Egy ember, aki legyőzte saját magát Dátum: Július 27, szerda, 16:56:54 Téma: mango
...pár évvel ezelőtt egy könyv került a kezembe, „Az idő rövid története” címmel. A szerző egy brit fizikus, Stephen Hawking.
Muszáj valamit előre bocsátanom: már az iskolai tanulmányaim során is sok gondom akadt a reál tantárgyakkal, szemben a számomra erősen kedvelt magyar irodalommal, nyelvtannal, vagy franciával, angollal, arabbal, olasszal, netán a történelemmel. (Persze, sokat kopott idegen nyelvi tudásom, - vagyis inkább átalakult passzív tudássá, mert nem használom, kivéve a franciát.) A matematika, fizika, kémia erős ellenszenvet váltott ki belőlem, - hiszen nem értettem, sorozatos kudarcok értek, nyüszítve féltem például a fizika óráktól. Műszaki „tudásom” és „hozzáértésem” a hajdani Ludas Matyi hasábjaira kívánkozik…Nincsen ez a mai napig sem másként – vallom be restelkedve önéletrajzi kényszerűségből...
De pár évvel ezelőtt egy könyv került a kezembe, „Az idő rövid története” címmel. A szerző egy brit fizikus, Stephen Hawking. Ez a fülszövegből derült ki számomra, hiszen ha TUDOM, hogy milyen témájú a könyv, - felőlem lehetett volna ott akármeddig: feléje sem nyúlok. Nem szép dolog, elismerem, - de ez az igazság.
Amint felütöttem a könyvet, és kiderült, hogy ez bizony a világegyetem titkairól, kvazárokról, fekete lyukakról és más effélékről szól: már csuktam volna össze, hiszen mit érdekel engem a fizika! felkiáltással vissza szándékoztam tenni a könyvespolcra - de a könyv „nem hagyta magát”. Elolvastam.
Nem mondom, hogy a legnagyobb könyv-élményeim mellé sorakozott fel, - de becsületesen elolvastam. Majd kíváncsi lettem az íróra, Stephen Hawking-ra. Nos, amit megtudtam erről a fizikusról, - már igencsak mély nyomokat hagyott bennem…
Hawkins 1962-ben kiváló, bár nem túl szorgalmas hallgatóként végzett az Oxfordi Egyetem fizika szakán. Ezután Cambridge-be ment, ahol a doktori cím megszerzésére készült az elméleti fizika és a kozmológia tárgykörében. Ekkor figyelt fel arra, hogy a járása labilissá vált: szinte dülöngélt, lábai nem engedelmeskedtek akaratának. Orvoshoz fordult. Az eredmény lesújtó volt. Egy izomsorvadással járó betegség, az amiotrófiás laterális szklerózis (ALS), ismertebb nevén a Lou Gehring kór támadta meg. Alig egy emberöltővel ezelőtt úgy látszott, a fiatalember elméjének és testének teljes tehetetlenségére kárhoztatott, és betegségének börtönében kell leélni hátralévő életét.
Ő azonban még a 90-es években is, már csaknem teljesen megbénulva, briliáns elméleti fizikusként és matematikusként dolgozott a Cambridge-i Egyetemen, annak a tanszéknek professzoraként, amelynek katedráját valaha Isaac Newton mondhatta magáénak.
Értelme nem hanyatlott, sőt, nagy odaadással kutatja a világegyetem eredetét, és az „egyesített elmélet” kidolgozásán töri a fejét. Pályafutása a szellem bámulatos diadala, de legalább ennyire a halál felett győzedelmeskedő szeretet és bátorság drámája is egyben.
Az ALS megtámadja az agyban és a gerincvelőben az izmok mozgatásáért felelős idegsejteket, emiatt az izmok meggyengülnek, és fokozatosan elsorvadnak. A betegség a legtöbb esetben 2-5 éven belül halállal végződik. Ez szinte sokkolta Hawking-ot, és kétségbeesésében eleinte csaknem teljesen felhagyott a munkájával, és mindinkább befelé fordult.
Itt jön a csoda.
A betegség 2 év elteltével nem súlyosbodott, s ami legalább ugyanilyen fontos: talált valakit, „akiért érdemes élni”. Szerelmes lett. Jane Wilde úgy szerette Stephen-t mint az egészséges embert szokás. A házasságot tervezték.
Közben a fizikus kollegájával - újult erővel – dolgozni kezdett a fekete lyukak elméletén. Ez egy óriási csillag - olvastam a könyvében, - amelyből elfogyott az energia, és emiatt összeomlott. A nehézkedési erő mindinkább összetömöríti, míg végtelenül sűrűvé és kicsinnyé válik. Hawking elmélete úgy szólt, hogy a világegyetem egy ilyen „szingularitásból” keletkezett az ősrobbanás során. Ez az elmélete tette őt világhírűvé.
Én ehhez semmit sem konyítok. Lehet hogy így történt, - lehet, hogy nem.
Az viszont bizonyos, hogy fizikusunk pályája egyre feljebb ívelt, feleségül vette Jane-t, három gyermekük született, és 1974-ben felvették a nagy hírű Brit Királyi Társaságba, majd 1980-ban Cambridge-ben elfoglalta a professzori széket. Utazott, tanított és kutatott.
A hangja 1985-re annyira meggyengült, hogy beszédét már csak kevesen értették. Ráadásul tüdőgyulladást kapott, gégemetszésen esett át, - teljesen elvesztette beszédképességét. Ám a technika visszaadta a hangját: tolószékére számítógépet és hangszintetizátort szereltek. Ujjával egy kapcsolót működtet, amellyel kikeresi a kívánt szavakat a számítógép monitorán, amiket a gép beszéddé alakít.
Humora sem hagyta el. Tréfásan szokta mondani, hogy ezzel a módszerrel csak egy baj van: a programot Kaliforniában készítették, és így „amerikaias” akcentussal kénytelen beszélni…
Teszi ezt mindamellett, hogy a halál árnyéka szinte szó szerint a feje fölött lebeg, - de Stephen Hawking továbbra sem adja meg magát a betegségnek.
Könyve még ma is bestseller, és a fizikus állandóan az egyesített elmélet kidolgozásán dolgozik. Elmélete helyességén vagy tévedésén lehet vitatkozni: amihez kétség sem fér, az az, hogy ez az ember roppant erővel és hittel rendelkezik.
Ő maga ezt ennyire kézenfekvőnek tartja, és fogalmazza meg: „Célom egyszerű: a világegyetem maradéktalan megértése.”
Nekünk az ő akaraterejét kell(ene) valahogyan - legalább megpróbálni - utánozni.Hihetetlen erő és elszántság egy törékeny, vézna, beteg, néma testben. Lassan harminc éve küzd heroikusan egy alattomos betegséggel, - és Stephen Hawking mindenképpen győztes már ebben a harcban.
Példaértékű életút, hatalmas életigenlés.
...bennem ez nincs meg. Mindvégig ez járt a fejemben, míg írtam a cikket.
Csodálom őt, - vajon hogy csinálja..?! Félek, sosem fogom megtudni.
