Fullextra.hu - Ilyen az élet...

Egy újabb anzix mindennapjainkból.
Kéretik mosolyogni...

Gyönyörű, májusi, napsugaras késő-tavasz volt, és péntek. Hétvége!
A parkolóban a legjobb helyet sikerült kifognom: jól kezdődik a nap. Jókedvűen és könnyű léptekkel haladtam az egyetem impozáns bejárata felé: ragyogóan sütött a nap, pedig még csak 8 óra előtt jártunk néhány perccel.
Leltárt készítettem magamban: villámgyors rendrakás a nappaliban, megvolt. Beágyazás a hálóban: kész. Igaz, a konyhában ottmaradt a gyerekek reggeli mosatlan tányérja, - majd este sor kerül arra is. Gyerekek a suliban: rendben. Remélem, az ajtót bezártam; megtapogattam a táskám oldalsó zsebét, ahol a kulcs lapult: tenyeremben éreztem a dudort, - ez is kipipálva. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Hurrá!
Az egyetem széles, komoly faajtaján, - melyen akkora rézkilincs van, hogy a kisebb termetűek csak pipiskedve érik el, - tódultak be a dolgozók és hallgatók ezen a verőfényes kora reggeli napon.

Kivételesen szép ez az épület, ezt naponta megállapítom, pedig már lassan 12 éve jövök ide minden munkanapon.
Szeretek a könyvtárban dolgozni.
Szeretem a folyóiratok, könyvek friss illatát; némely régi könyv ódon hangulatát, gerincét a polcokon, melyeket olyan jól ismerek már; a halk zizegést, ahogy az olvasóban lapoznak; az asztalok hosszú sorát, ahol az olvasólámpa diszkréten világítja meg a könyvekbe temetkezett okos arcokat; a suttogást, hisz egy könyvtárban önkéntelenül halkra fogjuk a szavainkat.
Ráadásul maga az egyetem – szerintem legalábbis – Európa egyik legszebb, legpatinásabb egyeteme.
Egyszerűen lenyűgöző.
Kívülről a lélegzetelállító timpanon ugyanúgy, mint bent, a tiszteletet parancsoló, remekbe szabott márvány oszlopfők és az üvegkupola, amin keresztül oly sejtelmesen és finoman tud a napfény beragyogni a sok izguló, vizsgára készülő hallgatóra. Az aula a kedvencem. Már attól is egy elvarázsolt hangulatba kerülök, ha csak átmegyek rajta: márpedig ez elkerülhetetlen: minden áldott nap át kell vágnom rajta, hogy a szobámba jussak. Így, talán azt is megkockáztathatom, hogy én 12 éve nap mint nap elvarázsolt hangulatban vagyok. Nem rossz dolog ez! – teszem hozzá gyorsan.
Ha kinézek az ablakomon, valami csodás kép tárul a szemem elé. Hatalmas, vastag törzsű fák, bokrok, ha nagyon erőltetem a szemem, még az arborétumig is ellátok - és ez most mind virágba borulva. Gyönyörű most minden, elvégre tavasz van, minden rendben van, hétvége van : kell ennél több?!
Jó barátnőm, kolleganőm, Zita is megérkezett.
Szinte egyszerre kerültünk az egyetemre, ő talán egy évvel hamarabb.
Mindkettőnket csaknem kolostori alázat és hűség köt ehhez az épülethez, mi tagadás: szeretjük mind a ketten a munkánkat is, és a munkahelyünket is. Jó barátságban vagyunk egymással az első perctől fogva: nem összejárós, sülve-főve-együtt barátság ez, de régi és kipróbált. Ismerjük egymást alaposan, tudjuk mi a másik gyöngéje, mi az, amit elvárhatunk egymástól.
Zitácska egy jelenség.
Mutatós, enyhén molett, mindig 32 foggal nevető, jó humorral megáldott, vérbő, igazi nő. Kicsit mindenkivel kacérkodik, pikáns viccei szinte hozzá tartoznak: ha beszél,(pláne, ha viccet mesél!) az a szokása, hogy a csuklódat megfogja, és amíg mondandóját be nem fejezte, el sem engedi azt.
