Fullextra.hu - Akiben soha sem csalódhatsz...

...akik kicsit is ismernek, tudják, hogy most miről fogok teljes szívvel-lélekkel írni...
Hát persze.
A kutya.

...azaz a hűség nem üres szó.
Tartalom, tökéletesség, - úgy is mondhatnám: aranyfedezet - van mögötte. Érezni ezt minden pillanatában, percében az életünknek. Már aki azok közé tartozik, akik birtokolják ezt a kincset.
A kutya.
Egy neves írónk szerint kutya nélkül élni lehet, - de nem érdemes. Ebben persze lehet némi költői túlzás is, de azt gondolom, nagyjából-egészéből értjük, miért érezte azt Déry Tibor, hogy ezt a mondatot papírra vesse.
Konrad Lorenz szerint...''néha alig pár nap leforgása alatt létrejön egy olyan kötelék, amely sokszorosan erősebb minden, de minden más, közöttünk, emberek között valaha is lehetséges köteléknél. Nincs hűség a világon, amelyet ne szegtek volna meg, kivéve az igazi kutyahűséget.''
Miért is szeretjük tehát a kutyákat?
Ez a nagy érzelmi kaland, szoros kötődés sok-sokezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. Meglehetősen pontos régészeti leletek alapján ugyanis bizton állíthatjuk, hogy négylábú barátaink legalább 12-14 ezer éve élnek az ember mellett. Vadásztársa volt eleinknek, nyájőrző; majd gyapjú, bőr és hús forrása; később aktív résztvevője az ember ember ellen vívott harcainak; manapság már "csak'' elsősorban sport,- és hobbijaink tárgyai ők: hű társunk a mindennapokban.
Ha alaposan végig, - és belegondolunk ebbe: nem csekély dolog ez.
Mint ahogy a nagy emberek az emberiség tartalomjegyzéke, úgy a hűség egy olyan jelentős, erős kapocs két élőlény között, amiért egész életünkben hálásnak kell lennünk, amiért átélhetjük, megélhetjük, birtokolhatjuk azt.
A becsület ott kezdődik, amikor a hűséget hit nélkül is meg tudjuk őrizni.
Vajon lehet-e ''becsület''- ről beszélni egy kutya esetében?
Mert ez az állat ezt tudja: hit nélkül őrzi a hűséget...
Utolsó lélegzetvételéig hű ahhoz az emberhez, akit egyszer elfogadott "falkavezérnek" - attól a pillanattól kezdve csak egyvalaki létezik számára. A bandavezér, senki más.
Nem érdektelen, miként került ez a remek teremtmény az ember mellé?
Minden bizonnyal véletlenül és akaratlanul.
Ez valamikor még a kőkorszak hajnalán történhetett, amikor a csatangoló, vadászó emberhordákat valószínűleg falkástól követték a vadkutyák. Ősapáink nyilván szívesen vették ezeket a hulladékvadászokat, sőt, egy idő után már ki is használták őket.
A nagy ragadozók támadásai ugyanis komoly veszélyt jelentettek elődeinknek, s bizonyára jól jött nekik - pestiesen szólva, - ha a hozzájuk csapódó vadkutyák előre jelezték egy-egy kardfogú tigris vagy barlangi medve közeledtét, hiszen hű vadkutyatársaik azon nyomban feltűnően kezdtek viselkedni: az ősember pedig leterítette az akkor már nem váratlanul támadó vadállatot.
Aztán szinte észrevétlenül a vadkutyák hada átminősült segítőtársnak: egy szép napon a falka, amely a zsákmány hulladékának reményében loholt az ősember után; egyszer csak nem utána, hanem előtte kezdett futni…
Ezzel mintegy felhajtotta, sőt, talán meg is állította a vadat. Igen könnyen elképzelhető, hogy ezek a - jobb szó híján - ős házikutyák rendszeresen megkapták a nagyvadakból a hulladékot, s mivel ezt saját erejükből, emberi segítség nélkül nem lettek volna képesek elejteni, ráéreztek arra, hogy ha felhívják a nagyvadakra az ember figyelmét, s követik azok nyomait, ezzel segítve azoknak elejtését: akkor ott bizony ők is jól járhatnak, hiszen jóllaknak a maradékból.
Külön szépsége ennek a folyamatnak, hogy az ember és a kutya ősi szövetségét a két szerződő fél önkéntesen, minden kényszer nélkül vállalta és erősítette meg egy egész életre szólóan.

