| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Fényesi Költővel Szárliget felé c. novellája alapján:
|
„Bicske ócska kis hely. Ócska az állomás, a kilincs, az óra, még a koldus is halkan nyöszörög. Nem hisz csodákban. Kelecsényi nem vett levegőt, amíg elment mellette. Unokahúga mosolyogva várta a megbeszélt helyen. Mögötte, az üvegajtón túl most nyitott a nap erre az ócska szeletre, befényezve a lány körül a levegőt olyan volt a kép, mint azon a görög boron a címke, amit a haverja hozott neki tavaly nyáron. Egy lány, háta mögött a nappal.”
Eszter ragyogó mosollyal suhant nagybátyja felé a kihalt várótermen keresztül. Hosszú barna copfjai kissé rendezetlenül úsztak utána a levegőben. Egész mozgása csupa derű, csupa gyermeki báj és légies könnyedség volt, lehetetlenül nagy kék szemei csakúgy rikítottak kipirult, szeplős orcái fölött.
Kelecsényi csak állt ott bambán, még köszönni is elfelejtett, s meghökkenten bámult az előtte álló nőre. Emlékezetében Eszter még egy szeleburdi kislányként élt, aki a kabátja ujját rángatta, és állandóan nyalókát akart vetetni vele. Most meg ott állt előtte egy érett nő, aki csaknem olyan magas volt, mint ő, s méghozzá olyan gyönyörű, hogy pillanatokra elakadt tőle a lélegzete! Kissé zavartan bontakozott ki az unokahúg szeretetteljes öleléséből, és a tőle megszokott mogorva szűkszavúsággal üdvözölte a lányt. Eszter mindezt nem vette tőle zokon, hiszen ismerte jól, mindig elég nehezen oldódott fel, ha régen nem látott ismerősökkel találkozott. Kelecsényi vonakodott odaadni a csomagját, mert hát az úgy mégsem járja, hogy egy nő cipekedjen helyette, de Eszter addig erőszakoskodott, amíg a kisebbet kénytelen-kelletlen átengedte neki. Mindenesetre furcsállta unokahúga vele szemben tanúsított meglehetősen közvetlen viselkedését, elvégre nem adta ő erre a legcsekélyebb okot sem. Eszter ragaszkodott ahhoz is, hogy taxival menjenek, ne kelljen annyit cipekedniük.
A társasházi lakás, amit bérelt, nagyon otthonosan és ízlésesen volt berendezve. Eszter keze munkáját dicsérték a színes függöny-drapériák, a különböző üvegvázákban díszelgő furcsa szárazvirág-kompozíciók, és a falon körös-körben elhelyezett, tucatnyi, különleges hangulatú festmény. Kelecsényi hosszasan elidőzött egy-egy képnél, és megpróbálta kitalálni, vajon honnan lehet számára annyira ismerős némely részlet. Amikor a lány visszatért a konyhából egy csésze kávéval, még mindig az egyik festményt elemezte elmélyülten, jellegzetesen kelecsényis testtartását felvéve: karba tett kézzel, az állát pedig egyik öklével picit megtámasztva. Végül Eszter oldotta meg a rejtélyt: - Hát nem emlékszel? Egyszer elvittél magaddal Szentendrére, amikor 14 éves voltam. Ez egy romantikus hangulatú kis utcát ábrázol a templomtornyokkal, látod?
Kelecsényi bólintott egy halovány mosoly-próbálkozás kíséretében. – Régen volt… - felelte elgondolkodva, és nagyot hörpintett a kávéjából.
- Én sosem felejtem el! - mondta Eszter jelentőségteljesen, és lopva a nagybátyjára pillantott. Kifejezetten kellemes arcú férfi lenne ez a Kelecsényi, ha kicsit többet mosolyogna. - gondolta.