Keze kicsi és tömpe, gondozott, és mindig meleg. Ezen már sokat eltöprengtem: Zitácska sohasem fázik, vajon miért? Mindig lengén, könnyen öltözik, és még sosem panaszkodott a hidegre. Én meg, a fázós, didergős, vacogós napjaimon legszívesebben az orromat sem dugnám ki a jó meleg lakásból. Zituka ezt hírből sem ismeri. Ezért mindig is irigyeltem őt.
Már több évtizede ismerjük egymást: még gyerekkorunkból. Tehát a barátságunk nagyjából 30-32 éves. Nem kis idő!
Jól ismerem Zitácska minden mozdulatát, szavát, értem a szeme villanását beszéd nélkül is. Mindig kenetesen beszél, erős hangsúlyozással, ám mégis gyorsan, pörgősen. Ez talán ellentmondásos, de aki egyszer is hallotta Zitát, érti, mire gondolok. A sors bőkezűen bánt vele: dús keblű, erős csípőjű, vastag csontozatú, de viszonylag alacsony nő, - mindig kicsattanó jókedvvel. Csuklóján nehéz arany karkötőt hord, nyakán aranylánc, medállal. Arca kerek, cseppet széles, és áttetsző bőre nagyon is erősen láttatja arccsontjait. Homlokát, és a szeme környékét egy ici-picit már szarkalábak hálózták be, de szeme élénk csillogású és huncut. Szórakoztató és szellemes asszony , aki harsogva nevet mindenen. A legfeltűnőbb azonban a mohó, szenvedélyes vitalitása, amely olyan, mintha belülről egy perzselő láng elviselhetetlen dühvel égetné állandóan.
Jámbor, nagydarab, bajuszos, pirospozsgás férje alig jut szóhoz mellette. Két lányukat becsületesen ám lazán nevelik, - azt hiszem, én azért tudok az ő apró kis füllentéseikről, melyek többnyire ártatlanok, de Zitácska meglepődne egyiken-másikon. Vakon bízik a lányaiban, akik ezt ki is használják, és bizony, sokszor vezetik félre szüleiket, hamisítják az ellenőrzőben az aláírásokat, és titokban nem a külön angol órán vannak, hanem valamelyik moziban…Ezt persze sűrű homály fedi, - én legalábbis nem adok hangot ezeknek a hallomásból tudott apró stikliknek. Ha nincs eltörve, - ne ragaszd meg! – mondja Murphy, és én élek is ezzel a könnyű kezű mentséggel.
Kiegyensúlyozott, boldog házasság az övéké, stabil és szeretet-teljes. Kétségbe sem vonom, hogy együtt fognak megöregedni. Mondhatni, - ők a tökéletes pár.

Zituka ezen a pénteken sejtelmesen mosolyogva lépett be a szobámba úgy 10 óra felé. Tudtam, valami nagy titok, vagy pletyka következik. Mindenre felkészültem.
- Ugye jó barátnőm vagy te nekem? – dörrent rám széles vigyorral, és csillogó, fénylően izgatott szemmel.
- Hát persze, tudod anélkül is, ha nem kérdezed, te oktondi! – válaszoltam annak szent tudatában, hogy most jön a zaftos pletyi, amiről természetesen hallgatnom kell. Mindenre gondoltam, de arra nem, ami ezután következett.
- Akkor most rögtön add ide a lakáskulcsodat, és intézd el, hogy legalább 2-3 óra hosszáig senki se keressen, de ha mégis, találj ki valami hihetőt. Ja, és tudjad, hogy Ákossal vagyok, méghozzá a te hálószobádban, és nem kanasztázni fogunk. Ugye megértesz, és ideadod azt a kulcsot? Na, ugye ideadod? Nem teheted ezt meg velem, sőt, velünk! Ákosnak ma elmarad az előadása, engem meg a kutya se fog keresni, és délre már itt is leszek. Észre se veszik.

