Fullextra.hu - Füstjelek

És most egy mese...

No comment.

Azt hiszem, Vanda akkor követte el a legnagyobb baklövését életében, amikor feltétel nélkül és vakon szerette a testvérét. Csak ezt akkor még nem tudta.
Már kicsi gyerekkora óta Zoli volt a példakép, Zolitól kérdezett meg mindent, a Zoli véleménye volt a mérce, az etalon: Vanda imádta őt.
Már maga ez a „felállás” is tökéletesnek tűnt számára: egy nagy fiú, aki a kishúgát megvédelmezi mindig, mindenhol, akire számíthat majd ha nagyobbak lesznek, és csak ketten lesznek egymásnak.
Jó ideig ez működött is.
Olyan jó testvérek voltak, amiről csak álmodhat minden szülő. Vanda érezte, hogy Zoli nagyon szereti őt. Mindig ott termett, ha valami bántódás érte a testvérét: leesett a szánkóról, csúfolták a pajtásai, vagy akár csak a rossz jegyét nem merte bevallani a szüleiknek. A fiú mindig kisegítette, bármi problémája akadt Vandának.
Később együtt jártak strandra, ami azért volt nagy élmény Vanda számára, mert a Zoli barátai, akik szintén legalább 7 évvel idősebbek voltak Vandánál, idővel
felfigyeltek a szép, serdülő kislányra. Mire érettségire készült, már olyan sok „komoly” barátja akadt, akik mind a Zoli ismerősei voltak.

Az évek elrepültek, felnőttek mind a ketten, ki-ki élte a saját életét: Zoli megnősült, és Vanda alig tudta ellenszenvét palástolni a kiállhatatlan, nyafka, elkényeztetett, cérnaszál-hangú Évi iránt. Soha nem mondta el, mennyire nem bírja elviselni a választottját: Zoli nem is gondolta, hogy a húga szinte megveti a feleségét. Ez tehát nem vert éket közéjük, mert Vanda nagyon ügyesen és taktikusan titkolta ezt az érzését, mert féltette a bátyjával való kapcsolatát. Nem is volt túl nehéz kikerülni az összetűzéseket, amik esetleg lehettek volna, mert Zoli hamarosan az esküvő után elköltözött. Nem csak a szülői házból, de a kisvárosból is. Többre, jobbra vágytak, s annyit tudott is a család, hogy sikeres ember lett a nagyvárosban Zoli.
Vanda is férjhez ment, de annyira szerette kis szülővárosát, hogy eszébe sem jutott elmenni onnan. Igazi lokálpatriótának mondta mindig is magát.
Mindkettőjüknek születtek gyerekei, akik szinte alig ismerték egymást. De a két testvér viszonya pontosan olyan jó maradt még ekkor is, mint kiskorukban. Levélben, telefonon állandó kapcsolatban voltak, és mindig, mindenről tudtak, ami a másikkal történt. Ez jól jött Vandának, mert így még könnyebben eltitkolhatta utálatát Évi iránt. Zoli nem sejtett semmit erről az erős ellenszenvről. Zoli gyakran járt konferenciákra, előadásokra, és ilyenkor el nem mulasztotta volna felkeresni szüleit és húgát.
Őszintén örültek egymásnak mindig.
Vanda házassága átlagos volt, azt is lehet mondani, hogy annál is jobb. Tisztelte, szerette a férjét, (igaz, titokban mindig Zolihoz hasonlította), és a férfi is a maga módján nagyon ragaszkodott a családjához. Olyan típusú ember volt, aki cselekedett, tette a dolgát, de nem a szavak emberévé képezte ki magát. Ahol tudta, mégis kényeztette Vandát, virágcsokorral, apróbb figyelemségekkel hozta tudomására szeretetét még tíz-tizenkét évnyi házasság után is. Egy évben egyszer családostól nyaralni mentek, de legtöbbször csak belföldre. Ritkán történt meg, hogy eljutottak külföldre, de amikor mégis, akkor az a hét felejthetetlen volt mindenki számára. Nem voltak sem jómódúak, sem szegények: ami kellett, megvolt; nagyravágyás pedig egyikükben sem volt. Vállalkozásuk volt, egy kis könyvelő irodát vittek, két alkalmazottal: Vanda férje zseniális volt e területen. Boldogok voltak és elégedettek.
Zoliék nagyvilági életet éltek.
Ezt viszont nem árulta el a szülői házban sosem.
Pont olyan maradt, mint mielőtt elhagyta a poros kis dunántúli iskolavárost. Vanda – így, utólag visszagondolva, - sejtette, hogy jól megy soruk, de azt álmodni sem merte, mennyire. Tulajdonképpen Zoli kétlaki életet élt: a régi otthonában mit sem változott, míg Évi mellett, több száz kilométerre a szülői háztól, a lehető legnagyképűbb emberként ismerte mindenki a környezetében. A tudását elismerték, csak éppen azt a magából kifordult, pökhendi, másokat megvető embert nem állták, akivé vált Zoli a felesége mellett.
Mind a ketten egyetemi tanárok lettek, olyan körökben forogtak, ahol reprezentálni kellett, és az Évi hatására Zoli is sznobbá vált. Csak a legdrágább szivarokat szívta, a legjobb autót vette meg mindkettőjük számára, a gyerekeit külföldi iskolába járatta, és a villája is maga volt a csoda. Télen is elmentek a nyárba üdülni, a síelés úgy hozzátartozott az életükhöz, mint másnak a hónapos kisebb-nagyobb bevásárlás.
Vanda őszintén örült bátyja szakmai sikereinek, hisz csak arról tudott. Még mindig annyira szerette és bálványozta testvérét, mint 35-36 évvel azelőtt, sőt, most már büszke is volt rá. Sok szaklapban publikált, a televízióban interjút készítettek vele, mint elismert szakemberrel, - és ott szerény, minden sztárallűrtől mentes emberként beszélt és nyilatkozott mindig. Vanda egyenesen csodálta testvérét.
Habár ritkultak a személyes találkozások, egyre kevesebbet járt a kisváros felé,(ez fájt talán a legjobban Vandának), a jó és felhőtlen testvéri kapcsolat mit sem változott kettejük között. Érdekes módon, amikor egymással beszéltek, Zoli soha nem nagyzolt, eszébe sem jutott éreztetni húgával a kettőjük közötti társadalmi különbséget: erre nagyon vigyázott. Zoli mindig kedves és megértő volt Vandával, és jóízűeket beszélgettek néha órákon át. Ha nagyon nyersen akarunk fogalmazni, Zoli kétszínű és álnok életet élt, amit sem a szülei, sem Vanda nem vett észre.