Kelecsényi meglehetősen idegenül járkált fel-alá a lány lakásában, és egyfolytában azon morfondírozott, miért is fogadta el a meghívását. Nem szeretett senkinek a terhére lenni, s nincs ő ahhoz hozzászokva, hogy nőknél vendégeskedjen, még ha családtag is az illető. Eszter ráadásul nem is a vér szerinti rokona. Öccse második házasságával került a családba, mint testvére nevelt lánya. Persze az első pillanattól kezdve mindenki úgy fogadta a kis Esztert Kelecsényi családjában, a nagyszülőket is beleértve, mintha István édesgyermeke volna. A kislány valóságos angyal volt, mindenkit elbűvölt, még Jánost is, aki közismerten nem szerette a gyermekeket, sikerült levennie a lábáról. Kelecsényi fülében még mindig visszhangzott, ahogyan selypítős hangján a nevét kiabálta, és játszani hívta. Rég elfeledettnek hitt halovány képek foszlányai bontakoztak ki emlékeinek pókhálós rejtekéből, és most buzgón igyekezett letörölgetni róluk a port. Olyan furcsa volt belegondolni, hogy az egykori bájos gyermek, és ez az ingerlően vonzó nő egy és ugyanaz a személy.
Eszter vázlatokat készített a festőállványán, és közben fél szemmel különös vendégét figyelte. Nagybátyja igazi művészlélek, afféle csodabogár, aki a megszokott agglegénylakásán kívül máshol nem igazán érzi jól magát. Eléggé magának való, és egyáltalán nem egy társasági ember. Szótlan és hűvös. Rendkívül hűvös. – alkotta meg magának Eszter Kelecsényi tömör jellemrajzát. Mindezek ellenére nagyon érdekelte, milyen is lehet a férfi igazi valója, mert meg volt róla győződve, hogy a zord felszín egy különösen érzékeny szívet takar. Kíváncsi lett volna a férfi titkaira, szeretett volna megtudni minél többet a magánéletéről, többek között arról, hogy miért is nem nősült meg soha, de nem merte tőle megkérdezni. Kelecsényi is valahogy így lehetett ezzel, mert feltett ugyan néhány tétova kérdést Eszternek az egyetemi tanulmányaival kapcsolatosan, de a magánéletét érintő témákat igyekezett elkerülni. Már vagy fél óra is eltelt azóta, hogy utoljára szóltak egymáshoz, de Esztert legkevésbé sem zavarta a kettejük közt uralkodó néma csend. Annál inkább feszélyezte a férfit, aki fel-alá járkált a nappaliban, mint egy medve a ketrecében, azzal a különbséggel, hogy Kelecsényinek nagyon ruganyos, könnyed mozgása volt. Járás közben mindig kicsit előredőlt, a kezeit összekulcsolta a háta mögött, és töprengve bámult maga elé. A szemöldökei közé már mély barázdát szántott a gyakorta felöltött gondterhelt ábrázat. Amikor pedig nagyritkán hosszabban beszélt, meglehetősen színpadias mozdulatokkal gesztikulált, mintha csak közönség előtt tartana előadást. Egész stílusában volt egyfajta teátrális jelleg, amely a hanghordozásában, valamint kifinomult, választékos szóhasználatában mutatkozott meg leginkább.
- Megengeded, hogy készítsek Rólad egy portrét? – törte meg Eszter vidáman csilingelő hangja a már jó ideje köztük feszülő csendet. Kelecsényi hirtelen abbahagyta a járkálást, és különös pillantást vetett a lányra, mintha csak azt akarná kifürkészni, vajon tényleg komolyan gondolta-e, amit az előbb mondott. De Eszter arckifejezése egyértelműen a tudtára adta, hogy nem tréfál. A lány azonban nem várta meg a szabódását, szelíd erőszakkal egy fotelbe ültette, majd megmondta neki, hogyan üljön, hogyan tartsa a fejét, és a karjait. Kelecsényi a számára előállt rendkívül kínos helyzet ellenére készségesen engedelmeskedett neki. Hagyta, hogy unokahúga meleg, puha tenyerei közé fogja, és a megfelelő szögbe állítsa az ő borostás arcát. Aztán Eszter visszalibbent az állványa mögé, hogy munkához lásson, de Kelecsényi még nagyon sokáig érezte hajának csiklandó selymességét, és a parfümjének felkavaró illatát. Hosszú percekig moccanni sem mert, nehogy tovatűnjön ez angyali teremtmény lényéből fakadó különös varázs, amely még mindig ott vibrált körülötte, s oly részegítően hatott az érzékeire, hogy