A Művész Úr
Dátum: Július 10, vasárnap, 15:30:23
Téma: mango


...most egy kicsit komolyabb hangütés.
Megkövetem egykori városom híres
szülöttét. - Remélem, meghallgattatik kérésem...


Csütörtök reggel van: pontosan olyan reggel, mint az eddig eltelt néhány nap ezen a sűrű, fárasztó héten. Már teljes erővel tombol kint a nyár, átmenet nélkül jött,- ismét kihagyva a tavaszt, mint tavaly, - rögtön a zord és hosszú, hideg tél után.
A fürdőszobában éppen a fogamat mosom, amikor valami megüti a fülemet a rádió 7 órás híreiben. Felkapom a fejemet, hallgatózom a nappaliból halkan behallatszó hang irányába, kicsit kihajolva a fürdőszoba ajtajából; a fogkeféről a könyökömön végigcsorog a fehér, habos víz, a szám tátva marad: 87 éves korában meghalt Balla Tihamér, debreceni festőművész.
Balla Tihamér.
Ismertem jól az öreget: már kisgyerekként egy látványosság volt számunkra, vásott gyerekeknek. Leplezetlenül bámultuk, csúfoltuk, és kinevettük ezt az embert.
Mostani eszemmel már tudom, mennyire igazságtalanok is a gyerekek. Sokszor nagyon gonoszak, - és bár őszinték, koruknál fogva nem érthetik meg a világ bonyolult jelképrendszerét, viselkedési normatíváit. El se várható tőlük. Gyerekek, éretlen kis nebulók. Ami más, mint a megszokott, azt ők kifigurázzák, kapjanak bármilyen jó nevelést is a szülői házban.
Akkor, régen, ott a poros debreceni cívisvárosban nekünk látványosság volt, ami egy embernek tragédia és sorscsapás.
Balla Tihamér ugyanis „bolond” volt, ha lehet ezt állítani egy olyan emberről, aki ámbár nem köz,- és önveszélyes, de mindenképpen sokban és nagyban eltér az úgynevezett átlagtól. És mindeközben zseniális festőművész, olyan, aki ötvenévenként ha egyáltalán születik erre a világra.
Kétségtelen, nem mindennapi látvány volt a már akkor is jó nevű festőművész.
Balla Tihamér télen-nyáron vastag, sötétbarna parókát hordott tar koponyáján, mutathatott a hőmérő akár 38 Celsius fokot is árnyékban. De ez a paróka messziről felhívta magára a figyelmet: leginkább egy elárvult, szétdúlt madárfészekhez lehetett hasonlítani, és korántsem volt biztos, hogy az eleje került előre és a hátulja a tarkója felé mutatott. Sokszor fújta le a gonosz szél a fejéről, - ekkor láttuk, mennyire kopasz a feje: tükörsima volt és boltozatos. A festő komótos léptekkel ment az elszabadult paróka után, és illesztette vissza a fejére gondosan. Cseppet sem jött zavarba. Mi persze hangos nevetéssel asszisztáltuk ezt végig…
Mindehhez mókás fintorokat vágott és olyan mozdulatokat tett, ami feltétlenül és egész biztosan felhívta magára az emberek figyelmét, - bárhol, bármikor megjelent. A szemöldökét állandóan le s fel mozgatta, mintha nagy titokban valahová mutatni akarna vele; még az állával is rásegített erre a mozdulatra. A szája sem állt meg egyetlen árva percre sem: noha meg sem szólalt, úgy tett, mintha örökké suttogna valamit, majd csücsörítve és fejét ingatva, provokálóan és gátlástalanul nézett az elámult, meglepett emberek szemébe.
Ha a villamosra várt, a járdaszigeten folyamatosan járkált fel s alá, a fejét kitekerte, oldalra billentette, és lehetetlen pózokban forgatta a szemeivel együtt. És mintha ez még mindig nem lett volna elég, - jelentőségteljesen pislantott arra, aki ránézett, miközben kezeivel gesztikulált.
Ez sem volt ám az az egyszerű gesztikulálás! Télen-nyáron egy finom – egykor vajszínű - bőrkesztyűt fogott a markában, összecsavarva, mint egy legyezőt. Ezzel aztán a legkülönfélébb bűvészmutatványokat végezte: legyezte magát, végigsimította vele többször egymás után a saját arcát és közben a szemeit vadul forgatta. Mi persze roppant módon élveztük ezt a „színjátékot”, - hangos kacagással kísérve…
Ám a legmeglepőbb mégis az öltözete volt.
