[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 331
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 331


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Régmúlt magyar nyomok Itáliában - I. (Kivonat) ©
stelltesor

Az olasz–magyar kapcsolatok kezdetei a IX/X. századig nyúlnak vissza, s akkoriban még korántsem nevezhetők barátinak.


Az évezredes itáliai magyar jelenlétnek számtalan jelentős helyszíne és tárgyi emléke található a legjelentősebb műemlékektől a legeldugottabb falvakig Itália-szerte. Az olasz–magyar kapcsolatok kezdetei a IX/X. századig nyúlnak vissza, s akkoriban még korántsem nevezhetők barátinak. A félsziget lakói és az őket rettegésben tartó kalandozó magyarok ellenséges viszonya csak a kereszténység felvétele után változott meg. A későbbiekben gazdasági, kulturális és nemegyszer dinasztikus kapcsolatok fűzték egymáshoz a két népet. Az itáliai félsziget vonzereje a tanulni vágyók számára is igen nagy volt. A humanizmus és reneszánsz a magyar peregrináció fénykora volt Itáliában. Az alábbiakban, a teljességre törekedés igénye nélkül jelzek néhány olaszországi magyar nyomot, emléket.

I. 1. Kalandozó elődeink, a «legvadabb és legkegyetlenebb nép» nyomai

Az európai műveltség fő forrásának tekintett itáliai félsziget és a Kárpát-medence földrajzi közelsége kezdettől fogva szükségszerűen magával hozta a népeik közt szövődő sokrétű kapcsolatokat. Dinasztikus érdekek és egyházpolitika, kereskedelmi célkitűzések és tudásvágy, hatalmi törekvések egyaránt alapul szolgáltak az államközi és egyéni összeköttetésekhez. Ezek a kapcsolatok nem voltak mindig zavartalanok: a IX/X. századi kalandozó magyarok első itáliai látogatásai az itáliai félsziget népeiben rémült kétségbeesést keltettek, ugyanúgy, ahogy a magyar vezető rétegek is ellenségesen fordultak az Itáliából jött idegen trónigénylőkkel. Az életmód, a felfogás és temperamentum különbözősége gyakran megnemértést és bírálatot váltott ki a másik nép fiaiból, de a nagy szellemi áramlatok, a közös eszmények és azonos érdekek hidat emeltek a kölcsönös rokonszenv és megbecsülés felé és hazájuk történelmének válságos korszakaiban szövetségessé tették a hasonló célokért harcoló olaszokat és magyarokat.
Azt mondják, hogy a magyarok Olaszországban otthon érzik magukat, barátok között, s ugyanígy a hazánkat meglátogató olaszok is. Ez a kölcsönös szimpátia valóban az évszázados, szoros kapcsolatoknak köszönhető. A két ország népei közötti nézeteltérések, ellenségeskedések nem károsították komolyan a két nép között kialakult barátságot. Mint ahogy hazánkban is vannak szobrok, utcanevek, festmények amelyek az olasz kapcsolatokra utalnak, ugyanúgy Olaszországban is számtalan magyar nyomra, emlékre lehet bukkanni. E hely nem alkalmas minden egyes ilyen emlék leírására, így csak arra szorítkozom, hogy ötletszerűen emeljek ki néhányat s esetleg folytatásokban ki lehet még egészíteni, hiszen ebben az országban a magyarországi nyomokkal kapcsolatban a bőség zavarával lehet küszködni.
Ki ne hallotta, vagy olvasta volna valahol a fohászt: «A magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket!” 898 őszén még sohasem látott, Pannoniából jött lovascsapat ereszkedett le az Isonzo völgyén a velencei síkságra, a Dráva, Száva és Muraköz felől nyúlva dél felé, azon az úton, amelyen az elmúlt századokban már előtte jártak a hunok, longobárdok és az avarok, hogy lerohanják és birtokukba vegyék a csábító kincseket ígérő földet. Ez az út, a rómaiak Via Postumiája ezután kalandozó elődeink nevét kezdte viselni: «Strada Ungarorum», azaz a «magyarok útja», ezzel Itália lakóinak kitörölhetetlenül emlékezetébe vésve a korántsem békés látogatásait. Az első látogatásaik nem volta még támadó, zsákmányoló jellegűek, csak tájékozódó. Kalandozó elődeink csapatának zöme nem jutott el a Pó-síkság gazdag és népes központjaiig, de kiküldött hírszerzőitől hallhatott a római arénájával és hatalmas katedrálisával díszített Veronáról, a negyvennégy templomával büszkélkedhető Paviáról, a longobárd királyok fővárosáról, és kelet felé az adriai lagúnák apró szigetein kinőtt, hatalmát és befolyását egyre messzebb kiterjesztő velencei köztársaságról. Azt azonban még nem mérhették fel az emberi civilizáció alkotásaiból elkápráztatott és a kínálkozó zsákmányra éhező magyar lovasok, hogy ez a virágzó paradicsom milyen válsággal küzd, a hanyatlásnak milyen mélypontjára jutott, ahol gyorsan pergő események tartották izgalomban Itália városainak és falvainak népét: a hatalomváltozások során nem egy főúr feje hullott pálfordulásaik megtorlásaként. A magyar lovasok csapata feltűnés nélkül, ahogy érkezett, vissza is vonult kárpát-medencei hazájába, hiszen csekély létszámukkal nem érezték magukat elég erősnek, hogy támadást indítsanak és zsákmányt ejtsenek, de felderítések eredményeként elhatározták, hogy a következő esztendő tavaszán megindítják a hadjáratot a mesés gazdagságú föld meghódítására, hiszen gyors lovaikkal alig tíznapnyi járásra volta Itália kapuitól, és egész hadviselésük a sebes helyváltoztatáson alapult. Könnyű fegyverzetük, íjaik és kopjáik nem nehezítették őket