egész teste libabőrös lett tőle. Kihasználva a pillanatokat, mikor Eszter csak a vásznára koncentrált, Kelecsényi félig lehunyt pillái mögül a lányt figyelte, aki alsó ajkát kissé beharapva a művészekre jellemző elmélyültséggel és feszült izgalommal alkotott, ujjai fürgén siklottak a darab szénnel a papíron, miközben az arcába tolakodó rakoncátlan tincseit igyekezett kifújni a szeme elől. Eszter! Mennyire más volt ő, mint azok a nők, akikkel életében valaha is találkozott. Azok minden romlottságának tökéletes ellentéte volt a maga ragyogó tisztaságával, gyermeki őszinteségével, szétáradó mosolyával, és világokat ígérő pillantásával. Ha korábban egy ilyen lányt sodort volna az útjába az élet, talán… Talán minden másképpen alakult volna az életében. Halovány mosoly suhant át az arcán arra a gondolatra, hogy talán meg is nősült volna. Unokahúgát valamiért nem tudta elképzelni, amint kinyúlt pólóban és színevesztett melegítőnadrágban ablakot tisztít. Eszter csakis a festővásznai között, könyékig festékesen lehetett az, aki. Legalábbis Kelecsényi ezt így látta jónak.
- Olyan mereven ülsz ott! – jegyezte meg Eszter, és jóízű nevetése betöltötte a szobát. – Próbálj kicsit lazítani! – figyelmeztette szelíden, ahogy az állvány mögül kidugta bájosan kócos fejét, és a férfire szórta őszinte mosolyának meleg napsugarait. Kelecsényi mély sóhajtás közepette bólintott, és megpróbálta követni az utasítást. Rejtély volt számára, miként tudja ez a lány elérni nála, hogy bármit gondolkodás nélkül megtegyen, amit csak kér. Nem volt ő ahhoz szokva, hogy nők utasítgassák, és tessék, most úgy engedelmeskedik ennek a csöpp lánynak, mint egy kezes bárány. – Biztosan öregszem. – magyarázta meg saját magának, és ez a válasz mintha meg is nyugtatta volna.
Eszter kitartóan rajzolt. Órák teltek el azóta, hogy Kelecsényi portréjához hozzáfogott, mégis úgy tűnt, mintha megállt volna velük az idő. Valahányszor festett, azt mindig szívvel-lélekkel tette, és nem csak azt vitte bele az alkotásába, amit a szemével látott, hanem amit összes érzékével a világról csak felfoghatott, sőt még a legmélyebb érzéseit is, s ettől voltak a képei olyan különlegesek. Még Kelecsényit is magukkal ragadták a festményei, ehhez nem fért semmi kétség, s neki valamiért nagyon fontos volt a férfi véleménye. Talán mert ő is művész volt, és egy művészt csak egy másik művész képes igazán megérteni. Ismerte jól a nagybátyja írásait, és mindent elolvasott tőle, amihez hozzájutott. A férfi egy nagyon különleges szemüvegen keresztül szemlélte mind világot, mind pedig az embereket, de Eszter értette őt, számára nem jelentett nehézséget az elvont dolgokban vagy képekben való gondolkodás. Kelecsényi közismerten rajongott a nagy Költőért, József Attiláért, Eszter meg Kelecsényiért. Már egészen kicsi kora óta, amikor megismerte. Akkor egyszerűen csak felnézett rá, mint egy felnőttre, most pedig egy régóta dédelgetett romantikus ideál megtestesülését jelentette számára a férfi. Kristálytisztán élt benne szentendrei kirándulásuk emléke, mintha csak tegnap történt volna, hogy a férfi kézen fogva végigvezette őt a gyönyörű barokk város főterén és megmutatta neki a világot művész szemmel. Ez utóbbiért mindörökre hálás lesz neki. S ez a csodálatos ember most végre itt van vele újra, a foteljében ül, miközben ő a világ legjobb portréját készíti éppen Róla. Szentendre óta már tíz év eltelt, Kelecsényi sem lett fiatalabb, hajába már őszes tincsek vegyültek, és korára árulkodva szeme körül megjelentek az első szarkalábak. Eszter kezében szinte magától szaladt a ceruza, a kusza vonalak halmaza lassan képpé állt össze, és egy komoly arcú férfi rendkívül kifejező tekintettel nézett vissza a vászonról. Miközben rajzolt, a gyomrát megint összehúzta az a különös feszültség, és izgalom, amit akkor szokott átélni, ha valamelyik alkotása különösen jól sikerültnek ígérkezik.
