Fullextra.hu - Kutya és gazdája

Azon a hűvös márciusi reggel is szakadt az eső. Gedony és félszemű, korcs ebe fázósan gubbaszkodtak a gangon.

Ült a szutykos, sok üléstől kifényesedett karfájú lócán és ormótlan bakancsait az előtte heverő kutya kasán pihentette. Vékony, inas nyakán kókadt napraforgóként imbolygott herélt svájcisapkába bújtatott busa, nagy feje. Keselyű arcából karvaly csőreként ugrott elő horgas orra, melyet lila ajkainak keskeny, késpengeszerű vonala választott el kiugró, szögletes állától. Arcára ráaszott a szilvakékre cserzett, borostyás bőr. Vásott, posztómellénybe bújtatott horpadt melléből minden egyes levegővételnél sivítva tört elő a savanyú levegő. Mellényzsebéből kihívóan fityegett elő megfeketedett ezüstláncon lógó svájci zsebórája. Gacsos ujjai a vásott kostökzacskót vallatták. Szálanként csípegetve elő belőle a vágott pipadohányt, hogy ráérősen cseréppipájába tömje. Úgy szorította a csutorát sárga, lapátfogai közé, mint ragadozó a zsákmányát. Mikor végzett,feltápászkodott,az égő katlanhoz botorkált,leguggolt,kukoricacsuhéból gyújtóst sodort, és tüzet vett.A gang közepén terpeszkedő kopott vesszőfotelhez cammogott,belezuttyant,s meggyújtotta a csibukot. Mélyeket szippantgatott a kesernyés füstből. Horpadt arcán minden szippantással le s fel járt az avaslila bőr. Beteg, megfáradt lelkén lila ködben úszó, megfoghatatlan kéjérzet futott át.
Pemete, a félszemű korcs, kotorékeb, ugrásra készen leste a gazda orcájának cuppanásait. Lelki szemein át, látta, amint a megfeketedett nyelv, nyálat köpül az odvas szájban, hogy kéjesen megforgatva hegyeset sercintve a köpőbe köpje. Minden igyekezet arra irányult, hogy felugorva a levegőben úszva elkapja a nikotnizű nyálat és így ő is, részesüljék a pipázás gyönyöreiből.
Eltelve a pipázás által a lelkét elöntő kéjérzettel vegyes gyönyörtől, szinte a mennyországban lebegve kinyújtott tenyerével a kutya fejét kereste. Végigsimított az eb fején, majd vakon tapogató keze a kecskelábú asztalon megtöltve álló horpadt bádogbögrébe kapaszkodott. Mohos száját kitátva, zanzafejét kissé hátrahajtva, kéjesen szopogatta a megszokott golyhóit. Meg kell jegyeznem, hogy bár kapcabűzt árasztó, kesernyés íze által sokakat elrettentett és igen csak nagy megpróbáltatásnak tett ki kóstolgatása,. Szeszfoka miatt erősen bódította az embert. Kiitta, az asztallaphoz koccintotta, s egy kupica, gyorsítónak csúfolt bundapálinkával megfejelte. Hamarosan megtelt a gangra beszorult levegő a keshedt tüdőből kipréselt savanyú pálinkabűzzel. Szemei befelhősödtek, elméjére rátelepedett a lila színű köd.
Aztán egy hirtelen mozdulattal megragadta a kutya nyakán a bőrt, magához rántotta a kapálódzó ebet és cuppanós csókot lehelt szőrös pofájára. Az eb viszonozván gazdája kedvességét, recés nyelvével úgyszintén végignyalta annak, borostyás, smirglire emlékeztető pergamenszerű bőrét. Végigszántva azt, fényes csíkot húzott a rárakodott koszréteg között. Gedony rámeredt, szája torz vigyorra görbült és hörögve gügyögni kezdett hozzá.– he, kiskutyám, megdöglök, itt hagylak!
