A hollandus
Dátum: Július 15, péntek, 19:38:31
Téma: mango
 |
A vers, a zene mellett van még több "szerelmem" is. Ilyen a festészet is, - amit szívből csodálok. |
Ámulom minden képét.
Hiába mondják rá, hogy az őrület vezette kezét és ecsetét: amit a vászonra tett, az maga a - legtöbbször - sárga tónusú csoda.
Vincent Willem Van Gogh.
Az expresszionizmus első úttörője, élharcosa, a fauvisták előfutára, akiről a legtöbb embernek a napraforgói jutnak az eszébe, és az, hogy őrült rohamában levágta a saját fülét. Az átlagember éhes a szenzációkra: ami eltér a szokványostól, arra felkapja a fejét és megjegyzi a különcségeit…Ugyanezt mondhatjuk el Toulouse-Lautrec-ről is, akit a - jómódú, gazdag családból kiszakadva, - törpesége és vad tivornyázásban leélt élete miatt ismerünk jobban, mint egy átlagos életet élő művészt. (Persze, kevés „átlagos életet élő” nagy művész van – teszem hozzá rögtön…). Vagy nagy kedvencem, - inkább talán legfőbb kedvencem, Paul Gauguin is a sikeres tőzsdeügynöki életet és harcias feleségét, gyerekeit hagyta el örökre a gyönyörű és békés Papetee és a bennszülött lányok miatt.
De hisz tudjuk, ilyen a művészember: érzékenyebb, mindenre nyitottabb és élete nem lehet magánügy.
De vissza Van Gogh-hoz.
Kicsi, holland faluban született, 1853-ban, nem éppen a legmódosabb családba. Már fiatalon egy műkereskedőnél dolgozott, volt tanító, igehirdető szegény bányászok között, megjárta Brüsszelt, Hágát, Párizst, - és az elmegyógyintézetet.
Igen, a ragyogó tehetség valóban különc volt, magányos, és az egyik feltevés szerint szellemi leépülést okozó idegbetegség gyötörte, míg mások arra a következtetésre jutottak, hogy halántéklebenyi epilepszia okozta a rohamait és egyáltalán nem volt tébolyodott. Megint más orvosok szerint szkizofréniában szenvedett.
Tény, hogy életében sem sikerült betegségét kielégítően diagnosztizálni, - nyilvánvalóan halála után még nehezebb lenne bármi biztosat állítani. Nem tudjuk ma sem minden kétséget kizáróan, mi volt a baja. De ez nem is annyira lényeges. Sajnos, akármi volt, a betegség egyenes következménye csak az öngyilkosság lehetett. Főbe is lőtte magát egyik híres képének színhelyén, - mert stílusa az volt neki, nagyon is. Ott lett öngyilkos, ahol a „Búzamező, varjakkal” című képét festette, ahol felállította híres állványát és az üres vászonra egy csodát tett fel – színekből megálmodottat. 37 éves volt.
Van Gogh a színeket csapongó érzelmei kifejezésre használta, sajátos, egyéni ecsetkezelése mindenki mástól megkülönbözteti. Személyiségében egyszerre testesült meg a káprázatos kreativitás és a mély szenvedés. Miután erősen elszigetelt és magányos volt, élete nagymértékben testvérétől Theo-tól függött, aki anyagilag támogatta, sőt eltartotta őt. Hiszen életében egyetlen egy képét vették meg, - csupán egyet, a „Vörös szőlőskertek Arles-ban” címűt,- nevetséges összegért.
Jellegzetesen örvénylő, kavargó stílusát gyakran és tévesen hozzák összefüggésbe betegségének rohamaival. Mint őrült géniusz aposztrofálják, akinek elmebaja az ihlet vad kitöréseiben a vásznára is kivetült.
Ez merő koholmány.
Kórságának semmi köze sem volt izzó intellektusához, mélyen átélt érzelmeihez és kreativitásához.
Ő maga is tisztában volt helyzetével, sőt mintha direkt rájátszott volna a róla kialakult képre: gyakran ápolatlan külsejével, makacsságával, erőteljes érzelmi kitöréseivel valóban zavaró jelenség lehetett a finomkodó művészvilágban. Egy kalyibában lakott, a földön aludt és barátaival is gyakran került szócsatába, oly hevesen reagált mindenre, - ami mellett más épp csak elsétált, - hogy legtöbbször megütközést váltott ki környezetéből.
„Mi vagyok én más ember szemében? Egy senki, egy bogaras, ellenszenves alak.” – írta testvérének egyik levelében.
Szakadatlanul festett, élete utolsó tíz évét csak ezzel töltötte: volt, hogy egy képet egyetlen nap alatt fejezett be, teljesen készre. Bizarr, önpusztító viselkedése megrémítette környezetét és elfordultak tőle. Theo volt, aki élete végéig kitartott mellette.
A megpróbáltatások nem múltak el nyom nélkül.
A nagy festő, aki nem tudta magáról, hogy az, - elvesztette lelki egyensúlyát és ekkor dördült el Auvers-sur-Oise mellett egy búzatábla kellős közepén a végzetes lövés, ami után még két napig élt.
A szenvedésnek és a mindig fel-felcsillanni látszó reménynek az az egyéni színekkel, formákkal és mély szépségekkel kifejezett egysége az, amit Van Gogh az egész világnak örökül hagyott.
És ez egyáltalán nem kevés.
|
|