Végre elkészült vele. Kelecsényi hosszasan állt Eszter festőállványa fölött a saját arcképét vizsgálgatva, majd végül elismerően bólintott, és csak ennyit tett hozzá: „Jó”. Unokahúga észrevette az elégedettség jeleit az arcán, így ez a szűkszavú vélemény felért számára egy alapos dicsérettel. Ha Kelecsényi mondta valamire azt, hogy jó, akkor az biztosan az is volt. Lehetett adni az ő kritikájára és Eszter tudta ezt jól.
Kelecsényi újra rágyújtott. Odakint már besötétedett, s miközben ujjai között szertartásosan megforgatta a cigarettáját, majd stílusosan egy jó mélyet beleszippantott, hogy aztán kissé hátrahajtott fejjel lassan és elegánsan egy gomolygó füstfelhőt fújhasson ki a tüdejéből. Eszter a kanapé másik végéről némán figyelte. Ki nem állhatta a cigarettafüstöt, de Kelecsényinek ezt is megbocsátotta. Sőt mi több, élvezettel nézte a férfi e szenvedélynek hódoló begyakorlott mozdulatait, ami mellesleg nagyon jólállt neki, s ez újabb mosolyt csalt Eszter rózsapiros ajkaira. Nem kellettek a szavak, hogy érezzék egymás legapróbb rezdülését, elég volt csak egymásra hangolódniuk. Kelecsényi úgy gondolta, hogy Eszterrel még maga a csönd is nagyon kellemes elfoglaltság tud lenni, és most nem is vágyott semmi többre, semmi másra. Legszívesebben száz évig itt ülne ezen a kanapén, a lány tökéletes szépségében gyönyörködve, s a csendet hallgatva.
- Unalmas egy társaság lehetek Neked… - jegyezte meg két szippantás között halkan a férfi.
- Nem vagy az. – válaszolta Eszter azzal a szétáradó mosollyal az arcán, amitől Kelecsényi egészen odavolt. – A verseid beszélnek helyetted…
- Neked meg a képeid. – vágta rá Kelecsényi, és most először igazából elmosolyodott. – Te olvasod a verseimet? – kérdezte meglepett arccal, tekintetét mélyen unokahúga szemeibe fúrva.
- Nem csak a verseidet! – kiáltott fel őszinte elragadtatását kifejezve a lány. – A novelláidat is. Nagyon szeretem őket! Ahogyan az embereket ábrázolod, az alapján képet lehetne festeni.
Kelecsényi hümmögött egyet, és révedő tekintete újra meg újra Eszter festményeire tévedt. A szentendrei utcát bámulta, a lemenő nap fényét tükröző sárga házfalakkal. Talán oda kellene költöznie abba a művészi hangulatú kis városba, és Esztert is vihetné magával, hogy együtt alkossanak. Milyen szép lenne. Valami azt súgta, nem csak Szentendrébe szeretett végzetesen bele.