Idővel aztán ebben a kis lélekszámú városkában egyre több könyvelőiroda nyílt, és Vandáék egyre-másra vesztették el a klienseiket. Hiába, kisváros volt a javából; erre mondják: több az eszkimó, mint a fóka.
Vanda érezte a fenyegető veszélyt, és néha, finoman célzott Zolinak a nehézségeikre.
Jeleket próbált küldeni, amit Zoli vagy nem akart, vagy nem tudott radarjával érzékelni. Nem kért soha semmit tőle, - legfeljebb tanácsot, - de csak nem javult a helyzetük egy fikarcnyit sem, bárhogy igyekeztek.
Évek teltek el küszködéssel, nélkülözéssel, és Vandáék helyzete látványosan romlani kezdett. Olyannyira, hogy a kis irodát fel kellett számolni, és mindketten munka után néztek.
Negyven felé új munkát találni nem egyszerű dolog egy apró városban.
Amikor már szinte minden lehetőséget kipróbáltak és nem jártak sikerrel, - Vanda Zolihoz fordult segítségért.
Talán a kapcsolatai révén munkához tudnak jutni, - ebben bízott.
Ekkor már nagyon elkeserítő volt a helyzetük, a lakást egy kisebbre cserélték, az autót eladták, a félretett pénzüket is lassan felélték, a gyerekek nem is gondolhattak az egyetemre való felvételizésre, pedig mindkettő tehetséges, okos lány volt.
Zoli erről eddig semmit sem tudott, Vanda nem akarta (szégyellte?) ezzel terhelni testvérét. De mikor már szinte válságosra fordult minden, Vanda nem habozott: dugóhúzóba került repülőgépen nincsenek ateisták. Hiszen kihez máshoz forduljon, ha nem a saját édestestvéréhez?
Ha eddig Zoli nem érzékelte azokat az apró jeleket, amiket Vanda néha küldött felé, - akár az ősi indiánok a füstjeleket az ég felé - , akkor majd őszintén feltárja a gondokat, és egy csapásra megoldódik minden, hisz Zoli mindenre tud megoldást. Vanda meg sem álmodta, mekkorát téved ebben.
Ekkor követte el élete legnagyobb hibáját.
Zoli először udvariasan, de határozottan utasította el Vanda legkisebb kérését is, ráadásul olyan megalázó módon, hogy Vanda nem ismert a saját testvérére ebben a szívtelen, gonosz szerepben. Aztán kimutatta a foga fehérjét.
Odáig fajult, hogy nagy felháborodásában egy csúnya szóváltást követően Zoli kijelentette: megszakít vele minden kapcsolatot. Megkérte a testvérét, hogy a saját problémáját ne akarja az ő vállára rakni, oldja meg úgy, ahogy tudja, és attól kérjen segítséget, akitől tud.
Az az igazságtalanság, ami minden alap nélkül érte Vandát, kétszeresen fájt, mert Zolitól érte. A reagálás érthetetlen volt, és teljességgel megmagyarázhatatlan. Vanda bármit mondott, érvelt, vagy meg sem hallgatta Zoli, - vagy állandóan kijavítgatta, mintha valami dolgozat lenne. Lesajnálóan, lekezelően és végül nagyon durván, szinte magából kivetkőzve küldte el Vandát, - olyan átlátszó kifogásokra hivatkozva, hogy szinte mosolyogni lett volna kedve, ha nem az életük múlt volna rajta.