mozgásukban, élelmüket és csekély felszerelésüket vezetéklovakon vitték magukkal. Liutprand cremonai püspök, a kor krónikása leírása szerint 899 márciusában «mérhetetlen és megszámlálhatatlan sereggel» a velencei síkságra zúdultak. Valójában mintegy ötezer emberről lehetett szó, de megjelenésük mégis szörnyű rémületet keltett a békés lakosságban. Vad huj-huj harci kiáltással kísért, villámgyors rajtaütéseik, félelmetes, zord külsejük és a keresztény felfogás az Apokalipszis lovasaival azonosította a barbár harcosokat, mint akiket Isten a bűnök fertőjébe süllyedt emberiség megbüntetésére küldött. Kalandozó elődeink valóban nem voltak kíméletesek, hiszen számbeli kisebbségüket csak a rémületkeltés bénító hatásával ellensúlyozhatták. A zsákmányolás, öldöklés nem ment ritkaságszámba a régi hadviselésben. A krónikások úgy vélték, arcukat azért csúfítják sebhelyek, mert a magyar anyák újszülötteik arcát karddal felhasogatják, hogy idejében hozzászoktassál őket a fájdalmak elviseléséhez. Hamarosan szárnyra kapott az a legenda is, hogy a pogány harcosok leölt ellenségeik vérét isszák. A riadalommal, amit váratlan felbukkanásuk okozott, elérték azt, hogy a fejvesztetten menekülő lakosság nem is gondolt ellenállásra, és szabad prédaként engedte át házaikat és jószágaikat. Csak a fallal megerősített városok és várkastélyok nyújtottak védelmet, mert a magyarok nem rendelkeztek ostromra alkalmas felszereléssel. De elég zsákmányra találtak a városokon kívül is. A sátorlakó magyaroknak az itáliaiak fejlett életkörülményeik, öltözete, otthonaik berendezése a sohasem álmodott fényűzést jelentette. Különösen csábította őket a templomok, kolostorok díszes felszerelése: az aranyozott kelyhek, ereklyetartók, a díszesen hímzett miseruhák, az ezüst gyertyatartók, amelyekkel talán kárpótolni akarták magukat hajlékaik kezdetleges egyszerűségéért.
924. március 12-én tűzcsóvás nyilaikkal felgyújtották Paviát. Liutprand versben örökítette meg a gazdag, fényes város pusztulását. [...]
Kevesen menekültek meg a tűzvészből.
A félszigeten uralkodó anarchia, a folytonos belső viszályok, amelyek képtelenné tették az itáliaiakat a külső támadók elleni védekezésre, jó alapot szolgáltattak a magyar vezéreknek - akiket már nem kötött a Berengárral fennállott megállapodás -, hogy újra Itáliát szemeljék ki zsákmányoló vállalkozásaik célpontjául. 927-ben Toscanába törtek be, tűzzel-vassal pusztítottak, fosztogattak és foglyokat ejtettek. A nehézfegyverzetű nyugati katonaság hagyományos harcmodora szerint egyenes vonalba fejlődve, szemből közelítette meg az ellenséget, és kézitusával vívta meg az ütközetet, míg a magyarok - akiknek soraiban velük szövetséges más népekből való fegyveresek is küzdöttek - gyors lovaikkal rajtaütésszerűen támadtak, színlelt megfutamodásokkal vezetve félre az ellenséget, hogy azután oldalról csapjanak a nehezen mozgó, megzavarodott katonaságra. Csak a szász Madarász Henriknek jutott végre eszébe, hogy seregét az ellenség haditaktikája alkalmazására képezze ki, és így sikerült 933-ban Merseburgnál súlyos vereséget mérnie a magyarokra.
927-ben azonban a kalandozók még háborítatlanul juthattak el Toscanába, és szabad prédaként dúlhatták végig területét. Jövetelük célja - ahogy egy Róma környéki egyszerű szerzetes barát századvégi krónikájából kiderül - a zsákmányoláson túl katonai segítségnyújtás is volt. A Provence-i Hugó megválasztását ellenző római arisztokrácia, élén a szép és nagyravágyó Marozia szenátornővel, aki a toscanai őrgrófhoz ment feleségül, fegyveresen lépett fel a koronázást kezdeményező X. János pápa és fivére, Péter spoletói őrgróf ellen, kiűzve ez utóbbit Rómából. Péter a közeli Orte városába menekült, és - ahogy Benedek barát kezdetleges latinságával feljegyzi - «tüstént követet küldött a magyarok népéhez, hogy jöjjön, és vegye birtokba Itáliát; ezek után a magyarok egész népe bevonult Itáliába. Velük Péter őrgróf bement Róma városába. A magyarok népe, miután kifosztotta egész Toscanát, és tűzzel-vassal pusztította, sok embert az asszonyokkal együtt, és amit csak kezébe kaphatott, elvitt, s mivel nem volt senki, aki hatalmuknak ellenállhatott volna, maguktól elvonultak. A rómaiak haragra gyúlva egy akarattal a lateráni palotához siettek, és megölték Péter márkit... Azután a magyarok Róma határában fosztogattak.» Eszerint a toscanai dúlás bosszú is lehetett a Péterrel ellenséges párthoz tartozó Guido őrgróf ellen. 942-ben a magyar portyázók újra megjelentek Róina falainál, de ekkor a rómaiak a lateráni palota melletti kapun kirohanva, harcba szálltak a támadókkal, és bár sok nemes esett el, sikerült visszaszorítaniuk az ellenséget. És a krónikás panaszosan felsóhajt a végén: «Ó, jaj az itáliai embereknek! Mennyi csapást, rnennyi pusztítást végzett köztetek az idegen nép!» (Ld. Benedetto monaco di S. Andrea del Soratte: Chronicon [Fonti per la Storia d’Italia – Scrittori se. X-XI.), Roma, 1920.)]
