| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Filmet nézünk |
|
PiaNista
 |
Sajátságos élmény, amikor esténként ott ül az ember a TV előtt, hogy gyönyörködjék a filmtörténelem többször is látott remekeiben, vagy hogy felbosszantsa magát ... |
Filmet nézünk
Maróti László
- Laci, te ezt most elhiszed? Nézz oda! Te ezt most elhiszed? - kérdezi feleségem, mert nagyon bele tudja élni magát, ha filmet néz és, velem együtt, nagyon haragszik a rendezőkre és dramaturgokra, meg azokra, akik a forgatókönyveket írják. Azt mondja: ezek teljesen hülyének nézik az embert!
- Akkor átteszem a hatosra - mondom.
- Felőlem bárhol csak jobb lehet.
Sajátságos élmény, amikor esténként ott ül az ember a TV előtt, hogy gyönyörködjék a filmtörténelem többször is látott remekeiben, vagy hogy felbosszantsa magát végtelen sorozatok epizódjaival, s ezek eszeveszett fordulataival. Pár évtizede vannak sorozatok, amelyek már nem is úgy íródnak, hogy egyszer majd valahogyan megoldódjanak a talányok, egymáséi legyenek a reménytelenül szeretők vagy győzzön az igazság, hanem csak folytatódnak azzal a szándékkal, hogy a nap vagy a hét meghatározott időpontjában milliók üljenek le a TV készülékek elé és várják a csodát. Filmírók és rendezők gondolataiban azonban láthatóan meg sem fordul, hogy mi, mai emberek, már kritikusabb szemmel nézzük a filmeket, mint az első mozgóképek naív megtekintői, akik riadtan csúsztak le az előttük lévő szék mögé a vásznon közeledő mozdony láttán. Hiszen ki hitte volna, hogy nem ront rá a teremben ülő nézőkre! Persze nem arról van szó, hogy a mai néző műkritikussá vált. Az egykori mozilátogatók mai utódait, akarva-akaratlan, egyszerűen megnevelték a filmek, s már igen gyakran előre tudjuk, mit várhatunk, amikor izgalmas, sejtelmes zene vezeti be a soron következő jelenetet; megismertünk bizonyos kódokat, amelyek jelzik a rendezői ötletszegénység meglepetéseit és a forgatókönyvek íróinak gyakran a néző kiműveltségét teljesen lebecsülő dramaturgiai (mellé-)fogásait. Ezek helyett új, a néző számára még ismeretlen módokat kellene találniuk, amelyekkel, amíg azokat is meg nem szokja, elbűvölhetik vagy meghökkenthetik ha már annyit fizet érte.
Ügyvédek mosolyognak filmbéli kollégáik gyermeteg jogi sziporkáin, miközben orvosok dührohamot kapnak tőle, hogy a róluk szóló filmek mekkora képtelenségekkel teszik nevetség tárgyává a sebészet vagy általában a gyógyítás mesterségét.
Bizonyára mindenki előtt ismerős szituáció, hogy az amerikai filmek tartalma valamilyen módon nagyon gyakran összefügg, akadálya és veszélyeztetője az éppen közeledő kormányzói-szenátusi választások kimenetelének. Hiába jönnek a cápák, hiába virágzik a városban bűnözés, a mindenkori választó figyelmét ezek nem terelhetik másra.
Zenészek, hangszerek ismerői csak fejüket csóválják, amint a színész bájosan, finomkodón símogatja egy zongora billentyűit, miközben egészen mást hallani, ugyanakkor teljesen hibás testmozdulatai arról árulkodnak, hogy fogalma sincs, mit kellene tennie.
- Na, itt van! Amerika! Mit csinálna, ha kifelé nyílna? - duzzog életem párja.
Mi, filmnézők, mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy az action film-ekben, különösen Amerikában, minden kapu, szoba- és lakásajtó befelé nyílik, különben a rendőr soha nem tudná betörni vagy berúgni; a liftek tetején is mindíg van egy szervíz-ajtócska, ahol ki-be lehet közlekedni, vagy hogy onnan a rablók, detektívek, rémek ráugorhassanak a főszereplőre vagy a mindenkori áldozatra.
- Na, meg ez is! - mondom most én. - Titkos dolgokról beszélgetnek, de az ajtó persze most is ott áll nyitva.
Mert az is bosszantóan ismert, hogy a titkos megbeszélések mindíg nyitva felejtett ajtók mögött folynak.
