Fullextra.hu - Mindannyiunk dilemmája

...talán már sokunknak nem is dilemma ez.
Azért néhány új gondolat születhet eme írás
elolvasása után bárkiben.
Korra való tekintet nélkül...

A címben feltett kérdés sokunkat érint, - ezt nem kell mondani. Ki előtte áll még a párválasztásnak, ki már maga mögött tudja azt: de egyszer az életben csaknem mindenki ezzel a közös, nagy és fontos, megoldásra váró „problémával” nézett farkasszemet. A megoldások milyensége és sikere változó. Léteznek olyan jelek, finom megnyilvánulások, amelyek - ha jól figyelünk az apró kis hangra lelkünkben, szívünkben, - talán útba igazíthatnak minket. A szkeptikusok szerint a hibalehetőség 50-50 százalék. Igen, az út olykor rögös, kacskaringós, és ezen az úton mindenki a saját egyéniségének megfelelően halad: általános praktika nincs.
Talán mégis segíthet az alábbiakban összegyűjtött kis jelzések sora, melyekből kiindulva netán könnyebben tudunk tájékozódni e téren.

A flörtölés tudománya
A megközelíthetőség, az érdeklődés jele a másik iránt Londontól Fokvárosig mindenhol hasonló. A flörtölés nyelve lényegében egyforma mindenütt a világon. Ebben az univerzális nyelvben a legnagyobb szerep a szemnek jut: a szokásosnál épp csak egy gondolatnyival tovább és mélyebben nézünk kiválasztottunk szemébe. Rámosolygunk, kedves pillantást küldünk felé, minden gesztusukkal jelezzük: tetszel nekem. A megismerkedésre mindenkinek külön receptje van; ezerféle a választék. Ami ezután jön, - a könnyed fecsegés, - felületesnek tűnhet, ám nagyon is meghatározó szerepe van. Ez a rövid beszélgetés dönti el lényegében a kapcsolat kialakulását, vagy végleges elhalását. Itt minden eldől: kell-e nekem a másik, vagy pont elég volt ennyi belőle. Ez utóbbi a „sült krumpli-effektus”: vigyázz, forró! Tessék messzire elhajítani!

A szempontok
A pszichológusok évek óta próbálkoznak azzal, hogy tudományos magyarázatot adjanak a románcok számos zavarba ejtő mozzanatára. A társalgást véve górcső alá, a tudósok szerint négy szempontot érvényesítve döntjük el, hogy tetszik-e nekünk, ahogy a másik fél társalog. Még nevekkel is megjelölték ezeket a szempontokat: érték, nagyságrend, egybehangzás és hihetőség.
Az érték a beszélgetés hangnemét jelzi: pozitív vagy negatív, javuló vagy romló. A nagyságrend a másik fél felénk küldött jelzéseinek erősségére utal: a „jól nézel ma ki” jelzés kisebb rendű, mint a „csodálatos vagy”. Az egybehangzásból szűrjük le azt, hogy partnerünk ránk vonatkozó megjegyzései mennyire vágnak egybe a saját magunkról kialakított képpel. Végül nagyon fontos szempont a hihetőség: az, hogy a másik őszintének tűnik-e, vagy átlátunk a szitán, és pestiesen szólva nem esszük meg a dumáját.
Most már minden elsődleges eszköz rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy eldöntsük: ezt a kapcsolatot akarjuk-e , vagy továbbállunk. Ő lehet-e az igazi, a nagy ő, vagy keresgéljünk-e tovább?!