A harmincas évekre a kalandozó csapatok útvonalai meghosszabbodtak. Már nemcsak a szomszédos német területeket és Észak-Itáliát keresték fel, hanem Franciaországba is eljutottak, és visszafelé útba ejtették az olasz félszigetet is. Így 937-ben, burgundiai látogatásuk után újra megjelentek Toscanában, és továbbmentek délre, egészen Capuáig. A magyarok Dél-Itáliára is lecsaptak és egészen Pugliáig hatoltak. Dél-Olaszország különböző hercegségeivel együtt a bizánci császárság fennhatósága alatt állt; ettől a korszaktól kezdve a magyar vállalkozások itáliai útvonala erre a területre vezetett, míg Észak-Itáliában nincs többé adat további jelentősebb pusztításokról. A források szerint ugyan többször átvonultak Piemonton: 924-ben és 935-ben Franciaországba menet, és 935-ben, 937-ben, 947-ben, 951-ben és 954-ben onnan visszafelé. De harcokról, dúlásokról ekkor a dél-olasz források beszélnek. A 937-es esztendőben a gazdag montecassinói apátság, a Benedek-rendi szerzetesek anyaháza mellett is elhaladtak, és a közelében letáboroztak, hogy egyik portyázó különítményüket bevárják. Ezalatt alkura került sor a magyarok és az apátság közt, amelynek birtokain sok földművest fogságba ejtettek. Montecassino évkönyvei pontos jegyzéket őriznek a váltságdíjul adott kincsekről: szerepel köztük nagy ezüstlámpa láncokkal, ezüstkelyhek és ezüstkanalak, tömjénfüstölő, húsz aranypénz, azonkívül gazdagon hímzett miseruhák, oltárterítők, ostyatartók, tizenhat szőnyeg, három selyempárna, különféle szövetek; látszik, hogy a szerzetesek a házukban található mindenfajta értéket összeszedtek, hogy kielégíthessék tárgyaló partnereik igényeit. A magyarok vállalkozása végül is rosszul ütött ki: a montecassinói krónikaíró feljegyzi, hogy megelégelve a pusztításokat, az Abruzzók hegyi népei, a marsusok és pelignusok Trasacco mellett egy hegyszorosban csapdát állítottak a fosztogatóknak, nagy részüket megölték, és elvették zsákmányukat.
Ellenállással találkoztak 942. évi látogatásuk alkalmával is: ekkor történt a Benedek barát említette meghiúsult támadás Róma ellen, majd további, szabin földre tett portyázásuk alatt újabb vereséget szenvedtek Rietinél, amelynek hercege csapataival rájuk rontott és elűzte őket.
Az évtizedek múlásával tehát Itália lakói is megváltoztatták magatartásukat az idegen behatolókkal szemben: már nem voltak tehetetlen, szenvedő alanyai nyers erőszakuknak, hanem megpróbáltak védekezni, ahogy tudtak: várak, falak építésével és helyi ellenállás szervezésével, ha már a központi hatalom nem volt képes oltalmukat biztosítani. A mindenkori uralkodók, Berengár bevált módszerét követve, ekkor is célszerűbbnek látták a fegyveres harc helyett a békés megalkuvást választani. Így Hugó király, mikor a magyarok 943-ban újabb hadjáratokat indítottak a keleti császárság, Németország és Itália felé, megegyezést kötött velük: 10 véka ezüstöt fizetett, hogy területét megkíméljék, és sikerült rávennie őket, hogy inkább az Ibériai-félsziget gazdag szaracén települései ellen induljanak. Vezetőket is adott melléjük, hogy odakísérjék őket; de mikor a csapatok a kopár Cran-fennsíkra értek, ahol napokig nem találtak ivóvizet és takarmányt lovaiknak, azt hitték, szándékosan félrevezették őket, hogy elpusztuljanak: kemény bosszút álltak hát kalauzaikon, és visszafordultak.
A zsákmányszerző hadjáratokat más, ellenséges országok felé irányítani szerencsés kiútnak bizonyult: ezt a módszert követte Hugó halála után kiskorú fiának gyámja, majd utóda: II. Berengár ivreai őrgróf, I. Berengár unokája, aki 947-ben Taksony vezér seregének ugyancsak 10 véka ezüsttel adózott, és elérte, hogy a magyarok újra Dél-Itáliának forduljanak: látogatásuk emlékét Otranto városa őrizte meg, ahol kifosztották a bazilikát. Utolsó megjelenésük olasz földön 954-re tehető, de akkor csak átvonulásról volt szó.
A nyugati kalandozásoknak - öt évtized alatt, 898 és 955 között nem kevesebbről, mint harmincháromról tudnak a források - I. Qttó német-római császár nagy augsburgi győzelme vetett véget 955-ben. Ettől kezdve a félsziget lakossága is megszabadult az örökös rettegés nyomasztó érzésétől. De a fél évszázadon át meg-megismétlődő riadalom és kétségbeesés híven tükröződik a kortárs és a századvégi európai krónikások feljegyzéseiben, akik egymást múlják felül a barbárok vadságának leírásában, sőt még egyes fennmaradt oklevelekben is, ahol a magyarok állandó jelzője a «legvadabb és legkegyetlenebb nép». Látogatásaik kitörölhetetlen emlékét őrzi számos, a mai napig fenn maradt észak-olasz helynév: így Löngara, egy Vicenzához tartozó kis település, vagy a Verona melletti Ongarina. A magyarokról kapta nevét a Gorizia környéki Vogarisca is, Bologna és Mantova egy-egy külvárosát pedig még a 13. században is Ungariának hívták. De előfordultak Friuliban éppúgy, mint Padova vagy Bologna környékén olyan elnevezések is, mint «Magyar Gázló, Magyar Kikötő, Magyarok Tábora, Pogányok Háza, Magyar Part».
Toscana tartomány és Milano templomaiban külön miséket mutattak be «a pogányok ellen», és Istenhez könyörögtek, szüntesse meg a pogányok dúlását, amit bűneik büntetéseként bocsátott rájuk. És a magyarok ihlették az olasz irodalom egyik legrégibb ismert verses emlékét is, a modenai városfalak fegyveres őrségének dalát, amely éberségre inti az őrszemeket, a váratlan pogány támadás veszélyére figyelmeztetve:


