Krízishelyzet
Dátum: Július 14, csütörtök, 23:03:22
Téma: mango
 |
...nem emlékeztek olyan betegre, aki ebből a betegségből valaha is kigyógyult. A tankönyvekben említik, az orvostanhallgatók tanulnak is róla, ....
|
.... de a túlélés a nullával egyenlő, - a tankönyvek szerint.
Az első osztály alig kezdődött el a fiamnak, amikor náthás lett.
Egyszerű gyermekbetegség, - gondoltam én, de mekkorát tévedtem! Csak akkor ezt még nem sejtettem. Meggyógyult, majd ismét fájt a torka, prüsszögött, folyt az orra, köhögött, - majd két hétig ismét a régi, egészséges kissrác volt.
Aztán egy téli, decemberi napon egész eddigi életem legborzasztóbb napja jött el. Dani fiam iszonyúan belázasodott; a gyermekorvos gondterhelten vizsgálgatta az én 6 éves fiamat. Írt egy beutalót a gyermekklinikára, azzal az utasítással, hogy ha nem javul az állapota, rögtön hívjam a mentőt. Ekkor már egyre nehezebben kapott levegőt, egyre lázasabb lett, és pedig egyre jobban féltem.
Valami azt súgta: nagyon nagy baj van. Kristálytisztán éreztem.
Ez a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés máig megvan: a nagy bajokat mindig előre „látom”, valamiképp azt érzem: a veszedelem, a zűrzavar bekerít. Mint egy ketrecben, úgy érzem magam, teljesen a sarokba szorítva; hátamat a vasrácsnak vetve próbálok menekülési útvonalat találni, de nincs, nem lelem. Nehéz ezt szavakkal leírni. Talán nem is lehet – ezért olyan félelmetes és misztikus.
Ami ott a klinikán azon az éjszakán történt a kisfiammal, azt csak az tudja megérteni, aki valaha ennek a borzalomnak részese volt. Nem kívánom senkinek.
Dani annyira oxigénhiányos állapotba került 5-6 óra leforgása alatt, hogy a mentőautó fülsiketítő szirénázással vitt be minket, kettőnket, éjjel 11 körül.
Csak a rémült arcok és a hirtelen megbolydult gyermekosztály eszelős éjjeli rohangálása láttán döbbentem rá: a baj még annál is súlyosabb, mint én azt gondoltam.
Ekkor már nem csak a körmei voltak tintakékek, de a kézfeje is lilás színben játszott. A szája széle szinte fekete volt, orrcimpái őrületes gyorsasággal ki-be fújtattak, a tekintete nem is félelemmel, hanem értetlenséggel volt tele.
Rám akasztotta nagy, zöld szemét, - én fogtam volna a kezét, de a nővérkék, orvosok elrohantak vele, eltűntek a hófehér, zöldcsempés, klórszagú kezelőben – ottmaradtam teljesen egyedül, kezemben szorongattam a sapkáját, dzsekijét, levetett kis cuccait, - és nem hittem el, hogy mindez velünk történik.
Évszázadok teltek el, míg nyílt az ajtó, és a drága Nemes doktor úr sietve odajött hozzám, és mindenféle furcsa kérdést tett fel nekem. Van-e a gyereknek papagája, érintkezhetett-e ezzel a madárral, mióta tart ez a vissza-visszatérő „nátha”, - záporoztak a kérdések, és én rémülettel vegyes bénultsággal, szinte magamon kívül válaszolgattam. Hiszen Dani 6 éve beteg sem volt tán soha, még a szokásos gyermekbetegségek is elkerülték őt, egészen addig az őszig.
Még azon az éjszakán gégemetszést kellett rajta végrehajtani.
Nem tudom, hogyan kerültem aznap éjjel haza.
Annyira emlékszem, hogy rettenetesen fáztam a decemberi éjszakában, egyes-egyedül voltam, és a sapkáját szorongattam a kezemben. Minden más holmiját bent kellett hagynom. Nem tudom, a kis kék csíkos manósapka miként maradhatott nálam. Bizonyára véletlenül.