Minden más háziállatunk a valódi rabság kerülőútjain domesztikálódott, - ez alól csak a macska a kivétel; tudjuk viszont, hogy a macska még a mai napig sem igazi háziállat.
Minden háziállatunk jobbágy és rabszolga, - egyedül a kutya a barátunk. A közmondás ezt így tartja: A macska vendég a háznál, - a kutya családtag.
Igaz, odaadó, sőt megadó barátunk, hiszen az évezredek folyamán szokássá vált a falkacsaládokban, hogy többé ne kutyát válasszanak bandavezérnek, - mint a vadonban annak idején, - hanem az emberhorda egyik tagját tekintsek annak.
Ekkor történt ez az életre szóló szövetség, amit ma már minden kutya a génjei legmélyén hordoz, és élete végéig hű is génjei tervrajzához...
''A kutya az Istenek találmánya'' - állította a görög Xenophon.
Nos, az ókori történész tévedett: mi, emberek találtuk ki ezt a páratlanul kedves jószágot.
A kapcsolatkör igen széles skálán mozog: a kutya lehet megbízható játszótárs, magányos emberek egyetlen vigasza, a vakok támasza, a házak őrzője, a vadász ''jobb keze'', rendőrök, vámosok hatékony és nélkülözhetetlen segítsége, de a cirkuszi manézsban is megállja a helyét.
Olyan sok területe van az életnek, ahol hű társunk ma már pótolhatatlan, - pedig ha jól belegondolunk, a kutya nem más, mint egy álruhába öltözött farkas…
A farkasok is kifejezetten társas lények, ezért a farkasok magatartása is szép reményeket ígér az emberrel való együttélésre. Csakhogy ha azt a szót halljuk, hogy ''farkas'' az ember óhatatlanul is Arany János vérengző, vad ''toportyánféregjeire'' gondol... Így igaz: minden egyes kutyafajta alapvető tulajdonságaiban, anatómiájában, fiziológiájában, de főként viselkedésében ma is nagyon hasonlít a farkasra.
Ám a kutya azért válhatott a háziasított állatok közül az ember legjobb barátjává, mert nagyjából ugyanolyan kapcsolatokat alakit ki vele, mint fajtársaival. A különbség ''csupán'' annyi, - és ez a kulcsmondat! - hogy ebben a bensőséges viszonyban a kutya csakis az emberre reagál, és aláveti magát a falkavezér minden gondolatának.
Az alárendeltség a ragaszkodás, a hűség és az engedelmesség tehát nem a fajtársa, hanem az ember iránt nyilvánul meg.
Nem szabad azt hazudnunk magunknak, hogy a kutyára azért van okvetlenül szükségünk, mert őrzi a házat, vagy testi épségünket!
A kutyára igenis szükségünk van, -- de egészen másért.
Kell, hogy a rideg, elidegenedett, fásult, szmogos és komor nagyvárosokban mögöttünk bandukoljon orrát a földön lógatva, szótlanul; kell, hogy boldog farkcsóválással örüljön valaki az eldobott és visszahozott apportfának; kell, hogy a létezésének puszta tényében erős támaszt és örömet találjunk, valahogy úgy, mint ahogy olykor támaszt találunk valami gyerekkori emlékben.
Kell, hogy fogódzónk, lelkitársunk legyen egy puha, meleg szőrgombolyag, még akkor is, ha néha sáros tappancsokkal ugrik is fel a legszebb, virágos, új kanapénkra; legmélyebb álmunkból az ugatása-szuszogása riaszt fel; néha megeszi vendégünk féltve őrzött szalmakalapját; és egy-egy kiadós, örömteli, kellemes séta után oly mohón esik neki a tiszta víznek, hogy úszik a lakásban minden... Kell, hogy tanúsítsa valaki szüntelenül, és folyamatosan, hogy ő még az, ami volt egykoron: önmaga.
És alig-alig van valami a világon, ami olyan valóságosan és megnyugtatóan biztosítana erről, mint a kutya töretlen és feltétlen hűsége.
Nagy hiba a kutyát ''emberesíteni'', inkább csodálnunk kell bennük azokat a jellemvonásokat, tulajdonságokat, amelyeket mi már régen elvesztettünk, amikor emberré váltunk.
Csodáljuk tehát holtbiztos ösztöneiket, rendíthetetlen ragaszkodásukat és örökké tartó megbízhatóságukat.
A szelíd farkas, - akiben soha nem csalódhatsz...