Tudtam, hogy Zitukának sutyiban van egy kis afférja, - amolyan büfébeli románc – egy negyedéves hallgatóval. Azt is tudtam, hogy elvarázsolta ez a fiatal srác, - de azt nem gondoltam, hogy ez ennyire komoly. Barátnőm sietett megnyugtatni:
- Persze semmi érzelem, semmi szerelem, ez csak vegytiszta szex, amire ma szükségem van, és kész. Az én drága párom semmit nem veszít, mert úgyis csak őt szeretem, Ákos csupán játék. Egy kis ujjgyakorlat, ha pikánsan akarok fogalmazni. És most én pikánsan akarok fogalmazni! – Zita elhadarta mindezt, és ravaszul mosolygott. Mindeközben esdeklően nézett rám, és leste a szavaimat.
Én teljesen elkerekedett szemmel bámultam rá egy pillanatig, mert más egy kis flört a botanikus kertben sétálgatva, és megint más beugrani a franciaágyba egy 2-3 hónapja ismert hallgatóval. És az én franciaágyamba!
Zita a válaszomra várt, egyik lábáról a másikra állt, csibészen félrebillentette a fejét, és fürkészve nézett rám.
Mit mondjak most?
Cikáztak a gondolataim: rendben hagytam a lakást egyáltalán? Mikor húztam ágyneműt? És különben is, - én bele nem feküdnék a más ágyneműjébe, - de hát ez nem az én dolgom. Este meg majd tisztát húzok.
Egy pingvinre gyakorlatilag lehetetlen haragosan nézni, és megtagadni tőle valamit.
A gond lepkekönnyű: elővettem a táskámat, kikerestem a lakáskulcsot, és átnyújtottam Zitukának. Boldogan kapta ki a kezemből, tenyeréből puszit lehelt felém, és a következő percben már be is csukta maga mögött az ajtót, úgy elrohant.
- - Köszi, sietünk, ha tudunk… – nyitott vissza egy pillanat múlva, majd mint a kámfor, úgy eltűnt. Arra azért vigyázott, hogy mindezt halkan mondja, hisz ki tudja, ki megy el éppen a szobám előtt, aki meghallhatja?! Erre a nőre egyáltalán nem lehet neheztelni, az egyszer biztos!
Én folytattam a munkámat, de agyam bizony lázasan kattogott. Nem tartom magam prűdnek, el nem ítélhetek senkit, hogy jövök én ahhoz? - és nem vagyunk egyformák, az élet így kerek. Ilyen az élet, c’est la vie.

Észre sem vettem, eltelt a délelőtt. A gyomrom jelzett: ebédidő. Mióta világ a világ, mindig Zitával együtt megyünk az ebédlőbe, - most sem mehetek nélküle, mert feltűnő lenne. Hát várok.
Várok fél egyig, egyig, fél kettőig, - már nagyon éhes vagyok. Úgy csinálok, mint akinek halaszthatatlanul sürgős és fontos munkája van, amit még a hétvége előtt el kell intézni. Ez elég hihető, morfondírozok. De senki nem kérdez semmit, így lódítanom sem kell, szerencsére.
Zita háromnegyed kettő után öt perccel kitárja az ajtómat hatalmas elánnal, és azt kérdezi:
- - Mi van már? Ma nem ebédelünk? Szörnyen éhes vagyok, te meg úgy dolgozol, mint a megszállott! Menjünk már kajálni! – harsogja vidáman, majd belémkarol, és öt perc múlva előttünk van az asztalon a frankfurti leves, rántott máj tört burgonyával, és ecetes uborkával.
Az ebéd bőséges volt, gusztusos, - Zita jóízűen és ahogy szokott, sietősen evett, majd feltűnés nélkül az ebédlőasztal sarkára tette a lakáskulcsomat. A szeme nevetett, és úgy láttam, mintha rám hunyorított volna pajkosan. Vagy tévednék?
Én nem szeretem a rántott májat, - azt otthagytam.
A frankfurti viszont nagyon ízletes volt.