Eszter felajánlotta a saját szobáját a vendégének, hogy kényelmesen aludhasson, de Kelecsényi ragaszkodott a kanapéhoz a nappaliban. Ami azt illeti, még a földön is szívesen elaludt volna, csak lehetőleg ne okozzon kényelmetlenséget az unokahúgának. Szinte le sem vette a szemét a lányról, miközben az megágyazott neki a keskeny heverőn. Szívesen elnézné ezt minden este, bár ezt még önmagának sem merte volna bevallani. Bár legszívesebben végigbeszélgette volna Eszterrel az éjszakát, mégis inkább úgy döntött, a másnapi szimpózium miatt jobb, ha korán nyugovóra tér és kipiheni magát. Így aztán udvariasan jó éjszakát kívánt neki, hogy végre magára maradhasson, de még nagyon sokáig nem jött álom a szemére. Gondolatban végigpörgött előtte az egész élete, s most először érezte úgy, hogy a boldogság őt mindig elkerülte, de eddig nem is érezte a hiányát. Ezen a napon kellett hát rádöbbennie, hogy milyen üres körülötte minden. Elpazarolta az éveit, mást nem tett, mint mások életét bírálta, miközben ő maga nem is élt. Azon tépelődött, vajon maradt-e még számára egy esély az újrakezdésre, hogy bepótoljon mindent, amit elmulasztott. Vagy mindennek nincs is értelme az ő korában már, és most is csak önmagát teszi nevetségessé, ha úgy viselkedik, mint egy szerelmes kamasz. Eszter az unokahúga, azon kívül egy gyönyörű fiatal nő, ő pedig csak egy bolond öregember, aki olyasmiről álmodik, ami sohasem válhat valóra. Ó, hogy tudta gyűlölni önmagát ezekért a hiú ábrándokért! Csak még ma este. Ennyi engedményt adott saját magának, hogy ezen az éjszakán még utoljára úgy gondolhasson Eszterre, mint életének alkonyát bearanyozó lehetséges alternatívára. Holnap már újra csak az unokahúga lesz, semmi több, az élete pedig ugyanabban a megszokott kerékvágásban fog továbbhaladni, ahogyan Bicske előtt. Ez a kis kitérő pedig örökre megmarad az emlékezetében, s idővel majd a régen elfeledett álmok sorát fogja gazdagítani.
Eljött a búcsúzás ideje. Kelecsényi sietősen akart távozni reggel, hogy a lehető legkorábbi vonatot elérje. Habár a szimpózium kezdetéig még temérdek ideje lesz, de úgy tervezte, addig kicsit körülnéz Komárnóban, ha már egyszer úgyis ott jár. Hűvös őszi reggelre virradt, de Kelecsényinek még azt is sikerült túlszárnyalnia, talán még egy kicsit mogorvább is volt a kelleténél. Eszter meg is ütközött rajta, de igyekezett a férfi előtt ezt nem nyilvánvalóvá tenni. Bár Kelecsényi próbálta lebeszélni, ő csak azért is kiment vele az állomásra, és egészen a peronig kísérte. Megint ugyanaz az ócska kilincs, óra, és még a tegnapi koldus is ott ül, aki nem hisz a csodákban, a különbség csak az, hogy már Kelecsényi sem. Didergősen húzta össze magán a ballonkabátját, és az eldobott csikkeket bámulta a sínek között. Rá kellene gyújtani, gondolta éppen, de akkor Eszter keze váratlanul a karjára fonódott. Nem tudta hát elkerülni, hogy bele kelljen néznie a lány búzavirágkék szemeibe, és kénytelen volt újra felfedezni unokahúga szívszorító szépségét.
- János… - rebegte halkan a hidegtől lilára vált ajkakkal, és még mondani akart valamit, de akkor berobogott a vonat, és a vaskerekek fülsüketítő robaja elnyelte a szavakat, amiket Kelecsényi talán nem is akart meghallani. A pillanat fontosságát mindenesetre átérezte, és hosszú másodpercekre elmerült a lány szemeinek mindenséget tükröző kristálytiszta tengerében, majd átengedve magát az utolsó lehetőségek jogán nyert bátorság elsöprő erejének, ajkaival a lány ajkait kereste. Forró leheletük egymásba szaladt, és már csak egy gondolat választotta el őket a csóktól, ami aztán végül nem történt meg, mert Kelecsényi józansága felülkerekedett a vágyain. Azzal a lendülettel, ahogyan elfordította a fejét, már hajolt is a csomagjaiért, és határozott lépésekkel megindult a vonat felé.