Talán már hajnalodott, mikor a lakásomba beléptem. Nem emlékszem. Egész egyszerűen ez az idő kiesett a fejemből. A pici lányomat anyukámhoz vittem át, míg a mentőre vártunk, - még szerencse, hogy egy háztömbben lakunk.
Innentől kezdve körülbelül három hónap az az időszak, ami tökéletesen egybefolyik számomra.
Szét sem tudom választani a napokat, heteket, hogy mikor, mi történt velünk.
Az biztos, hogy volt közben egy karácsony, de ezt szinte nem is érzékeltük.
Ünnepi hangulat?
De távol volt az tőlünk!
December legvégén még egy súlyos műtét vált szükségessé: a 6 éves fiam gyomorvérzést kapott a tömérdek gyógyszertől, amivel az életét próbálták megmenteni. Édesapámmal a sötét, kihalt klinika parkjában álltunk, vártunk fogvacogva az operáció végére. Soha nem felejtem el: nagy, kövér pelyhekben éppen akkor kezdett el szállingózni a hó. Mielőtt bevitték a műtőbe, az sem volt biztos, hogy felébred az altatásból.
De vigyázott ránk valaki: Dani másnap kinyitotta a szemét, és egy papírra azt írta nekem: „ Mama, hozol be nekem babgulyást?”
Nem volt ember, akinek ne könnyezett volna be a szeme erre a kérdésre, és ugyanakkor el ne mosolyodtak volna…
Aztán eljött az új esztendő is, majd Dani szülinapja is.
Erre az alkalomra nagyon készült mindenki, - nem csak a család. Az orvosok, nővérkék is, mind ajándékkal lepték meg a fiamat, és egy hatalmas, ám jelképes tortával koronázták meg a napot: 7 szál gyertya égett a közepén. Természetesen nem ehetett egy morzsányinál többet belőle, de az a falatka is nagy boldogság volt Daninak. Kevesen gondolták, hogy ezt a születésnapot megéri ez a nagybeteg, de kemény kissrác.
Én biztosan tudtam, bár minden percben rettegtem: nehogy tévedjek…
Ez alatt az idő alatt minden percben történt valami iszonyú: nem volt olyan nap, hogy új hírek ne lettek volna, a helyzet percről percre változott.
A gégemetszés látványa rettenetes, pláne, ha azt a szemem láttára csinálják, mint gyors, életmentő beavatkozást. Ezer és egy fémszínű, sustorgó, félelmetes hangot kiadó gép és műszer állt a fiam ágya mellett, amiknek ütemes, semmi mással össze nem téveszthető hangja még ma is kísért. Monitorok, EKG, infúziós állványok erdeje, - felsorolni sem lehet.
Végül felfogtam a felfoghatatlant: a gyermekemnek egy olyan ritka, rapid lefolyású és rosszindulatú vírusos tüdőgyulladása van, amiből még felépülni az ott dolgozók közül senki sem látott egy embert sem.
Persze öntötték bele az antibiotikumokat, minden létező gyógyszert kipróbáltak a siker és a gyógyulás érdekében. Egy nővér dolga csak az volt, hogy a nap 24 órájában figyelje a lélegzetvételét. Amit emberileg el lehet követni, azt ott mindent megtettek érte.
Az én kisfiam az alatt a három rettenetesen hosszú hónap alatt átélt egy gégemetszést, öt légmellet, válságos állapotban elvégzett gyomorfekély-műtétet, vérmérgezést, mellkas-szívást, gépi lélegeztetést, kanülök ki-be tételét, a rekeszizom részleges lebénulását, egy vírusos nyirokmirigy-gyulladást, - és nem sorolom tovább, pedig, sajnos, tudnám. Talán ennyi is elég.
Annyira féltették a legyengült, meggyötört kis szervezetét a betegségektől, amit esetleg az ott fekvő beteg kis társaitól kaphatott volna meg, hogy még a kulcslyukat is ragtapasszal fedték le.
Csak maszkban érintkezhettem vele, és amikor lehetett, szemcseppentővel adtam neki az otthon főzött csibehúslevesemet. Egyszerre talán 10 cseppet bírt „megenni”, de én már attól is boldog voltam.
Öt hét után már annyira legyengült, hogy az én 7 éves fiam ülni sem tudott, mert nem volt hozzá ereje. Két párnát tettem a hóna alá, és azt naponta 10-10 percre megtehettük, - de aztán nagyon kimerült és kifáradt.