Vanda úgy érezte, mintha a lelkét egy szalámiszeletelőbe dobták volna. Összeomlott benne minden eddig ismert kép a testvéréről.
Egyedül maradt, cserben hagyták, és az hagyta cserben, akitől ezt soha nem várta volna. Nem mert már hinni az emlékezet tükörjátékainak, amely fényes volt, és ragyogóan tiszta. Most egyszerre elhomályosult. Légzsákba került, melyből nem volt kiút, és nem volt feloldozás.
Vanda egy életre megjegyezte: van esemény, amely a teljes abszurditása révén eltörli saját magát. Olyan nagyon hihetetlen, hogy nem bír kiterjeszkedni és helyet foglalni a józan ész határain belül.
Ez a kín és fájdalom még jó darabig szőtte magát Vanda lelkében, - majd a sivatagi reménytelenség átcsapott vad szomorúságba. Siratta az egész gyermekkorát, mely hazug volt és megcsúfolta saját magát, és a Zolihoz való viszonyát.
Hirtelen azt érezte, hogy radioaktív lett, akin mindenki rajta tartja a Geiger-számlálóját, csak az nem akinek kellene. Szinte fizikai fájdalmat érzett, amit képtelenség elviselni, és még inkább képtelenség feldolgozni. Átértékelődött egész addigi élete egy nap, egy perc alatt.
Ez a fásultsággal vegyes tompaság négy-öt napig tartott, amikor is nyomasztó napjai annyira hasonlítottak egymásra, hogy bármelyik bátran felcserélhető lett volna a másikkal. Majd mint aki mély álomból ébred: megrázta magát.
Mélyhűtött aggyal próbált meg elgondolkozni a vele történteken, és zárójelbe tette az egészet. Idáig abban a tudatban élt, hogy a legjobb testvére neki van a világon.
Most megtapasztalta, hogy ez nem így van. Még vékony mentség sincs arra, amit Zoli vele tett, - tudta, egy fillért sem szabad kérni a perselybe attól, akinek lelki költségvetéséből erre nem telik.
Meghozta döntését: élni kell tovább, mintha egykének született volna.

Kiment a konyhába, ahol a lánya éppen kávét főzött, és amíg várták, hogy a finom fekete nedű kicsepegjen, azon tűnődött, milyen furcsa is az emberi természet.
Arra gondolt, - miközben az asztalra könyökölve, állát a tenyerébe fektetve figyelte a presszógép sistergő hangját, és orrát megütötte a finom, édes kávéillat, - hogy neki könnyű volt megmaradni eredeti alapállásában, melyet a valóság még egyetlen tollvonása sem korrigált. Vajon változnak-e, illetve megváltoznak-e a tények, ha egy bármilyen furfangos, okos magyarázattal megfejeljük őket? Talán a tények is képlékenyek?…Nem, Vanda mégsem hitt a hazugság jogában. Nem tudott, és nem is akart hinni. Ismét félrevezette őt képzete a világról, ismét igazítania kellett rajta.

A kávé kicsöpögött, a konyhában szétterjedt a zamatos, ínycsiklandó illat.
Hangos sóhaj szakadt ki belőle.
Igen, az emberi természet kiszámíthatatlan.
Már nem is próbálta megérteni, erőtlen kísérletet sem tett rá.
Feladta.
Végleg feladta.