A maszatos ablak mögül még utoljára megnézte magának ezt a kopott állomást az avítt feliratokkal, a mocskos padokat, a nyomorék koldust, majd a forgalmistát, aki már a zöld táblát lengette a kezében. Mindez hirtelen olyan lényegtelennek tűnt. Eszter ott állt a peronon, kissé csüggedten, de lehet, hogy csak Kelecsényi látta úgy; a háta mögött a felkelő nap bágyadt sugaraival, mintha belőle magából áradnának, bearanyozva az állomás ócska épületét. Ez a hely a boldogság szigete volt számára nem egészen egy napig. Eszter lénye tette azzá. Most már örökké hordozni fogja magában egy szeplős orca, az átható tengerkék szemek, eperszínű ajkak, egy gyönyörű festmény, Szentendre, és egy meg nem történt csók mindent felforgató emlékét. Sokszor fog arra gondolni, mi lett volna, ha…
A vonat végül nyögve-nyikorogva megindult, és tovarobogott Szárliget felé, rajta Kelecsényivel, aki a távolból ponttá zsugorodott állomást bámulta hosszasan, azon merengve, hogy vajon valóság lehetett volna-e, amit maga mögött hagyott, vagy csupán egy csodaszép őszi, szentendrei álom.
Bánáti Sverák József: Szentendrei utcarészlet
|
Ideje: április 04, hétfő, 08:14:23 - Audrey
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Álmok az őszben" | Belépés/Regisztráció | 12 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- kerlac Ideje: április 04, hétfő, 19:11:01
(Adatok | Üzenet küldése) | | Tetszik az írásod. Mesterien tartod meg a feszültséget, a történet is szépen gördül, a befejezés is ügyes. Gratulálok hozzá! (És örülök, hogy kirándulsz ebbe a műfajba. :) ) |
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: április 05, kedd, 08:34:53
(Adatok | Üzenet küldése) | | Nem az én műfajom a novella, be kell vallanom, de ha prózát szeretnék publikálni, kénytelen vagyok a regénynél rövidebb terjedelmű alkotásokkal próbálkozni. |
]
|
|
|
|
|
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- veva (hajoka@tenger.hu) Ideje: április 04, hétfő, 21:31:05
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Ez nagyon jól sikerült! :) |
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: április 05, kedd, 08:30:46
(Adatok | Üzenet küldése) | | Köszönöm Veva! :-))) Így utólag lenne még mit változtatnom, csiszolgatnom rajta, bár eddig még soha nem került ki semmi a kezem alól, amire azt mondtam volna, hogy tökéletes. De talán nem is az a cél. |
]
|
|
|
|
|
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- fényesi Ideje: április 05, kedd, 06:48:13
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Különösen örülök, ahogy Kelecsényi jellemvonásait tartod. Folytatásra ösztönzött! :-) |
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: április 05, kedd, 08:36:54
(Adatok | Üzenet küldése) | | Nem volt nehéz Kelecsényi jellemvonásait megtartani. A novelládból nagyon sok információt ki tudtam szűrni vele kapcsolatosan. És még máshonnan is... :-))) |
]
|
|
|
|
|
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- ukume Ideje: április 05, kedd, 16:33:08
(Adatok | Üzenet küldése) | "Ahogyan az embereket ábrázolod, az alapján képet lehetne festeni." -ez rád is igaz! :)) Remek írás!
|
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: április 05, kedd, 19:18:06
(Adatok | Üzenet küldése) | Köszönöm... igyekszem, de azért Kelecsényi figurájának megteremtője messze jobb ebben!!!
:-))) |
]
|
|
|
|
|
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- Anonyma Ideje: április 10, vasárnap, 21:56:47
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Ez nagyon tetszett! Remélem lesz folytatás...szivesen olvasnám. Nagyon jól írsz! |
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: április 18, hétfő, 21:01:59
(Adatok | Üzenet küldése) | Lesz, kedves Anonyma!
Már készülődik! :-))))
Köszönöm, hogy elolvastál! |
]
|
|
|
|
|
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- Julianna (nyulia@uze.net) Ideje: Május 21, szombat, 09:10:45
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Nagyon szépen vannak az érzelmek megfogalmazva. Mintha az író maga élte volna át. Izgalmas lehet a továbbiakban a két ember találkozása. |
|
|
|
|
|
Re: Álmok az őszben (Pontok: 1)
- Anne20 Ideje: Május 29, vasárnap, 15:16:25
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Audrey, nagyon szépen, és részletesen írsz. Már több helyen is tapasztaltam, és csak biztatni tudlak a folytatásra. Üdv:Anne |
|
|
|
|
|
|
