Fullextra.hu - 145 éve született Gustav Mahler

Száznegyvenöt éve, 1860. július 7-én született Kalischtben Gustav Mahler osztrák zeneszerző, karmester.

Ifjúkorát Csehországban töltötte, zenei tanulmányait Bécsben végezte és élete legnagyobb sikerei a császárvároshoz fűződtek. Nagyszabású karmester egyéniség volt, nem ismert megalkuvást, szigorúan ragaszkodott művészi ideáljaihoz és - akárcsak önmagától - az előadóktól erejük állandó, teljes megfeszítését követelte. Bárhol működött is, mindenütt jelentős mértékben fellendítette a művészi közszellemet. Ugyanakkor mindenütt csak ideig-óráig tudott megmaradni, mert nem volt tekintettel személyes érdekekre és meggyökeresedett szokásokra. Mindenkor a művek egyéni stílusát tartotta tiszteletben. Főleg Mozart és Wagner operáinak betanításában alkotott utolérhetetlenül nagyot. Lehetőség szerint törekedett a sztár- és vendégénekes rendszer felszámolására.

Mahler fontosabb operakarmesteri állásai közé tartoztak: Hall, Laibach és Olmütz (1880-1885), Prága és Lipcse (1885-1888), Budapest (1888-1891), Hamburg (1891-1897), Bécs - ahol előbb karmester, majd igazgató volt és két éven át a filharmonikusokat is vezette - (1897-1907), végül pedig New York (1907-1910.)Karmesteri tevékenységén túlmenően Mahler élete fő céljának a komponálást tekintette. Bruckner (1824-1896) és Reger (1873-1916) mellett ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely széttörte a szimfonikus formák régi kereteit és teljessé tette a diatonikus zenei nyelv kromatikává oldását. Ezek az "újítók" érezték, hogy a régi művészet igazságának alapja fokozatosan megszűnik, s ezért - ösztönösen vagy tudatosan - egyre gyorsabb tempóban eltávolodtak tőle. Valamit pótolni, helyettesíteni akartak azzal, hogy szinte a mérhetetlenségig zsúfolták, duzzasztották a zenekari eszközöket, mintha görcsösen bele akarnának kapaszkodni valamibe. Ezért aztán egyre inkább magukra maradtak, elszigetelődtek és egyéni kísérletezéseikkel bizonyos pontokon túl már a XX. század szűk, polgári "elit-közönsége" sem tudta követni őket.

Ugyanaz a Toscanini, aki nagyra tartotta Mahler karmesteri képességeit, az V. szimfónia partitúrájáról 1905-ben ezeket írta sógorának. "... hidd el nekem, Mahler nem eredeti művész. Zenéjében sem személyiség, sem géniusz nincs... Minden lépésnél belebotlasz ... valami triviálisba ... Add hozzá mindehhez a technikai nehézségeket és az elméretezett arányokat".

A XX. század hatvanas évei óta azonban ismét divatba jött Mahler muzsikája, a világ koncerttermeiben valóságos Mahler-hullám volt tapasztalható. A XX. század "fináléjában" világszerte még egyszer tisztelettel adóztak annak a művésznek, aki száz esztendővel azelőtt kompozícióival szélesre tárta a zenei világ előtt az új évszázadba vezető kaput. "Csak ma vagyunk képesek rá, hogy Mahler dualisztikus vízióját, amellyel egyszerre mutatja be az egészséges és az elpusztult világot és amely egész életén át kínozta a komponistát, felismerjük muzsikájában" - vélekedett róla Leonard Bernstein. A századvég valósággal "diadalittasan kanonizálta" azt a Mahlert, akinek "kilenc szimfóniája, mint egy zsidó ember alkotása" egyszerűen töröltetett a náci Németország koncertjeinek műsoráról. Napjainkban a VIII. szimfónia (Ezrek szimfóniája) minden hangverseny művészeti csúcspontja.

Mahler szimfóniái - az I. (D-dúr) szimfónia budapesti bemutatója 1889 novemberében volt - hangsúlyozottan "világnézeti" művek, metafizikai vágyódást kifejező, egeket ostromló alkotások. A szerző több szimfóniában énekhangot is szerepeltet, legemelkedettebb kompozíciója, a VIII. szimfónia pedig hatalmas méretű kantáta. Gustav Mahler, aki akkor a lipcsei opera fiatal karmestere volt, 1888-ban hatéves igazgatói szerződést írt alá, évi 12 ezer forintos javadalommal a budapesti operaházzal, amelynek abban az időben nem volt valami jó híre és rangosabb karnagy - a folyamatban lévő leépítések kellős közepén - vonakodott Pestre jönni.

Mahler budapesti tevékenysége sem volt ellentmondásoktól mentes. A szellemi hagyományok mély megértésével és tiszteletével, elképesztő munkabírásával, szuggesztivitásával, céltudatosságával, bámulatos teljesítőképességével és szakszerűségével rendkívüli módon emelte az operaelőadások színvonalát, különösen Mozart és Wagner operái tekintetében. Mindez azonban ugyanakkor nehezen tolerálható külső formákban, állandó, paranoid feszültség, hajthatatlanság és elhívatottság-tudat közepette nyilvánult meg, amivel ráadásul más értékrend iránti közöny párosult.

Fokozta a nehézségeket, hogy Mahler szerepének növekedésével párhuzamosan egyre inkább háttérbe szorult az operánál Erkel Sándor karnagy, Erkel Ferenc fia. A korabeli sajtó ugyanakkor aknamunkát folytatott az idegen karmesterek ellen. Ennek az aknamunkának - Mahler esetében - politikai színezete is volt, ami annál is inkább sajnálatos, mivel 1900-ra már közhely lett, hogy a budapesti operaház zenekara Mahler és Nikisch korában állott a legmagasabb színvonalon. Kenyértörésre azután került sor, hogy 1890 októberében Zichy Géza lett az operaház intendánsa. Ő kezdettől fogva Mahler eltávolítására törekedett. Csökkentette az igazgató hatáskörét és lényegében teljhatalmat biztosított magának a művészeti irányítás kérdéseiben. Erre Mahler - aki már korábban is tárgyalt a hamburgi operával - lemondott igazgatói állásáról és elhagyta Budapestet, ahol az Operaház nagy korszakainak egyike zárult le távozásával. Mahler 1911. május 18-án hunyt el Bécsben.