Fullextra.hu - Rezonancia felsőfokon

Van egyfajta megmagyarázhatatlan, láthatatlan kötelék bizonyos emberek közt... Már szinte transzcentendális... Létezik, működik.

Most egy ilyen mese jön...

Nagyon késő van már, éjfél jóval elmúlt. Sőt, már annál is sokkal több. Nem érzékelem az időt.
Nézem a monitor villódzó, éles képét, szemem már ég, és az ólmos fáradtság úgy zuhan rám, szinte letaglóz.
Mégsem mozdulok.
„Tényleg szia.Tényleg.Most mondom, és ez végérvényes: abba kell ezt hagynunk. Jó éjt.”
Már nincs a képernyőn ez a sok undok, apró betű,-- mégis a retinámra égetődött. És nem fogadom el ezt a könnyű kezű mentséget.
Az emlék a feledhetetlenség pontosságával áll bennem.
Elveszítettem valakit, aki a monitor túlsó végén volt nap, mint nap, és ettől mindketten jól éreztük magunkat (talán túl jól is ??). Most már - emlékeim optikája szerint -már ezt sem merem kijelenteni ilyen biztosan. Lehet, hogy csak én voltam boldog ettől a virtuális, kedves, már-már intim kapcsolattól?! A bűntudat körmenyoma végigszántott rajtam: talán elhibáztam valamit, talán másként kellett volna, talán kisebb lépéseket kellett volna lépni, talán….Túl sok a talán.
A XXI. század varázslója, az Internet, mint az alkoholizmus, függőségben tart. Eddig csak örömöt adott, -- ma kiosztott rám kínt, bánatot, bút.
Múltamat vizslatom: két alak bóklászik emlékezetem kertjében. Az egyik már múlt idő, -- azt hiszem, illetve nem csak hiszem: biztos vagyok benne, -- túljutottam a mélyponton. Ezt akartam.
Tele vagyok hiányjelekkel, de az érzelmeim vágta csapáson természetesen az értelmem is elindult. Aztán jött valaki, aki mindent megváltoztatott. Másfajta „kapcsolat” volt ez, hiszen soha sem találkoztunk, tehát ez egy lelki egymásba-fonódás, együtt-rezgés volt, de az magasfokon…Vártam naponta a betűit, és énem legbensőbb zugáig meg voltam lepve, hogy ez mennyire egyszerű és mennyire jó. Olyan volt, mintha magammal beszélgetnék…Ennyi hasonlóság egy, a világ egy másik pontján élő emberrel szinte hihetetlen. Valaki, akinek pontosan olyan a lelke, mint az enyém. Együtt rezgett a két lélek. Most, ahogy ezt leírva látom, -- túl pátoszosnak vélem. Mégsem mondhatok mást. Ez a rezonancia non plus ultra-ja volt. Magasiskola. Képzeletem tükre szerint, - bizonyára kissé alanyi vetületben – maga volt a csoda. Az a fajta, ami szinte nem is létezik. Szinte létjogosultsága sincs, mert olyan rapiditással csapódott az életembe, amit viszont jól ismerek: csakis életem fontos dolgai zuhantak rám ilyen gyorsasággal.
Tisztában vagyok vele, hogy soha nem a cél, csak a feléje vezető út az érdekes, és a részlet fontosabb az egésznél. Számomra a fájdalom mértéke nem az, hogy mennyire szenved tőle az ember, sokkal inkább az, hogy mennyi idejét veszi el. A megközelítő pontosság kedvéért és önéletrajzi kényszerűségből vallom be: tőlem ez rengeteg időt rabol el még nagyon sokáig. Ez az érzés a fájdalom művészetének olyan légritka magaslatára kúszik bennem, ahol már-már tüdővérzést kap az ember.
De lelkiismeretem redőiben kutatva, úgy látom, ha van, ami meghamísíthatja látleletemet, az elsősorban a csalódás, s nyomában a kiábrándultság keserves állapota. Nem belőle, hanem a helyzetből való kiábrándultság. Hogy a szép, és értékes dolgok is Murphy-módra elromolhatnak, ha az egyik fél hezitálásba esik, akkor is, amikor erre semmi szükség nem lenne… Hiszen vannak olyan apró, de fontos dolgok az életünkben, amelyeket nem lehet kimetszeni, mert belső, nemesebb részek is velük vérzenek.
Éreztem én már reggel…Olyan rossz előérzetem volt: mintha a zűrzavar bekeríteni próbálna. Egész nap hessegettem,-- lám, nem sikerült. Lám, mégis jó volt a megérzésem…
A viszonzatlan barátság, szeretet, mint egy folytonossági hiány az élet szövetében, semmilyen jóvátétellel nem semlegesíthető. Sajnos, még az utólagos lelkiismeret-furdalással sem, az is csak szövetidegen anyag marad bennem. Még talán nem ismertem fel azt a szoros csereforgalmat, amelyet a lét és a tudat bonyolít le egymással, s melyben ez utóbbi saját termelésű árúival is részt vesz.
És én most félek.
Jogosultságától függetlenül minden nagyobb veszteség alapjaiban rendíti meg a lelket. Érzelmi háztartásunk megbillen, a döccenés fáj, félelmet okoz, és megmérgezi a mindennapjainkat Tudom, tudom, én hiperérzékeny alak vagyok, -- de bárhová megyek, magamat mindenhová magammal kell vinnem. Nem tudok elmenni sehová. Nincs el. Csak magamba vonulhatok vissza. Talán rosszkor jött nekem ez a „malőr”, még nem rendeződtek a soraim az előző csalódásom után. Lehet. De ettől még létezik, és helyet kér minden percemből.
A félelem minden élőlény természetes állapota, - olvastam mostanában -- a legújabb tudományos vizsgálatok szerint is őskorszaki ösztön, mely megóvja az egyedet az idő előtti erőszakos haláltól. Ha azonban elveszti rendeltetése irányát, s túlfejlődik önmagán, akkor a lélek eltorzul. Butaság, -- nyugtatom magam, de érzem, hogy hazudok.
Így hát meredten nézem a monitort, várok valamilyen csodára, amely már oly sokszor ott termett, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
És maradnak a tények, a megmásíthatatlan, kikezdhetetlen tények, amelyek, mint tudjuk: makacsak, és dallamtalanul igazgatják a világot.