«Óh te, ki ezen falakat őrzöd,
Ne aludj, intelek, hanem légy éber!»
[...]

Majd a város védőszentjéhez, Szent Geminianushoz fohászkodik, akinek sírja a róla elnevezett templomban már egyszer megmentette a várost:

«Most arra kérünk, bár rossz szolgáid vagyunk –
A magyarok nyilaitól ments meg minket!»
[...]

A dal hálaadással zárul a védőszent oltalmáért:

«A magyarok elvetemült
népe végül már gyújtogat s mindenki
elveszti lakhelyét: de a szent
övéinek falait megőrzi»
[...]

(Monumenta Germaniae Historica. Poetae aevi Carolini. III, 703-6; La letteratura italiana. Le origini, Milano, 1956, 246-249. )


A következő évszázadok folyamán az európai népek közösségébe beilleszkedett magyarságot másféle szálak kötötték az olaszokhoz, és ezek elhalványították pogány elődei pusztító becsapásainak emlékét. Az olasz köztudatban éppúgy, mint a régi történetírásban, a kalandozó magyarok képe összemosódott a hunokéval, a két népet azonosították, és a magyar betöréseket úgy tekintették, mint Attila, Isten ostora támadásának egyenes folytatását.

[...]

I. 2. Itáliai magyar emlékek a magyar államalapítástól az Anjoukig

Az új évezred küszöbén nagy változások mentek végbe Európa északkeleti határvidékén, amelyben nagy ívben, a dánoktól s lengyeleken át a magyarokig, jó néhány nép hazáját találjuk. Most e területsáv lakóin volt a sor, hogy feudális államokba szerveződjenek és a keresztény művelődés körébe lépjenek. Magyarországon a törzsi társadalom bomlása, a társadalmi rétegek ellentéteinek erősödése már korábban is a feudalizmushoz vezető utat egyengette. A keresztény hit mis kezdett visszhangra lelni, keleti és nyugati változatában egyaránt. Az új fejedelmi hatalom kiépítésére már Géza fejedelem (972-997) megtette az első lépéseket. A történelmi döntés keresztülvitele, kierőszakolása, a magyar állam megalapítása ée egy új, nagy periódus elkezdése azonban I. (Szent) István (997-1038) nagy uralkodói, államférfiúi egyéniségéhez fűződik.
A fiatal magyar államnak nagy veszélyekkel kellett megbirkóznia. Az egyik kívülről fenyegette, a német feudális császárok részéről,, akik mindent megtettek, hogy a cseh, lengyel és magyar államalakulatokat sorra hatalmuk alá szorítsák. A másik belülről, azon elemek részéről, akik a régihez, a törzsi rendhez, a pogánysághoz ragaszkodtak. A kettő kombinációiból adódtak, hogy István király halálát követő idők küzdelmei. Orseolo Pétert, István unokaöccsét és utódját (10-38-1041), akit a «szolgarendűekkel» összefogó Aba Sámuel elűzött, III. Henrik császár, a ménfői csata (1044) után vazallusként ültette vissza, de őt a Tiszántúlról elinduló pogány lázadás újra elsöpörte. Ennek lett áldozata Gellért püspök is, azon Duna fölé ugró hely oldalán, amely ma is a nevét viseli (1046). Az Oroszországból hazatérő I. Endre (1046-1060) azonban, mint törvényéből is kitűnik, szembefordult a pogánysággal és István művét folytatta, miközben III Henrik még két ízben is fegyverrel próbálta Magyarországot meghódítani, de hibába. Krónikáinkban minderről sok regényes részlet olvasható, így többek között, Henrik dunai hajóinak meglékeléséről (1052), majd királyok s hercegek belső viszályáról Salamon (1063-1074) és I. Géza (1074-1077) idején. Mindezen nehézségek ellenére a magyar feudális állam a XI-XII. század fordulójára, I. (Szent) László (1077-1095) és Könyves Kálmán (1095-1116) idejére megszilárdult. Erre vallott, egyebek között, Horvátországnak dinasztikus úton, önálló testként, a magyar koronához kapcsolódása, valamint Kálmán törvényeinek (1096) számos intézkedése.
[...]