Egy másik: amikor az üldözött főhős valahára a lakásába lép, többnyire este van és sötét. Mindíg leszegett tekintettel jár, gyanúnak nyoma sincs a viselkedésében. Azért néz mindíg lefelé, hogy megértsük: nem tehet róla, nem vehette észre a rá leselkedő veszélyt. Azért a világítást mégis majd csak a lakás legbelső sarkához érve kapcsolja fel, amikor, természetesen, a szobában támadóállásban vár rá az egész Vöröshadsereg, de ha az nem is, hát a lakás minden sarkából fegyverek merednek rá vagy valaki egyszerűen leüti, megöli, felkoncolja. Meglepő, ha nem így történik, bár ugyanakkor teljes aparátussal óvja őt a KGB, az FBI, a CIA és az MI5 meg még annak egy-két besúgója, akik akkor éppen nem néztek oda.
- Nézz oda! Ott rohan az a bolond a kocsi előtt. Van ennek esze? - kérdezem.
Látott-e már valaki filmet, amelyben a gyalogos főhőst autóval akarják elgázolni? Emékszik? Az üldözött vagy az üldözöttek kivétel nélkül minden alkalommal a keskeny utcácska közepéhez ragaszkodnak, holott a legbutább falusi tyúknak is van annyi esze, hogy oldalra fusson és minél előbb elmeneküljön az útról. Ezzel szemben az emberi üldözött inkább megpróbál világrekordot döntögetni és olyan gyorsan futni, hogy az autó, amelyben ott dohog az a 300 lóerős motor, képtelen legyen utólérni. Dühítő! Engem ez a reflektoroktól megszuggerált országúti nyúlra emlékeztet.
Már az is egy természetes dolog, hogy a gondosan bezárt ablakot, ajtót valahogyan mindíg kicsaphatja a szél és emiatt a főhős soha nem csodálkozik. Pedig azon az ablakon már régen beugrott a gyilkos. Amerikai filmekben néha más a helyzet, mert ott az ablaktáblát felfelé kell lökni, s akkor aztán tessék befáradni.
- Persze, hát miért is működne? - áll fel egy pillanatra a feleségem, mintha ki akarna menni.
Miért van az, hogy filmekben minden fontos telefonhívással baj van? Akit hívnak, könyvet olvas. Először megdöbben, hogy egyáltalán cseng a telefon. Nem is tudta, hogy feltalálták. Azután átgondolja egész életét és mire végre felveszi a kagylót - na, igen! - addigra a hívó fél leteszi a magáét, hiszen nem kapott választ, a torkának szegezett késnek meg már különben sem tud ellenállni. A mobiltelefonok esetében használója ilyenkor megy be egy atombiztos vasbeton bunkerba, de ilyenkor szokott lemerülni a töltés is vagy a mobil kikerül az erőtérből
Néhány évtizede még egy másfél órás film épült arra, hogy a magányos autós ülése alá valaki elrejtett egy elemes magnót, amelynek hangját az autós saját lelkiismerete hangjának vélte. A hang bemagyarázta neki, hogy gyilkolt s a végtelenségig felfokozódó izgalomtól fának hajtott vagy szakadékban lelte halálát.
Ingrid Bergmant ma már nevetséges zajokkal és zörejekkel kergette őrületbe kedvese a Gázláng c. filmben. Egy mai nézőt már nem csapnának be ilyen nevetséges trükkök.
- Manapság mindenki vezet autót. Hát micsoda röhej ez már megint? - mondja feleségem és átveszi tőlem a macskát.
Csak filmek miatt gyártanak olyan autókat, amelyek bármilyen sebességgel száguldanak, a váltójukat mindíg lehet egy még magasabb sebességbe kapcsolni. A vezető izgatott beszélgetést vagy vitát folytat a mellette ülővel. Rendkívül jólnevelt, hiszen közben illendőnek tartja mélyen a szemébe nézni annak, aki mellette ül. Ezért azután csak néha tekint föl, olykor előre is néz, mert ilyenkor leggyakrabban szakad az eső és csapkodnak a villámok. Minél veszettebb tempóval hajt, annál gyakrabban mozdít a kormányon jobbra és balra. Manapság már a nézők soraiban többen is ülnek akik maguk is vezetnek autót, szóval sokan azt várják, hogy a gyakori kormánymozdulatok miatt mikor esik szét a jármű?
Minek ez?
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy filmekben az a menekülő hölgy, akinek sikerült elosonnia a házból, ahol harmincketten verték egymást, de közben többnyire őrá lövöldöztek, lábán magassarkú cipőjével végre ép bőrrel, lóhalálában eltipeg az autójáig, de szokás szerint az az autó biztosan nem akar elindulni.
A feleségem és én egyszerre mondjuk:
- Na, most jön az ablaktörlő-jelenet!
És tényleg jött. Ugyanis az autó ablaktörlője, szerencsére, mindíg működik. Az ablaktörlő az autók legbiztosabb szerkezete. Az ember néha elgondolkodik, hogyan gyárthatnak ennyi ramaty autót Amerikában és hogyan lehetséges, hogy az egykori szovjet autók a hideg télben is pöccintésre indultak? Na jó. Azokról, emlékszem, azokról meg valahogyan mindíg eltűntek az ablaktörlők.
