- és jobboldali hamadikutasság, a polgári jogállam kiépítésére való törekvés, meg az – akár a nyilasságig nyúló – kommunistaellenes-kapitalizmusellenes nemzeti radikalizmus. (Szánalmas, hogy a Fidesz most újból az egynemû – pre-fideszes – ’56-felfogás mellett voksol: vitairatuk a „rossz börtönõrökkel”, Rákosival és társaival szemben Nagy Imrét és csoportját „jó börtönõröknek” titulálja. (12) Olyan történeti vakságra és stiláris süketségre vall ez a kifejezés, mintha egy hajdani ókommunista történész – de ilyen talán nem is volt – azt állította volna, hogy Haynau és Batthyány „lényegében” nem különböznek egymástól, hisz szemben az igazi forradalmár Petõfivel, mindketten monarchisták voltak. Az persze helytálló, hogy a forradalom alatt – október 23-án este 10 órától – a harc már nem a „szocializmus megjavításáért” folyt, hanem a szabadságért és a függetlenségért. De vajon nem éppen a revizionisták voltak- e azok, akik megértették és elfogadták „a nép igazát”, vállalva érte a börtönt és – Nagy Imre, Gimes Miklós! – a halált.)
Részlet Köszeg Ferenc, 1956: a magunk képére formált forradalom c. írásából.
|
|
| |
|
| "Emlékezzünk! 1956 Forradalom és Szabadságharc" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Emlékezzünk! 1956 Forradalom és Szabadságharc (Pontok: 1)
- Eroica Ideje: Október 23, vasárnap, 12:07:14
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Köszönjük szépen a megemlékezést, kedves Attila! |
|
|
|
|
|
Re: Emlékezzünk! 1956 Forradalom és Szabadságharc (Pontok: 1)
- aranytk Ideje: Október 23, vasárnap, 22:08:56
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Kedves Attila, főhajtás és tisztelet '56 áldozatainak, és köszönet, hogy megemlékeztél erről a történelmünkből örökre kitörölhetetlen napról! |
|
|
|
|
|
|