Az Árpádok külpolitikájának – a mindenkori uralkodóházak mintájára – kezdettől fogva döntő fontosságú tényezője volt a családi összeköttetések létesítése más országok hatalmon lévő dinasztiáival. A királyi sarjak születésüktől kezdve engedelmes eszközeivé váltak a pusztán politikai számításból sugallt házassági kombinációknak; egyéni érzéseik éppúgy nem játszottak szerepet, mint a trónöröklés kérdésében a személyes érdem vagy rátermettség a születési előjogok vagy pártérdekek mellett.
Már Géza fejedelem tudatosan alkalmazta ezt a hatékony gyakorlatot népe beilleszkedését célzó törekvései előmozdítására, amikor István fiát II. Henrik bajor herceg leányával, a későbbi II. (Szent) Henrik német-római császár húgával, Gizellával házasította össze, egyik lányát pedig, aki a velencei krónikás szerint «éppúgy kitűnt nemes előkelőségével, mint megnyerő arcával és feddhetetlen hírével», a tizennyolc éves Orseolo Ottó velencei dogéhoz adta feleségül.
A fiatal doge családjának már harmadik nemzedékét képviselte a tengeri köztársaság legfőbb méltóságában. Nagyapja, a szentség hírében álló I. Péter doge alig kétévi uralkodás után lemondott, és szerzetesi visszavonultságban, egy pireneusi kolostorban töltötte hátralevő életét; apja, II. Péter viszont kormányzásának tizennyolc éve alatt jelentősen növelte Velence tekintélyét a német-római és a bizánci császárral kötött előnyös szerződésekkel és városa fennhatóságának kiterjesztésével Dalmácia egy részére: ő volt az első a velencei államfők hosszú sorában, aki a «Dalmácia hercege» címet viselte. Halála után, 1009-ben fiát, Ottót választották utódául, míg másik fia, Orso gradói pátriárka, a harmadik, Vitale pedig Torcello püspöke lett. Az Orseolók hatalmának növekedése azonban ellenük fordította a féltékeny velencei patríciuscsaládokat és a gradói egyházi méltóság megszerzésére áhítozó aquileiai pátriárkát, aki Konrád német-római császár támogatását élvezte. A pártharcok viszontagságai során a doge és családja kétszer menekült el, és kétszer hívták vissza a trónra. De a második alkalommal már nem volt ideje visszatérni: száműzetésben halt meg a rokon bizánci császár udvarában, 1031-ben. Özvegye és fia István királynál talált menedéket, aki éppen akkor vesztette el egyetlen fiát, Imre herceget.
Az ifjú Orseolo Pétert a körülmények alakulása mintha előre kijelölte volna a trónutódlásra. A betegeskedő király saját rokonsága példáján is kénytelen volt tapasztalni, hogy gyökeres újításai még mindig makacs ellenállásba ütköznek a magyarság régi hagyományokhoz ragaszkodó rétegeiben, és saját unokatestvére, Vazul híveinek összeesküvése meggyőzte arról, hogy velencei unokaöccsében találhatja meg életműve fennmaradásának legjobb biztosítékát. Péter családi hagyományai, keresztény nevelése, latin műveltsége és Velencében, majd Bizáncban szerzett tapasztalatai reményt nyújtottak arra, hogy királyságában nagybátyja célkitűzéseinek folytatója lesz; ennek alkalma volt meggyőződni hadvezéri képességeiről, határozottságáról és erélyéről is, miután királyi katonasága élére állította. A magyar főurak egy része azonban elégedetlenül fogadta az Árpád-ház férfitagjainak mellőzését a trónörökös kijelölésénél, és sérelmesnek találta a király környezetében élő, külföldről jött udvari emberek befolyását. Ez a befolyás István halála után még növekedett, hiszen utódának szüksége volt a belső pártérdekektől független és a trón árnyékában élő tisztségviselők és katonák, németek és olaszok támogatására.
Ezek sem tudták azonban megakadályozni megbuktatását, amiben közrejátszott elődjétől merőben különböző, szabados életmódja, lobbanékonysága és akaratának kíméletlen érvényesítése - két püspököt elmozdított állásából, mert nem értettek egyet rendelkezésével -, valamint a német birodalommal határsértések miatt folytatott szükségtelen háborúskodása, végül pedig az özvegy Gizella királyné sérelmei, akit - talán hogy károsnak ítélt túlzott jótékonykodását megakadályozza – megfosztott javaitól, és őrizet alá helyezett. Péter a fenyegető helyzetben sógoránál, Adalbert osztrák őrgrófnál és III. Henrik német császárnál keresett menedéket.
A helyébe választott Aba Sámuelnek, István király sógorának uralma azonban nem kevesebb elégedetlenséget váltott ki; végül már az ellene fordult főurak képviselői szorgalmazták III. Henriknél Péter visszahelyezését, és ez 1044-ben, Aba Sámuel ménfői veresége és halála után meg is történt Székesfehérváron, ünnepi külsőségek között.
A későbbi magyar krónikák, amelyeknek szerzői a Vazul ágából származó Árpád-házi uralkodók környezetéhez tartoztak, így Kézai Simon Gestája és ennek 14. századi folytatása sötét színekben festik le Péter szerepét, érthetően arra törekedve, hogy a bukását kísérő tragikus eseményekre elfogadható magyarázatot találjanak. «Miután Péter király lett - írták -, minden királyi jóakaratot levetkőzött, és német dühvel vadulva Magyarország nemeseit megvetette, az ország javait kevély szemmel és telhetetlen szívvel falta a fenevadak módjára ordító németekkel és fecske módra csácsogó olaszokkal.» A király élvhajhászó környezete erőszakoskodásaival is felingerelte az embereket: „Azon időben - folytatja a krónikás - senki biztos nem lehetett felesége tisztasága, leánya és húga szüzessége felől a király testőreinek támadásai miatt, kik büntetlenül erőszakoskodtak vala.» [Chronici Hungarici compositio saec. XIV. Scriptore Rerum Hungaricarum tempore ducu, regumque stirpis Arpadianae gestarum. I. Budapest, 1937. 323 old.]
