Fullextra.hu - A messzeség nézői

Nagyon forró nyár volt. A kockakövek között puhára olvadt a szurok, a park padjai alá lógó nyelvű kóbor kutyák hasaltak.

Miklós késői gyermekként született. Apja, a kőbányai hizlalóban dolgozott akkortól, hogy zalai szülőfalujából iderontotta az élet. Mindig ezt a kifejezést használta, amikor életének valami kevésbé vidám mozzanatáról beszélt. Sokszor mondta.
Az alig tizennyolc éves legény másra vágyott, mint tapodni a szántó sarát, vagy szombatonként kimosakodva elmenni mise után a korcsmába, hogy nagy komolyan bólogasson az idősebbek szavára. Világot akart látni. Esténként felment a padlásra, és onnan nézett szerteszét. Elképzelte a városokat, a náluk még ritkaságnak számító gépkocsikkal, a fiatal lányokat, pontosabban azokat már nem is tudta elképzelni. El sem tudta képzelni, hogy vastag harisnyán, fejkendőn kívül mást is felvehet magára egy lány.
Egy kora őszi hajnalon aztán gondolt egyet, kilopakodott a szülői házból, és felszállt az első vonatra. Kétszer kellett átszállnia, mire felért a délutáni fővárosba. A pályaudvarról kilépve hosszú percekig csak bámulta a szemének, lelkének szokatlan mozgásokat. Éhes volt, hiszen egész úton csak azt a pár szem szilvát ette, amit egy otthoni fáról kapkodott le a váróterem mellett. Egy közeli hentesnél főtt kolbász kért, hozzá kenyeret, mustárt.
Az üzlet kirakatán kézzel írt papír hirdetett állást a vágóhídnál. Hosszú kérdezősködés után, még a munkaidő lejárt előtt odaért. Vékony aranyláncát pulóverén kívül hordó személyzetis azonnal fel is vette. Munkásszállóba is elkerült. Ennek későbbi életében
nagy jelentőséggel bírt, hiszen a munkáshatalom akkoriban kulturális programokkal is egyengette a szocializmus építésének kacskaringós útjait, így az egyik peremkerületi
fonó munkásszállójával közösen rendeztek egy május elsejei ünnepséget. A lányokat, asszonyokat külön busz szállította a vágóhíd kultúrtermébe, ahol vörös anyaggal bevont asztal mögül torkát köszörülve felállt a párttitkár, és rövid beszéd után megnyitotta a kultúrestet. Miklós apja nem volt valami nagy táncos, de a csapolt sör ellazította, és felkérte azt a vörös, vékony nőt, aki szinte megérkezésük óta el sem mozdult az asztaltól, csak idegenül forgatgatta a fejét, meggylevet ivott, és erősen dohányzott. Ili, Miklós édesanyja megesett lányként jött el falujából. Leánygyermeke kéthetesen meghalt.
Az ügyetlen táncból aztán lett kettő, egy szombat esti mozi, végül házasság, majd tanácsi lakás Csepelen. Gyermekük csak jó tizenöt évi házasság után született. Az orvosok a lányként megélt terhességre hivatkoztak, meg árvaházi gyermekeket ajánlottak, de az időközben egy kis telket is összespórolt pár hallani sem akart róla. Miklós betegen született. A szülész csak a fejét vakarta, és valami genetikát emlegetett. A szülők mindezt nem értették, csak megfogták a mózeskosár két fülét, és vitték haza, magukkal. A kisfiú mozgássérült lett. Egyik lábát nem tudta rendesen hajlítani, csak görnyedve tudott járni.
Hiába volt az apa falujából való cigányasszony tudománya, meg az orvosok könyvei.
Miklóst szerették szülei, mindenben igyekeztek őt kárpótolni. Miklós nem érezte semminek a hiányát, de tanulni nem szeretett. Legszívesebben kibicegett a város szélére, és nézett messze a távolba, mintha keresne, várna valamit. Egy kertészetben lett segédmunkás. Vágta a füvet, ültette a virágokat. Édesanyja minden reggel gondosan csomagolt uzsonnát rakott a táskájába, meg hetente egy doboz cigarettát. Amikor egy padra telepedve elővette táskájából a megvajazott, szalámival, paprikával elkészített szendvicseket, magában megköszönte édesanyjának a gondoskodást, és beteg lábát nyomogatva bámult valahová a messzeség