Bujkáló főhősök, menekülők mindíg elveszítenek valamit, ami nyomra vezeti üldözőjüket. A rendőrök mágneses nyomkövetője már az első sáros kátyuban lehullik a megfigyelés alatt lévő autó aljáról. A már-már megmenekült gyalogos üldözöttek legtöbbször hátrálva figyelik ellenségeiket, pedig még egészen közeli lehet a veszély. Egyébként is ezek a hátrálások minden esetben indokolatlanok, főleg, ha az ember fél valamitől vagy közeli veszélyt gyanít.
A misztikus filmek a legszörnyűbbek. A gyerekeink ilyenkor a saját szobájukba vonulnak, mert nem viselhetik megjegyzéseinket. Pedig tessék elgondolni, hányszor és hány különböző cím alatt látták ezeket a jeleneteket és a most következő filmet:
Fiatal hölgy pár hónapra elutazik a városból, hogy megírja már vázlatban elkészült rémregényét. Roppant szerencsésnek érzi magát, hogy alacsony bérért beköltözhet egy magányos tóparti házba, amelybe más egyedül a lábát sem merné betenni, mert már messze lerí az építményről, hogy ez az A ház amit Isten elfelejtett. Falai mögött, az apró tornyocskák süvegtetői alatt maga a Gonosz lakozik teljes udvartartásával. De itt laktak egykor kényes kisasszonyok, földbirtokosok, hamisan megvádolt áldozatok, többször felpofozott néger cselédek, akik sírjukban kétszáz éve sem lelnek békét, nyugalmat, elégtételt. Mindemellett maga a ház, hová máshová? mint egykori indián temetőre épült tekintet nélkül az őslakók szellemeire vagy a későbbi lakókra szóródó átkokra. Az új bérlőt csak egy pillanatra lepi meg, amikor az első estén a forró tea mellé a szobáján hirtelen átsüvölt egy fagyos szellő, s hogy közben, mintha egy manyasszonyi fátyolba öltözött szellem is átsurrant volna a széllel, azt elintézi egy szégyenkező mosollyal: balgaság. Már másnap hallja a fűszeresnél a félrehúzódó pusmogóktól, hogy talán éppen mostanában lesz száz éve: abban a házban egy egész családot irtottak ki. A tettes pedig a mai napig ismeretlen. Na, meg a múlt évben is mi történt! Sajnos, a mesélő itt egészen lehalkítja a hangját és még jobban összebújik hallgatóival, mire a bérlő-hölgyike megint mosolyog és a fejét csóválja, mert ezek biztosan csak el akarják riasztani a városkából. Azután, amikor a további hetek során már kezdenek elviselhetetlenné válni az éjszakai sikoltások, a padlásról hallatszó sietős léptek és puffanások, az egyre rémítőbb helyzet miatt a hősnő végre kezdi belátni, hogy nem képzelődik, talán mégis szellemekkel lakik együtt s ekkor kihívja a rendőrséget. Azok eleve úgy látnak a dolgukhoz, mintha marslakók támadását jelezte volna az állampolgár és a házban természetesen a világon semmi gyanúsat nem találnak. Másnap már úgy jönnek ki a hölgy hívására, mintha bolondos vénasszonyhoz tartanának és ennek megfelelően szép, nyugodt tempóban érnek a helyszínre, ahol (mi, nézők már látjuk) a ház egy része már romokban áll. Közben rövidke telefonhívás jön, na most itt is, a kormányzótól. Még jó, hogy a rendőrök nem fordulnak vissza. Amikor azután a bérlőt hónapok óta zaklatják a szellemek, de már senki sem hisz neki, akkor egészen meglepően éppen arra jár sportkocsijával egykori szerelme, a jólfésült fiú, aki valaha az iskola sakk-csapatának volt szélesvállú csillaga s egyben a többi lány álma. Ez pillanatok alatt meggyőzi a hölgyet, hogy ez az egész a megfeszített munka következménye s vígasztalóan öleli magához azt, aki valójában sokkal fiatalabb, mint hinnénk, de fekete-keretes szemüvege, minden rendező véleménye szerint, sokkal intelligensebb kifejezést ad gyönyörű szép arcának.
Biztosan ismerős a történet, hiszen több változatát vetítették már TV-ben és a mozijainkban. A befejezések is hasonlóan alakulnak: a kormányzó elveszti a választást, egyébként úgyis mindenki meghalt már, még a nagyképű rendőrfőnök is, na meg a szatócs bolt tulajdonosa, akinek fogszabályzós, gonosz kislánya sokat sejtetően néz ránk az utolsó filmkockákról, bár nem tudjuk miért, mert addig egyszer sem láttuk.