Az elfogulatlanabb szemlélet különbséget tesz a fiatal Orseolo uralkodásának első és második korszaka közt, és hibái mellett javára írja, hogy megbuktatása előtt jó szándékkal törekedett nagybátyja politikájának folytatására. Nevéhez fűződik a pécsi székesegyház építése és az óbudai káptalan megalapítása; azt is feljegyezték róla, hogy az ellenségei elől menekülő Kázmér lengyel herceget nagylelkűen oltalmába fogadta. Száműzetésének keserű tapasztalatai azonban bizalmatlanná tették: visszatérése után hatalma fenntartása érdekében idegen zsoldosainak fegyvereire és a német császár védelmére támaszkodott. Ezért a védelemért súlyos árat kellett fizetnie: Henriknek jó alkalmul szolgált, hogy mint már Lengyelországot és Csehországot, a magyar királyságot is fennhatósága alá helyezze. 1045 májusában, pünkösd ünnepén, a fehérvári székesegyházban Péter országa nagyjaival hűbéri esküt tett a német császár és kísérete előtt.
Ez az aktus megpecsételte sorsát. A magyar előkelők nem voltak hajlandók belenyugodni az ország féltékenyen őrzött függetlenségének feladásába. Az idegenek elleni gyűlölet még jobban fellángolt, mikor a király, aki nyomára jött az elégedetlenek tervének, hogy helyébe Vazul száműzött fiait ültessék a magyar trónra, kemény megtorlással válaszolt: az összeesküvőket részben kivégeztette, részben a hagyományokhoz híven megvakíttatta, hogy egyszer s mindenkorra elrettentse ellenfeleit a hasonló kísérletektől. De a terror éppen az ellenkező hatást váltotta ki: az ország nagy szorongattatásában - a krónikás szavai szerint - «inkább a halált választotta volna, mint hogy ilyen nyomorultul éljen». [Sriptores i.m. 337.old.] Mikor Vazul két fia, Endre és Levente fegyveres seregükkel átlépték a keleti határt, Kelet-Magyarországon ellenállhatatlan erővel lángolt fel a Vata vezette felkelés a király idegen hívei ellen — és a «fecske módra csácsogó olaszokat» éppúgy nem kímélte a nép pusztító haragja, mint a gyűlölt és hatalmaskodó teutonokat. Az idegengyűlölettől táplált mozgalom már a Nyugatról behozott idegen vallást, a kereszténységet és a nyugati mintájú intézményeket, törvényeket és szokásokat is meg akarta semmisíteni, hogy a pogány ősök hagyományaihoz visszatérjen: keresztényirtásának esett áldozatul Budán Gellért püspök is.
Péter sorsa is beteljesedett, mielőtt még Endrével szembekerülhetett volna. A dogék ivadéka nem adta fel rögtön a harcot. Igyekezett összegyűjteni fegyvereseit, és tárgyalni próbált ellenfeleivel. De mikor Endre követe katonáival megkísérelte foglyul ejteni, egy majorba menekült, és elkeseredett harcban három napig tartotta magát, míg támadóinak, kíséretét leölve, sikerült hatalmukba ejteniük. Megvakítva, sebesülten hurcolták Fehérvárra, ahol nem sokkal utóbb belehalt sérüléseibe.
Péter tragikus végével egyidőben az Orseolók befolyásos nemzetsége is letűnt a történelem színpadáról.
Az Árpádok házasságai itáliai fejedelmi családokkal viszont korántsem zárultak le a szerencsétlenül végződött velencei rokonsággal. Könyves Kálmán Ruggero Altavilla szicíliai uralkodó leányát, Busillát vette feleségül, hogy a normann dinasztia kiterjedt rokoni kapcsolatai révén Bizánchoz közeledjék, de házasságuk gyermektelen maradt. A szicíliai királylány kíséretében Magyarországra érkezett lovagok által azonban a tudományok iránt fogékony király érintkezésbe jutott a Dél-Itáliában virágzásnak induló műveltséggel.
II. Endre, a tizennyolcadik árpád-házi király testvére, Margit, Bonifác monferratói őrgrófhoz ment nőül, aki részt vett a IV. keresztes hadjáratban, amely Jeruzsálem helyett Konstantinápoly elfoglalásával végződött. A vállalkozás fővezérét, Balduin flandriai grófot 1204-ben görög császárrá koronázták, a bizánci birodalom pedig részeire bomlott. Bonifác és felesége Makedóniában létesítettek királyságot a bizánci császár hűbéreseiként, de uralmuk nem volt hosszú életű: 1221-ben, az új bizánci uralkodó gyengeségét kihasználva, Theodórosz Angelosz epeiroszi fejedelem elfoglalta Makedóniát. Az özvegyen maradt Margit anyakirálynő, mint annak idején Orseolo Ottó özvegye, Magyarországon, testvérénél talált menedéket, fia, Demetrius pedig II. Frigyes szicíliai királyhoz menekült. Endre a Szerémség kormányzását bízta nővérére, aki uralkodása idején minden befolyását felhasználta, hogy számára a bizánci koronát megszerezze.
II. Endre Meraniai Gertrúddal kötött első házasságából házasságából öt gyermeke közül, Mária, Béla, Erzsébet, a későbbi szent (a szeretet nagy szentje), IV. Lajos thüringiai tartománygróf feleségéről (Sárospatak, 1207 – Marburg, 1231. november 17.), számtalan olaszországi ábrázolás található.
[...]
Nem kerüli el figyelmünket az sem, hogy Erzsébetet többnyire rózsákkal a kötényében, kosarában ábrázolják. Ennek eredete az a legenda, mely szerint férje halála után Erzsébet továbbra is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal kenyereket vitt gondozottjainak, mikor sógorával, Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Mikor megmutatta, a kenyerek helyett illatos rózsák voltak kosarában. Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon. Más történekben Erzsébet az apjával (3 évesen) vagy férjével találkozik.
