Fullextra.hu - Magányosság felsőfokon: az elidegenedés

Egy szomorú és aggodalomra okot adó jelenség.

A magányosság...

A nagy német költő, drámaíró és színházigazgató, Bertolt Brecht a Koldusoperával vált népszerűvé. Ebben a nagyszerű darabban - a mondanivalón túl – arra törekedett, hogy a közönséget azonosulás helyett gondolkodásra serkentse. Brecht az epikus színházzal és az elidegenítő hatásokkal mélyrehatóan és nagyon komolyan, elkötelezetten foglalkozott. Ekkor úgy nagyjából-egészéből 1928-at írtunk, hisz ez idő tájt született a szóban forgó mű.
A drámaíró által kifejlesztett „elidegenítő effektus” egy olyan színházi eszközt jelölt, amelyek a megszokottat a közönség szemében szokatlannak tüntetik fel, és emlékeztetik őket, hogy amit néznek – csak egy színdarab, és nem a való élet. Ily módon a nézők elidegenednek, azaz bizonyos távolságot tartanak a színpadon történtektől.
Ez idáig tökéletesen érthető, és könnyen egyet lehet vele érteni.
A színházban.
De amint onnan a lábát a tisztelt publikum kiteszi, - újra azzá az emberré válik, aki bement „elidegenedni” a teátrumba.
A nagy baj az, hogy ma, 2005-ben az elidegenedésnek olyan légritka magaslatára jutott el az emberiség (én szűkíteném a kört: a mai fiatalok) egy része, ahol már-már tüdővérzést lehet kapni. Úgy hiszem, Brecht nem ezt akarta. Nem a színházon kívül, nem így, és nem ennyire.
Egyetlen ember sincs a világon, aki soha életében ne érezte volna már magát elhagyatottnak. Egy fájó haláleset, egy válás, egy nyugdíjba vonulás, de még egy új városba való költözés is maga után vonhatja az egyedüllét kínzó érzését.
Az elidegenedés azonban sokkal mélyebben gyökeredző és tartósabb állapot, mint a magányosság. Ez az érzés társadalmi viszonyokból fakadó helyzet, amelyben az elidegenedett ember értékrendjében és azonosságtudatában elbizonytalanodik, és társadalmon kívül állónak érzi magát. Lélekben, érzéseiben eltávolodik környezetétől, családjától, közömbössé, rideggé válik, érdeklődése, nyitottsága megszűnik, és az elgépiesedett társadalomban magányos és kiégett lesz.
Nagyon sokan vannak – sajnos a fiatalok körében még többen – akikre a fent leírtak ráillenek. Csak nézzünk szét magunk körül.
Mikor és mitől tűnhet értelmetlennek és terméketlennek az emberi lét?
Definíció helyett: amikor nem elégít ki. Ez pedig életritmusunk megbicsaklása, lelki, - és érzelmi háztartásunk ideig-óráig tartó üzemzavara.
Ha megvizsgáljuk, hogy egy idősebb ember mitől lesz ennek a szörnyű érzésnek a rabja, azt találjuk, hogy ez életük körülményeiből fakad. Öregségükre szociális otthonba kerülnek, vagy mozgásképtelenné válnak, így rájuk szakad a magányosság eme súlyosabb formája. De a félénk, visszahúzódó emberek is veszélyeztetettek, mert nem, vagy csak nehezen tudnak barátságot kötni: elszigetelődnek.
Egy mai, talán rossz körülmények között élő fiatalnál más a kiváltó ok. A szegénynegyedekben, de még a lakótelepeken is nem ritkán fellelhető a reménytelenség érzése. A reménytelenség korunk lépfenéje is lehetne. A rasszista előítéletek, a szegénység, az ingerszegény környezet, a kulturális elszigeteltség – mindegyik vezethet elidegenedéshez. Sokan ezekkel a körülményekkel magyarázzák a bűncselekmények nagy számban való előfordulását, a családokon belüli erőszakot, és az önpusztító magatartásformákat, mint pl. az alkoholizmus, kábítószer-élvezet, vagy az öngyilkosság.
