[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 200
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 200


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Beszélgetős: Ha egyszer meghalok...


Ha egyszer majd meghalok, azt szeretném, ha betennének egy csónakba, meggyújtanának, és a vízen égnék porrá egy utolsó nagy lángolás kíséretében.


A vikingektől is így vettek régen búcsút, és persze az lenne az igazi, ha a tengernél egy meleg nyári éjszakában világítanám be az eget, de hát belátom, ez már sok a romantikiából. Meg aztán kicsit macerás holtan a tengerhez kerülni egy utolsó csónakázásra, a nyári éjszaka megrendeléséről nem is beszélve.

A legnagyobb baj azonban, hogy senki nem vesz komolyan. Manapság nem illendő a halálról beszélni, főleg nem így. Pedig a halál is csak az élet része, és ha valamit biztosan lehet tudni, hát az az, hogy előbb utóbb mindannyian meghalunk. És persze én könnyen beszélek, mert még sok év van előttem, de emlékszem, a nagynéném mikor rákos beteg volt, és tervezgette a temetését, a rokonok olyan elképedve hallgatták, mintha meghibbant volna. Pedig neki aztán igazán karnyújtásnyira volt a vég.

A mi családunkban mindenki rendesen ápolta a sírokat, úgyhogy elég gyakran jártunk ki a temetőbe. Igaz, én szinte alig ismerte valakit az elhúnytakból, de szerettem oda járni. Valahogy a temetőben mindig csicseregnek a madarak, és akkora béke van, mint sehol máshol. Anyai nagyanyámat, két éves koromban veszítettem el, és ha a sírjához mentünk, anyám mindig rengeteget mesélt róla. S miközben friss virágot tettünk a vázába, és körül gazoltuk a kicsiny sírt, mintha valóban ott kísértet volna nagyanyám szelleme. Aztán, amíg friss vízért mentem, olvasgattam a feliratokat: "itt nyugszik a legjobb apa..." "soha nem felejtünk.." és nekem mindig az az érzésem támadt, hogy a temetőben kézzel foghatóan ott a szeretet a levegőben.

Manapság már a temetés sem a régi: elhamvasztják az embereket... Szerencsére nem sok ilyen temetésen vettem részt, de mondhatom, furcsa érzés egy doboztól búcsúzni. Legutóbb azt hallottam, már doboz sincs, hanem vízzel "bemossák" a hamvakat... Na, ettől aztán igazán elképedtem! Azért ez mégsem olyan, mint a tengeren porrá égni. Ebben nincs semmi romantikus. Olyan futószalag jellege van a dolognak. De ha jobban belegondolok, maga a változó világ hívta életre ezt az új szokást. Nagyanyámék idejében még az egész család egy helyen lakott. Manapság meg szétszóródnak a családok a világ minden tájára, és bizony néha nem könnyű megoldani, ha valakinek a hozzátartozója hagyományos sírban nyugszik. A másik véglet is furcsa a számomra: mikor valakinek márványból emelnek síremléket. Arról tényleg az jut eszembe, hogy a halál után akarnak megadni neki valamit, amit életében nem kapott meg. Habár ki tudja! Valamit mindig elfelejtünk megadni. A végérvényesség mindig hagy maga után lelkiismeretfurdalást. És a tehetetlenség elviselhetetlen. Már nincs legközelebb, már nincs idő a megbocsájtásra, a harag elsimítására... Vége

A születés és a halál, az számomra mindig érthetetlen. Azt sem nagyon értem, hogyan lesz egy szerelmes ölelésből egy új élet, de az is ugyanilyen misztikus számomra, mikor egy szív megszűnik dobogni. Tegnap még itt volt, még érezni lehetett a melegét, ma már csak jéggé merevedve fekszik a teste... Sosem fogom megérteni. Épp ezért nem is szoktam sokat filozófálni rajta. Kell valamiféle alázat az élethez. Nem lehet mindent érteni. De az érzéseket, az emlékeket mindenki őrzi magában. És igazából addig él egy ember, amíg emlékeznek rá.

Mikor márciusban voltam annak a tizenöt éves lánynak a temetésén, aki felakasztotta magát, a néma sírás volt a legnyomasztóbb. Csak az anya fájdalmas jajgatása hallatszott a csendben. És akkor eszembe jutott Afrika. Valahogy az emberibbnek tűnik. Együtt jajgatni és táncolni a tűz körül, átadva a lelket a szellemeknek. Nálunk még sírni sem illik hangosan. Nem csoda ha oly sokan összeroppannak a gyász súlya alatt.

Szenteste talán megpróbálhatunk egy kicsit közelebb kerülni halottainkhoz. A gyertya lángjánál felidézhetjük elhúnyt szeretteink emlékét, s míg az életről mesélünk, talán kicsit a halállal is megbékélünk.
Ideje: Október 25, hétfő, 10:06:13 - ukume

 
 Nyomtatható változat Nyomtatható változat  Küldd el levélben! Küldd el levélben!
Vissza Rovathoz

Életünk napjaink

"Ha egyszer meghalok..." | Belépés/Regisztráció | 6 hozzászólás | Search Discussion
Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj

Re: Ha egyszer meghalok... (Pontok: 1)
- SophieCarter Ideje: Október 25, hétfő, 10:33:46
(Adatok | Üzenet küldése)
Kedves Ukume!