A kutya mintha átérezte volna gazdája gondolatait, könyörgő tekintetet vetet reája. Gedony rendületlenül hörögte az eb pofájába.– sose bánkódjál utánam! Egy elvetemült emberrel több vagy kevesebb, nem számít! Gonosz ember voltam világéletemben, bitangul éltem le az életemet! És úgy is fogom elpusztítani magamat, majd meglátod!– lihegte a kutya pofájába és hozzátette még: nem hiszed! Majd meglátod, üvöltötte, s hogy bizonyságot tegyen a gonoszságáról hirtelen mozdulattal megmarkolta a kutya nyakán a bőrt, felemelte. Szembenézett vele. Gacsos ujjai satuként préselték a vergődő állat nyakát össze. A kutya szeme megüvegesedett, zöldeskék nyelve lefittyedt, fekete ínyein habos nyál csurrant ki. Gedony egészen közel emelve magához arcán torz vigyorral köpködte felé bűzös szavait.
– Vén kéjenc voltam világéletemben, s a maradtam máig is. Nem hiszed? Na, várj csak!– nézett rá sunyin és a kétségbeesetten szűkölő, kapálódzó ebet a fortyogó rézüst fölé tartva annak alfelét belemártotta a csirkekopasztóan forró vízbe. A kutya a fájdalomtól vonítani kezdett. Ezzel a mutatványnak még korántsem lett vége. A csuromvizes, minden ízében remegő jószágot a hokedlira állította és így leckéztette.
– Látod, kiskutyám, nem érdemes velem vitatkozni! Gonosz vagyok és punk, tum! Majd grabancánál fogva megragadta, a fotelhez lépett vele. Belezuttyant és cuppanós békecsókot nyomott a kutya pofájára. Az állat alázatosan végignyalta keselyű arcát. Ettől a nemes gesztustól ellágyulva Gedony e szavakkal fordult az ebhez.– elhiszed-e végre, te oktalan állat, hogy én is szívesebben lovagoltatnám térdeimen a kis unokáimat, minthogy veled veszkelődjek? Nekem is voltak, vágyaim, vannak még álmaim. Szerettem volna repülni én is a széllel, nem lehetett. Volt nekem felségem, voltak gyerekeim. Az asszony rútul megcsalt, meg is lakoltattam érte. A gyerekeim, már rég megbocsátották a tettemet. Fátylat borítottak a múltra, megértettek. Csak én nem oldoztam még fel magamat, szörnyű tettem alól. Akkora a bűnöm Pemete, hogy az égig ér! Elemésztettem az asszonyt.– A folytatást a borsbögrébe fojtotta és máris megbánta, hogy az őszinteség így felböffenve belőle, fellebbentette múltjáról a fátylat. Hirtelen gonosz ötlete támadt. A katlanhoz botorkált, előhúzta a piszkavasat, s bele tette a tűzbe, had forrósodjon fel. Aztán mikor már vörösen izzóvá vált, előkapta és hirtelen a kutya horpaszába, nyomta. A kutya kínjában két lábra állt és kihomorított. Szemei a fájdalomtól bepárásodtak, majd vad menekülésbe kezdett. Bebújt a farakás alá. Gedony utána mászott és hátsó lábainál fogva előhúzta a szűkölő ebet. Hóna alá csapta és a fotelhoz botorkált vele.
Belezuttyanva ölébe ültette, két térde közé szorította és lila nyelvével megnyalva, fertőtlenítette a sebet. Nem is volt tudatában tette gonoszságának, hiszen csak azt tette a kutyával, mint az apja ővele kiskorában, amikor eljárt a szája. Örökre belevéste az agyába, hogy feleslegesen nem szabad fecsegni. Gedony is így akarta titoktartásra szoktatni kutyáját. Most már biztos, hogy hallgatni, fog-gondolta-, hiszen akit egyszer megfélemlítenek, az egy életen át képes hallgatásba burkolózni. A legjobb lakat a szájon, a félelem. Jól tudta ezt a tizenkét éves lánya is, amikor megerőszakolta és forró cseréppipáját a combjához érintette. Azóta is hallgat.– a nagyréten, kiskutyám, van egy odvas, öreg nyárfa– kezdte.