Ekkorra én már jóval a 40 kg alatt voltam, és állandóan együtt voltunk, szinte beköltöztem hozzá. Mesét olvastam neki, kedvenc kisautóival játszottunk, rajzoltunk, - persze mindezt úgy, hogy ő mozdulni sem tudott, hisz gép lélegzett helyette, és beszélni sem tudott természetesen emiatt. Leveleztünk. Máig őrzöm azt a listát, amit arra a karácsonyra kért.
És őrzöm azt a kesze-kusza írást, amit én kaptam ugyanerre az ünnepre: „Nagyon szeretlek, Mama! Boldog karácsonyt!” Mellette sok-sok színes rajz: autók, feldíszített karácsonyfa, vonatok, - és a család. Rajta mindenki, - még a kutya is.
Az orvosok csak reménykedni tudtak, de semmivel sem biztattak. Nem emlékeztek olyan betegre, aki ebből a betegségből valaha is kigyógyult.
A tankönyvekben említik, az orvostanhallgatók tanulnak is róla, de a túlélés a nullával egyenlő, - a tankönyvek szerint.
Nos, Dani rácáfolt minden tankönyvre.
Kezelőorvosai azt sem igen tudják, mitől betegedett meg, de azt még inkább nem, - hogy mitől gyógyult meg.
Rejtély, és csoda.
Ennek megfelelően persze ő lett a klinika örökös kedvence, a hatalmas intézményben nem volt ember, aki nem ismerte volna a nevét.
Hosszú évekig jártunk kontrollra, légzésfunkcióra, többször vissza is került 4-5 napra megfigyelésre, mert ha ő elköhintette magát, akkor azt komolyan vette az orvosteam.
Egy álló évig lábadoztunk.
Édesapám átköltözött hozzánk, csakhogy felváltva virrasszunk, míg Dani alszik. Örökre megtanultam, mennyire kell figyelni az orrszárnyakat, ahogy a levegőt veszi!
Sokszor szaladt fel a láza 40 fokra; számtalanszor állítottam a zuhany alá a csillapíthatatlan láza lehúzása reményében; napi 7-8 szem gyógyszert evett meg hónapokon át.
Hol én, hol apukám vigyáztuk álmát, és ő volt az, aki olyan sokszor sütött neki rántottát éjjeli 3 órakor, - mert Dani akkor kívánta meg. Örültünk, ha eszik, hiszen csont és bőr volt.
Egy éven át magántanuló volt, az egy év alatt különbözeti vizsgát tett az általános iskola első és második osztályából, és a harmadikat már a régi pajtásaival folytatta.
A betegség, ahogy jött, - elmúlt.
Győztünk.
Van egy kedves emlékem: körülbelül 6 év múlva, az évi rendes kontrollra mentünk mi ketten Nemes doktor úrhoz, és már rutinszerűen indultunk is a légzésfunkciós szoba felé. A 11-12 éves fiam a szájába vette a „pipát”, nagy levegőt vett, fújt, és fújt, - a papír zizegve kígyózott ki a műszerből az elért eredménnyel. Vittük a doktor úrnak, aki szinte hangosan felkacagott: a Gyermekklinika műszerének nyelve csaknem kiakadt attól a magas értéktől, amit Dani fújt.
Ekkor már másfél fejjel magasabb volt a gyerek az orvosánál, a sztetoszkópot csak kicsit magasra tartott kézzel tudta a mellkasához tenni. Mérhetetlenül büszke volt régi „kis” betegére.
Én nem tudom elmondani, mit érzek ezek iránt az orvosok, nővérek iránt, mert arra szó nincsen, egyszerűen nem létezik. A „köszönöm” itt oly kevés, és milyen keveset mond el arról a heroikus küzdelemről, amit itt vívtak az én fiam életéért! Én egyszer már megszültem a fiamat, és ők 6 évvel később újra megtették ezt.
Dani ma 28 éves.
Pár centi hiányzik a 2 méteréhez, a lába 45-ös, okos, érdeklődő, jóképű, intelligens srác, - és egészséges.
Teljesen.
Makkegészséges.
|
|