Erzsébet tisztelete a 13. századtól nagyon gyorsan elterjedt egész Európában. Egymás után alakultak a Szent Erzsébet-kórházak, templomok, kápolnák és kolostorok. A «Szentek, boldogok és tanúk» c. olasz honlapon az Árpád-házi Szent Erzsébet többféle művészi megjelenítését láthatjuk.
Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba temetésének napjára, november 19-re. Az 1969-es naptárreform alkalmával ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára, Magyarországon azonban maradt az eredeti napon.
Most, születésének 800. évfordulóján a világ minden táján, ahol tiszteletben tartják az Árpád-házi szentet, megemlékezéseket, konferenciákat, tartanak, beleértve a vallásos szertartásokat is.
Itáliában is korán támadt tisztelet az Árpád-házi Szent Erzsébet iránt. Nagybátyja, Berthold pátriárka († 1251) alapítványt létesített névnapjára. Templomokat és kolostorokat szentelt neki Bologna (1234-ben), Perugia (1338), Firenze (1337). Róma pedig a Tizenkét Apostol templomának egyik kápolnáját. A nápolyi „Donna Regina” templomot Mária magyar királyné († 1323) alapította. Falfestményei Szent Erzsébet életéből vett jeleneteket ábrázolnak. Különösen sok oltárt és képet szenteltek nevének a ferences kolostorokban és templomokban. Más országokban is korán választották már védőszentté, mint pl. Granada (kolostor és templom), Lille, Lyon, Lwen, Metz, Reims, Strassburg, Valencienne, Winchester (1301-ben létesült Erzsébet-kollégium). [...]
[...]
Az előbb említettem Mária nápolyi magyar királynőt. II. Károly, azaz Anjou (Sánta) Károly (1254 – 1309), felesége, akitől tizenhárom gyermeke született. Férje nevét «Sánta» melléknévvel kísérve őrizte meg a hagyomány, de a fennmaradt feljegyzések dicsérik vonásai szépségét, délceg tartását, nyájas modorát. A francia udvari műveltséget hozta magával a dél-olasz királyságba., ahol II. Frigyes az itáliai tudomány és irodalom legvirágzóbb központját teremtette meg. Mária hercegnő, V. István (1270-1272) legidősebb lánya a nápolyi követek és saját udvara kíséretében, gazdag kelengyével ellátva, feldíszített hajón érkezett Zárából a dél-olasz kikötőbe. Vele jött többek között Sixtus mester, esztergomi kanonok, a küldöttség vezetője, és Kézai Simon, a «Gesta Hungarorum» szerzője, akik előzőleg már többször jártak Itáliában: Sixtus római követként, míg Kézai valószínűleg olasz egyetemek diákja is volt. Mária magyar környezetét később is maga mellett tartotta. A források megőrizték első udvarhölgyének, a hatalmas Csák nemzetséghez tartozó özvegy Ágnesnek a nevét; három fiának gondozója egy Éva nevű magyar nő volt. Élete későbbi korszakában is szerepeltek magyarok udvari emberei és birtokának intézői között. [...]
[...]
Az anyakirályné utolsó éveit főleg a jótékonyságnak és egyházi létesítmények támogatásának szentelte. A Nápolyban megforduló magyarokat külön pártfogásában részesítette; feljegyezték róla, hogy az ott tanuló Miklós aradi prépostról betegsége alatt ő gondoskodott. A nápolyi nép tisztelettel vette körül; emlékét máig őrzi a róla elnevezett S. Maria di Donna Regina - a Királyné Asszony Szűz Mária-temploma - Nápoly belvárosában. A 7. század végéről származó eredeti épületet a mellette álló kolostorral az 1293-as földrengés elpusztította; Mária egy évtizedig tartó munkálatokkal alapjaiból újra felépíttette a templomot, amely belső beosztásával példa nélkül áll az egyházi építészetben: hajója két emeletre volt osztva, és ezek a szentély felé nyitva álltak, hogy a szomszédos kolostor apácái felülről, a többi templomlátogatótól elválasztva vehessenek részt a szertartásokon. A királyné külön hozatott énekelni tudó apácákat, hogy kedves templomában a híveket karénekükkel gyönyörködtessék. Sienából behívott, Simone Martini és Pietro Lorenzetti művészetéhez közel álló mesterek díszítették freskóikkal az emeleti hajót; az Utolsó Ítéletet ábrázoló képsor alakjaiban a királyné családjának tagjait örökítették meg. Ott volt férjének és két fiának, a korán elhunyt Martell Károlynak és Péternek koronás alakja, a nők csoportjában pedig anyja, nővére Erzsébet és nagynénje, Arpád-házi Szent Margit, akinek kolostorában gyermekkora egy részét töltötte, De ott voltak az Árpád-házi királyné nemzetségének kiemelkedő tagjai is: Szent István, Szent László, és egy képsor nagyapja szent életű testvérének, türingiai Erzsébetnek élettörténetét elevenítetté fel. A messzire szakadt magyar hercegnő így akart maradandó emléket állítani nagy múltú családjának az idegen országban, ahol leélte életét.
A templomot a 17. században lezárták, az apácák helyette újat építtettek. A 19. században az épületnek más rendeltetése volt, a freskókat lefedték, majd később újra feltárták. A II. világháború bombázásai végül betetőzték az idők rombolását; azóta a templom zárva maradt. Sérült falai közt rejti Mária sírját is a díszes síremlékkel, amelyen Tino da Camaino a királyné fekvő alakját faragta ki: az egyetlent, amelyet korabeli szobrász az Árpád-ház egyik tagjáról készített. A fekvő anya szarkofágjának oldalát számos gyermekének figurái díszítik: köztük az is, akinek fiát szívós akarattal segítette hazája trónjára, hogy történetében új, virágzóbb korszak megindítása legyen.