Természetes, hogy a filmgyártás és filmművészet az évek során éppúgy felfedezte és leírta szabályait, a néző megnyeréséhez kellő fogások garmadáját, mint ahogyan a zene és a képzőművészetek világában, azok fennköltsége mellett is, szép számmal íródtak tankönyvek. A filmírók elvárják tőlünk, hogy nézzük meg filmjeiket. Mi megnézzük, de kérem, vigyázat, mert már egyre csalhatatlanabbak vagyunk. Ráismerünk a fogásokra, hangulati bevezetőkre, a hatás növelésének szinte minden nüanszára és ezáltal persze a dramaturgiai botlásokra is. Minket tényleg már csak a nem várt fordulatok lepnek meg. Azokból azonban ma már kevés van.
Kedves Rendező úr. Tessék minket meglepni.
Göteborg, 2008.
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Filmet nézünk" | Belépés/Regisztráció | 7 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Filmet nézünk (Pontok: 1)
- csitesz Ideje: Január 25, hétfő, 20:03:23
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Jó!!!!!!!!:-))) üdv. Józsi |
|
|
|
|
|
Re: Filmet nézünk (Pontok: 1)
- Teru Ideje: Január 25, hétfő, 20:15:26
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Hát valahogy igy van, de mi vagyunk a hibásak, mert nézzük. Ha nem néznénk, nem csinálnák:-) Élveztem olvasni, jókat nevettem rajta:-) |
|
|
|
|
|
Re: Filmet nézünk (Pontok: 1)
- PiaNista (lokoshy@freemail.hu) Ideje: Január 26, kedd, 10:18:57
(Adatok | Üzenet küldése) | Józsikám és kedves Teru,
köszönöm, hogy elolvastátok. Néha/gyakran tényleg annyira idiótának néznek minket, legyintenek, hogy "a nézô annak örül, amit mi bediktálunk neki!".
Igen, Teru, ha mi nem néznénk mégis. Egyébként a zene világában is ez történik: Talán egészen az 1940-es évekig fontos volt, hogy csak minôségi zene az igazi. Manapság az u.n. komolyzenészek halálra gyakorolják magukat és könnyezve nézik a rappelôk, gyenge képességû zenekarok-világsztrárok milliárdos bevételét...
Köszönöm, hogy elolvastátok.
PiaNista |
|
|
|
|
|
Re: Filmet nézünk (Pontok: 1)
- csitesz Ideje: Január 26, kedd, 11:59:14
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Tényleg órákat lehetne beszélgetni az amerikai filmekben szerepló rengeteg dramaturgiai, és egyéb hülyeségekről. Érdekes, most ha belegondolok, európai filmben nem igen tapasztalok ilyet. Most hagyjuk az Egri csillagok karórás török vár ostromlóját. Lehet, hogy egy karperec volt. üdv. Józsi |
|
|
|
|
|
Re: Filmet nézünk (Pontok: 1)
- csitesz Ideje: Január 26, kedd, 12:06:27
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Tényleg órákat lehetne beszélgetni az amerikai filmekben szerepló rengeteg dramaturgiai, és egyéb hülyeségekről. Érdekes, most ha belegondolok, európai filmben nem igen tapasztalok ilyet. Most hagyjuk az Egri csillagok karórás török vár ostromlóját. Lehet, hogy egy karperec volt. üdv. Józsi |
Re: Filmet nézünk (Pontok: 1)
- PiaNista (lokoshy@freemail.hu) Ideje: Január 26, kedd, 14:57:11
(Adatok | Üzenet küldése) | Józsikám, egyszer zongorán kisértem egy mûsort, ahol az egykori amerikai-magyar filmrendezô, Vadnai László volt a tiszteletbeli vendég: már akkor is és valószínüleg azóta is nagy a különbség az iparszerû amerikai filmgyártás és az európai filmmûvészet között. Az egri karóra csak figyelmetlenség, de az amerikaiak egyszerûen tojnak a ma már szinte szakértô nézôre.
Kösz, hogy olvastad!
ölel:
PiaNista |
]
Re: Filmet nézünk (Pontok: 1)
- PiaNista (lokoshy@freemail.hu) Ideje: Január 26, kedd, 15:21:11
(Adatok | Üzenet küldése) | Nem tudom miért jelenik meg hozzászólásaimban a nevem (PiaNista) mellett ez a lakoshy@freemail.hu cím. Irtam rá egy próba mailt, amely azonnal vissza is jött, hogy ez egy nemlétezô cím. Tud valaki errôl valamit?
PiaNista |
]
|
|
|
|
|
|