Árulkodó jelek
Ha létrejött az a bizonyos, kifürkészhetetlen kémiai folyamat, amely csak erős személyes impulzusokra jön létre szervezetünkben, - a párkapcsolat első boldog perceinek lehetünk résztvevői. Ez kiváltságos, szép pillanata életünknek, - függetlenül attól, hogy hanyadjára éljük meg, és mi lesz a vége.
A barátság talán ott kezdődik, amikor elfogadjuk a másik rögeszméit, szokásait, egyedi, csak rá jellemző tulajdonságait. A szerelem pedig ott, ha rajongani is tudunk ezekért, sőt ezeket a jellemvonásokat kifejezetten vonzónak találjuk; nos, ekkor már a nagybetűs szerelemről beszélünk. Lehetséges, hogy kezdetben ezt nem egykönnyen ismerjük be, vagy fel. De csalhatatlanul a szerelem csapdájába estünk, ha utánozni kezdjük egymás mozdulatait, teljes testünkkel a párunk felé fordulunk, és állandóan a lénye után sóvárogva várjuk a találkozást. Amikor egyszerre húzódik mosolyra a szánk, és hatalmas sóhajok hagyják el ajkainkat, szívünk vadul kalimpálni kezd a másik láttán, tenyerünk izzad, s különösen „súlyos” esetben elgyengülünk, térdünk helyén kocsonya lesz ; semmi kétség, a nagy érzés levert a lábunkról.

Az út olykor rögös
Nem vagyunk egyformák. Karinthy óta tudjuk, hogy miért nem érti meg egymást két különböző nemű ember; hisz mindegyik mást kíván: a nő a férfit, míg a férfi a nőt. Mi, nők, romantikusabbak vagyunk mint férfitársaink. Rendszerint nehezebben leszünk szerelmesek, múlékonyabb is eme érzésünk, és hosszabb távon kevésbé gyötör meg minket a kapcsolat felbomlása.
A férfiak szíve hamarabb vet lángot, sokkal elnézőbbek a mi rossz tulajdonságaink iránt, mint fordítva, és nehezebben lábalnak ki egy szakítás utáni helyzetből.
Nincs örökérvényű szabály arra nézve, hogy a hozzánk hasonlóakhoz kötjük-e legszívesebben életünket, avagy pont ellenkezőleg: az ellentétek akár vonzhatják is egymást. Van egy harmadik alternatíva is: sokszor olyan személyhez vonzódunk, akiben megvannak a bennünk csak gyengén kifejlődött tulajdonságok.
Mindhárom feltevés mellett ugyanannyi érv és példa szól, mint ellene.

Valamiféle összefoglaló
Egy biztos támpontunk van: a szexuális vonzalom egymagában semmiképpen nem tarthatja hosszú távon életben a kapcsolatunkat.
Kell tehát valami több, valami plusz, ami akkor is működik, és összefűz bennünket, ha már a testi vágy kihűlni vagy lankadni látszik. Ha másfajta kötelékek nincsenek, csak idő kérdése, mikor huny ki a szerelem lángja.
Ez a másfajta kötelék az, amikor a lobogó, lángoló szerelem átalakul érett, tartós, tartalmas szeretetté. Ez már az a mély, poétikus kapcsolat, amely akármeddig kitart, és bízvást tartósnak hihetjük. Nem tud már kiábrándítóan hatni egy-egy apró szarkaláb a kedves szeme körül, nem taszít (sőt!) egy aranyos kis mackóság az egykor kockahasú dalia termetében.
Hiszen az a szerelem a leggazdagabb, amely bízik az idő kegyetlen bíráskodásában. Ha egy kapcsolatban már mindent odanyújtottunk a másiknak: szerelmet, szeretetet, gyöngédséget, már régen élvezzük egymás testét is, akkor jusson eszünkbe: nem a test a legfontosabb, az nem jelent semmit. Az a fontos, ami vele jár.
Az valódi igazi Ő mellett a tapasztalat úgyis megtanít rá, hogy más módja is van a szerelemnek; úgy is szerethetünk, hogy csodáljuk a partnerünket, felnézünk rá, és a világért sem akarjuk megváltoztatni, sőt, épp azért szeretjük, és épp olyannak, amilyen. Az élettől pedig azt várjuk, hogy mindig maradjon meg ugyanilyennek nekünk.
Ha mindezt érezzük, érzékeljük, érzelmi háztartásunk egyetlen percig sem hagy légüres teret, melynek szívóhatása felboríthatná az egyensúlyunkat, - dőljünk hátra a karosszékünkben.
Az igazi, a nagy Ő a miénk.