Itt van a hajléktalanok problémája: ezek egy része alkoholista vagy lelki beteg, esetleg a teljes elszegényedés miatt áldozata a társadalomnak. Néhol a hajléktalanok átalakítják a társadalom elfogadott értékrendjét: a munka helyébe a segélyezés, vagy a koldulás lép, az otthon helyébe pedig egy pad a parkban, vagy egy összetákolt kunyhó a települések közelében.
Fontos leszögezni: nem mindenki egyedülálló, aki elidegenedett. Szomorú, de jó példa erre sok sikeres, körülrajongott művész, színész, aki életét a rivaldafényben tölti, mégis boldogtalan, és magányos. Ezekben az esetekben talán a gyermekkorban kell keresni a kiváltó okot; például a híresen szép és ünnepelt, amerikai örök díva: Marilyn Monroe élete jól példázza ezt.
De tetten érhető ez az egyszerű, hétköznapi ember életében is, aki a társadalom elvárásainak úgy akar megfelelni, hogy közben önmagától idegenedik el. Egy fiatal, sikeres menedzser érezheti például azt, hogy fitness-edzőként boldogabb élete lehetne. Mindenki más a ragyogóan tehetséges üzletembert látja benne, a menedzser pedig, emberektől körülvéve, saját énjétől elidegenedetten éli napjait, hamis „én-képével” együtt boldogtalan.
Nagy kérdés, hogy vajon miért jelentkezik ez a szörnyű érzés napjainkban sokkal gyakrabban, mint évtizedekkel, évszázadokkal korábban?! A felgyorsult élet, a nagyobb technikai fejlődés, a hagyományos értékek elsikkadása, a lazább erkölcsi korlátok - felelősek lehetnek mindezért. Ma már nem olyan könnyű megválaszolni a kérdést, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz. Az életformával kapcsolatos elbizonytalanodás oda vezetett, hogy egyre többen érzik értelmetlennek az életet, - ez is egyfajta elidegenedés. Ez az, ami a mai tizen-huszonéveseinkre talán leginkább jellemző.
A technika drasztikusan megváltoztatta életmódunkat is. A hangsúly a városiasabb, nyüzsgőbb, mozgékonyabb tempón van, és aki belekeveredett ennek a személytelen áradatnak a sodrásába, nagyon hamar és könnyen elveszíthette a valahová tartozás érzését.
Számos szociológus azt vallja: a mai munkásnak már semmiféle kapcsolata nincs az általa előállított termékkel, nem azonosulhat munkája gyümölcsével, így nem is lehet rá büszke. Az automatizálás átvette a főszerepet szinte minden munkahelyen, így természetesen a munka robotszerű jellege sokat csökkent, talán el is tűnt. A számítógépek világa az embereket még jobban eltávolítja a kézműves-eszménytől. Ami egyfelől jó, - másfelől ront. Megint csak előtolakszik: milyen nehéz is elválasztani a jót a rossztól. Mi használ hát, és mi az, ami rombol?!
Az elidegenedett ember helyzete ma már nem reménytelen. Nagy szerepe van a pszichológiai beavatkozásnak. A terápia segít leküzdeni a „hamis én” szerepjátszását, - és talán a túlhajszolt menedzser fittness-oktatóként boldog lehet még. De ne tápláljunk túl hiú reményeket sem. A hajléktalan és elszegényedett rétegek semmiféle terápia után sem jutnak meleg ételhez, lakáshoz, és a kiégett, már bűnözésre berendezkedett emberek is csekély számban tudnak csak a társadalomba visszailleszkedni. Van, akinek sikerül, de ez kemény munka eredménye lehet csak.
Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy zajos esemény után végre magunk maradhatunk. A magány jótékony is lehet, megnyugvást hozhat, alkalmat adhat elmélkedésre, intellektuális fejlődésre.
A magány nagyon hasznos is lehet. Ne űzzük hát el, - csak sáfárkodjunk jól vele.