1) Folyt. köv.

Forrás: Képekkel illusztrrált teljes írás a Régmúlt itáliai magyar nyomok Itáliában– I. cím alatt oldalon olvasható.


© B. Tamás-Tarr Melinda
OSSERVATORIO LETTERARIO

Ideje: November 23, péntek, 08:30:39 - fullextra

 
 Nyomtatható változat Nyomtatható változat  Küldd el levélben! Küldd el levélben!
Vissza Rovathoz

Dolgozat

" Régmúlt magyar nyomok Itáliában - I. (Kivonat) ©" | Belépés/Regisztráció | 5 hozzászólás | Search Discussion
Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj

Re: Régmúlt magyar nyomok Itáliában - I. (Kivonat) © (Pontok: 1)
- piroman Ideje: November 26, hétfő, 10:51:56
(Adatok | Üzenet küldése | Blog)
Mindig öröm olvasni egy ennyire összeszedett, alapos, mégis szórakoztató írást. Várom a folytatást! Grat.: piro.



Re: Régmúlt magyar nyomok Itáliában - I. (Kivonat) © (Pontok: 1)
- stelltesor Ideje: November 26, hétfő, 13:40:26
(Adatok | Üzenet küldése)
Örülök Piro, hogy tetszett a tanulmányom. Köszönöm az olvasást és a gratulációt. Éppen most fejeztem be egy fényképes függelékkel a frissítését. Ha rákattintasz a forrásra, megláthatod mi mindennel gazdagodott még.


]


Re: Régmúlt magyar nyomok Itáliában - I. (Kivonat) © (Pontok: 1)
- stelltesor Ideje: November 26, hétfő, 13:42:07
(Adatok | Üzenet küldése)
P.S. Lesz folytatása, nem is egy... Csak időbe telik. Remélem, lesz türelmed kivárni.


]


Re: Régmúlt magyar nyomok Itáliában - I. (Kivonat) © (Pontok: 1)
- piroman Ideje: November 26, hétfő, 13:53:06
(Adatok | Üzenet küldése)
Lesz! :)


]


Re: Régmúlt magyar nyomok Itáliában - I. (Kivonat) © (Pontok: 1)
- stelltesor Ideje: Május 14, szerda, 09:47:18
(Adatok | Üzenet küldése)
A "Régmúlt magyar nyomok Itáliában" tanulmány második része (Itáliai magyar emlékek az Anjouktól a Hunyadiakig. Magyar rabszolgasorsok Itáliában.)a Régmúlt magyar nyomok Itáliában - II. [www.osservatorioletterario.net] címen olvasható amelyet: április 4-én publikáltam az «Osservatorio Letterario» online mellékletében.


P.S. Kb. 2008. márciusa közepétől (a Nagyhét körüli időktől) nem tudtam, vizualizálni a fullextrát, ezért nem tudtam sem olvasgatni, sem írni a portálon. Korábban alkalmanként fordult elő. Mindig a "A Web-oldal megtagadta a hozzáférést HTTP 403" üzenetet kaptam.
Azt meg kell jegyeznem, hogy ahányszor idejöttem, mindig nagyon nehezen és többszöri kattintási kísérletezésre nyíltak ki a rovatok, de azért mégiscsak elérhetők voltak.
Mmost már aul, s valószínű rájöttem a nyitjára, hogy miért és hogyan tudok visszajönni az ilyen megismétlődő eset után.
Utoljára a "Jön az Osservatorio Letterario 61/62. száma", a "Reflexió a jó modorról és annak hiányáról" c. cikkeimet, valamint a "Régmúlt magyar nyomok Itáliában" tanulmányom első részének kivonatát küldtem be, a második részét - amit húsvét utáni időszakban szándékoztam megküldeni - a fent említett hozzáférhetetlenség miatt már nem tudtam. Legeslegutoljára Lacobával tudtam néhány szót váltani, s aztán sikertelen volt a visszajövetelem. Tehát rajtam kívül álló okokból tűntem el.
Most sikerült, s mivel már jó idő eltelt a "Régmúlt nyomok...." második részének megjelentetésétől, ezért jelzem most itt. (Most is van időnként gondom, de azért már nem reménytelen a visszajövetelem.)



PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.39 Seconds