Nagyon elgondolkodtató az írásod, és teljes mértékben egyetértek a gondolataiddal. Valahogy a nyugati kultúrákban, a felgyorsult, és elanyagiasodott világban a halottainkhoz, és magához a halálhoz való viszonyunk is "elkorcsosult". Egyszerűen nem tudjuk feldolgozni szeretteink elvesztését, és vagy "megvásároljuk" a halálát hatalmas síremlékekkel, többezer forintos koszorúkkal, stb., vagy strucc módjára a homokba dugjuk a fejünket, hogy ha mi nem tudunk róla, akkor bizonyára nem is történt meg. A halál természetes folyamat, meg kell tanulnunk együtt élni a tudattal, elfogadni az elkerülhetetlent. Ami engem illet, én azt szeretném, ha a hamvaimat szétszórnák egy folyó, vagy tenger felett.... :)



Re: Ha egyszer meghalok... (Pontok: 1)
- Norvi Ideje: Október 25, hétfő, 12:18:15
(Adatok | Üzenet küldése)
Kedves Ukume!

Sokmindenben egyet értek az általad leirtakból. Valóban a két véglet között mozog a halotti kultúránk, bár ez népekre, történelmi korokra is elmondható. Voltak, vannak kultúrák, emberek, akik a legszerényebbtől a leghivalkodóbbig temették el, illetve emlékeztek meg halottaikról.
Én személy szerint a hivalkodást méltatlannak találom a halál eseményéhez, de azt sem tartom helyesnek, ha nem akarunk tudomást venni arról, ami elkerülhetetlen.
A személyes hatások, benyomások is nagy mértékben meghatározzákk, hogy hogyan állunk hozzá a temetőhöz, a temetőben való tevékenységekhez, emélkezésekhez. Gyerek koromban ministránsként a falu összes katolikus halottjának a temetésén ott voltam nyolc éven keresztül, mintegy 400 esetben. Rám igen nyomasztó hatással van a temető és nehezen tudom rászánni magam a "kötelező" eseményeket leszámítva, hogy kilátogassak. Valamint anyám emléke is rettentően felkavar még 16 év távlatából is.
Úgy gondolom, hogy gyászolni igazán a szívében gyászol az ember, nem pedig a sírok mellett állva. Hozzám közel áll az a kutúra, amelyik vízen úsztatva mágján égeti el halottait és így csak a szívében tud gyászolni, nem a sírhant mellett.



Re: Ha egyszer meghalok... (Pontok: 1)
- csillamocsai Ideje: Október 25, hétfő, 20:22:50
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Ahány része van a világnak,annyi félék a temetkezési szokások, ez igaz.Én még olyat is olvastam, hogy az elmaradott népek /benszülöttek/ egy hegyről dobják le a halottjukat azért,hogy a hús evő madaraknak táplálékul szolgáljon.
Ami engem illet,én magamnak épp azt a temetést választanám,amitől Ukume elképed,vagyis,:vízsugárral szórják szét a hamvaimat.Ez manapság a leg olcsóbb temetés,nem kell helydíjat fizetni,nem kell koporsót venni és márvány tábla sem kell.S a legfontosabb,hogy nem kell rendbe rakni majd a sírt.Az a véleményem,hogy aki szeretett az mindíg emlékezni fog rám akkor is,ha nem kell kimennie a temetőbe.Nekem pedig úgyis mindegy lesz.



Re: Ha egyszer meghalok... (Pontok: 1)
- bla (bla@gportál.hu) Ideje: Október 25, hétfő, 22:24:24
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
No lám, csak megihlettek a felszíni külsőségek...
Én úgy gondolom, a halál után az emlékekben élünk tovább, míg azok élnek, akiknek vannak emlékeik. Nagy emberek, akik a történelemben is szerepet játszottak persze tovább, de lassan kihull a rostán mindenki.
Én például csak a dédmamámról őrzök emlékeket, további felmenőim a családi mulasztások ködébe vésznek... S attól, hogy milyen az ember temetkezése, síremléke, semmi nem válik mássá...
Adjuk vissza testünket egyszerűen, a lehető legegyszerűbben a természetnek...
Vannak népek, ahol az öregek egyszerűen elvándorolnak egy helyre, mikor érzik a vég közeledtét, s ott mennek el, tudom, hogy pl. az elefántok is így cselekszenek...én is így szeretnék..



Re: Ha egyszer meghalok... (Pontok: 1)
- Anonyma Ideje: Október 26, kedd, 01:43:06
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Gondolataid már mindnyájunk fejében így vagy úgy megfordultak,csak nem szívesen mélázunk rajta.Talán azért mert nehéz szembenézni azzal a ténnyel,hogy egyszer nem leszünk.Nem fáj csak nehéz.Egy ilyen hangulatomban én is döntöttem magamról.Arra gondoltam,hogy talán az lenne a leghasznosabb ha halálom után minden még használható "alkatrészemet"felajánlanám az orvostudománynak.Ezt el is mondtam a lányomnak aki komolyan végighalgatott ,majd tágra nyílt könnyes szemekkel kérdezte,hogy akkor majd hova jöjjön "beszélgetni"velem?!Hát igen...erre nem gondoltam...de ott és akkor megértettem,hogy az utókornak fontos,hogy ne múljunk el nyomtalanul,hogy legyen akihez kijárni a temetőbe "beszélgetni".Azóta azt hiszem,hogy egy csendes kis sírhelyre vágyom csak és szeretném ha egy fa lenne a sírom fölött meg egy pad alatta amin a lányom ül és beszélgetünk.



Re: Ha egyszer meghalok... (Pontok: 1)
- Lev Ideje: Október 27, szerda, 20:55:10
(Adatok | Üzenet küldése)
Csak egyetlen mondat, amiért a szakközepes irodalomdolgozatom egészére 1-t kaptam: "Az élet legfontosabb kérdése a halál!" ...



PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.36 Seconds