Nem is tudom, mihez tudnám leginkább hasonlítani ezt az ornátust. Ha hihetek emlékezetem tükörjátékainak, (nem elfelejtendő, hogy körülbelül 38 éve nem láttam!), lehetett bármilyen idő, Balla Tihamér örökösen egy fehérnek már egyáltalán nem nevezhető, gyűrött és nagyon pecsétes ballonkabátban lépett mindig utcára. Vékony mentség számomra, hogy az eltelt 30-40 esztendő halványított emlékezetemen, - de abban tökéletesen biztos vagyok, hogy a meleg nyári időben az elengedhetetlen Izabella-fehér ballonkabát alá térd alá érő világos színű rövid nadrágot viselt. Ez magában még akár elfogadható is lett volna, ha nem egészíti ki mindezt Balla Tihamér egy lábszárközépig érő zoknival, amit vastag, erős, és többnyire fekete vagy sötétbarna zoknitartóval rögzített a rövidnadrág alatt, láttatva így szőrös és meglepően vékony lábszárait. Ettől aztán a megjelenése meglehetősen sajátságos stílust képviselve szinte vonzotta az emberek tekintetét.
Egy magas szárú ortopédcipő egészítette ki ezt a ruházatot, mely cipő vastagtalpú, erős, fekete bőrből készült. Messziről látszott, hogy gondos iparoskezek gyártották a nyilvánvalóan fájós, dagadt lábra.
Mi, gyerekek, akik iskolából jövet találkoztunk legtöbbször a Művész Úrral, eléggé el nem ítélhető módon (mondom ezt a mai fejemmel), bámultuk és kinevettük őt, az ifjúság vérivó kíméletlenségével, és őszinteségével. Ez viszont szemmel láthatóan egy cseppet sem érdekelte Balla Tihamért.
Gyanítom, ez a magyarázkodás, mint általában minden lélektani feltevés, fokozott ellenőrzésre szorulna, - de talán (megkésve) magam előtt is magyarázkodom ezzel, és zárójelbe teszem az akkori, - mai ésszel már szégyellt – nyolc-tíz évesekre jellemző viselkedésemet.
Sok kiállítását láttam, immár jóval később, kamaszfejjel, gimnazistaként.
A képek lenyűgözők voltak.
Mestermunkák.
Soha nem felejtem el azt a vásznat, amelyen két magyar szürke delel a Hortobágyon, a háttérben gémeskút és a nagy magyar puszta. Sötét tónusa máig előttem van: csak a két állat nagy, halványszürke teste emelkedik ki szinte a kép síkjából. Közepes méretű olajfestmény volt, ha nem csal emlékezetem, - és már akkor, ott, nagyon szégyelltem magam egykori viselkedésem miatt.
Más képei is előttem vannak: nagyméretű tanulmányai, amelyeken magyar parasztasszonyokat ábrázol; számos családi portré; csendéletek; és néhány önarckép.
Jellegzetes stílusa könnyen felismerhető a hozzáértő szem számára: színezése többnyire sötét, a portrékon a fej gyors ecsetvonásokkal van feldobva a vászonra; érezni, hogy a festő türelmetlen. Haladéktalanul és hiánytalanul festékbe akarja áttenni látomását. Szinte kettesével veszi a lépcsőket, az árnyékról mindjárt a legélesebb fényre ugrik átmenetek nélkül. Az eredmény hihetetlen módon megragadja a figyelmet.
Tájképei szintén a szemlélő agyába vésődnek: vázlatai mindig teljesek a maguk szándékaihoz mérve. Balla Tihamér beérte a legegyszerűbb kellékekkel, és vonásról vonásra építette fel a formai struktúrát.
Csendéletei olyan egyedien különleges hangulatot árasztottak, hogy irigyei a hagyomány égbekiáltó megsértését látták a szivárványpaletta és a tört szín alkalmazásában. Könnyed ecset- és színkezelése szinte hírhedt volt a művésztelepen, a Nagyerdő közepén, ahol Édesanyjával élt és alkotta nagyszerű képeit.
Balla Tihamér nagy festő volt, - és szerencsére még azt is megérhette, hogy elismert festőként tartsa számon a szakma.

Ekkor már a könyökömről a blúzom alá folydogált a vizes fogkrém, és ettől észbekaptam - ezen a meleg, máris fülledt nyári reggelen végképp és örökre búcsút vettem a debreceni Balla Tihamértól, aki az én spirituális piedesztálomon oly magasan trónolt.

Remélem, gyermekkori csúfolódásaimat megbocsátja nekem.
Úgy legyen.









Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=1041