– A nyárfa alatt egy félig bedőlt, százéves gémeskút maradványa található. Régóta nem használta senki. Elösször talán az használta aki létrehozta: valamelyik ük-ük öregapám. Tudod, nálunk olyan szokás járta, hogy aki megöregedett vagy megnyomorodott és már nem volt hasznára a családjának, az összepakolt, kis elemózsiát csomagolt az útra és kiballagott ide, a mohos kúthoz. Az utolsó útjára induló nagyszülém is kis batyuját szorongatva lépett ki a gangról a hajnali derengésben. Egyre távolodó, összezsugordó alakját elnyelte a szürkület. Arra emlékszem még belőle, hogy búcsúzóul egy barackot nyomott a fejem búbjára.
– Legényke voltam, már amikor a hátamon vittem ki a kúthoz a megnyomorodott apámat. Riasztó kínnal és lelkiismeret furdalással eresztettem alá a vödörbe, s a kútkávához csomóztam a kötelet, hogy ne merüljön el azonnal. Hagyni akartam neki egy kis sanszot, hátha még meggondolja magát, s akkor felhúzhatom. De ő nem engedett elhatározásából. Még egyszer életében utoljára jól beszalonnázott, megitta fél liter borocskáját és ráparancsolt, hogy vágjam el a kötelet. Amikor engedelmeskedve neki végül is elnyisszantottam a kötelet, még egyszer utoljára belenéztem a szemébe. És láttam a tekintetében, hogy még ő kért tőlem bocsánatot. Vajon miért? Talán azért, hogy nemzett, felnevelt, s nem tud már magából többet adni? Állati!– hörögte és hatalmasat húzott a horpadt bádogbögréből. Szemeit kidüllesztve a kutyára meredt, majd tovább folytatta. – Emberfarkasok voltunk Pemete! Vadállatok, felfaltuk a szüléinket!
Aztán sokáig nem használtuk a kutat. Édesanyámnak nem hagytam elemészteni magát, megtiltottam neki! Ő ágyban halt meg, s tisztességesen eltemettük. Utoljára a feleségem használta a kutat. Természetesen nem önszántából, kicsit én is segítettem neki. Úgy történt a dolog, hogy kikezdett a veres hentessel, meg a sánta suszterral is. Én tudtam meg a dolgot legutoljára. Nem vertem meg, nem csaptam botrányt, csak annyit mondtam neki:– na, öltözz, oszt gyere velem! A kúthoz érve megmarkoltam a nyakánál fogva, megroppantottam a gigáját, és mint egy macskát beledobtam a kútba. Sose került elő. Egy hét múlva bejelentettem, hogy megszökött a felségem. Mivel köztudott dolog volt a henteshez, meg a suszterhez való viszonya őket kezdték el vallatni, hogy mi történhetett az asszonnyal, nem ők rekkentették-e el? A suszter erősen állította, hogy ha ilyen nyomtalanul eltűnt annak csak az lehet az oka, hogy a hentes féltékenységből megölte, és bedarálta kolbásznak .A kolbászt meg rég kimérte a kuncsaftoknak. A hatóságok addig verték a veres hentest, míg azt is bevallotta, hogy ő feszítette meg a megváltót, csak hagyják már abba a verést. Mivel bizonyítékot nem találtak, a kicsikart vallomást felhasználva hét évet kapott, amiből négyet le is ült. Gedony azóta sem mer a szemébe nézni neki.
– He, kiskutyám, ugye megértesz engemet? Mit mondd a szemed, mit mond?– vallatta a panaszosan vinnyogó ebet, majd annak pofáját markával betapasztva a sarokba hajította. Ő pedig fel egyenesedett, kezeit a füleire tapasztva hirtelen kirohant a verandáról a szakadó esőbe. Az esőben szétvetett lábait kiterpesztve megállt, kezeit és arcát az égre emelte, motyogni kezdett magában. A delírium ködén át lelki szemei előtt megjelentek a színen és elvonultak előtte a kútsírba menetelő szerettei. Úgy masíroztak a réten át a nagyfa alatt álló mohos kúthoz, mint egy hangyasereg. Elől bandukolt a szülike, karján elemózsiás kosarával. Őt követte sógora, a nyomorék apja. Végül a sort a felésége zárta. Mielőtt, még végleg betakarta volna őket a feledés sűrű fátyla, még egyszer utoljára gúnyosan, kacagva visszatekintettek rá. És akkor felbukkantak a gyerekei. Riadtan, félelemtől csillogó vádló szemeikkel némán tekintve rá. Szemek, kékek, feketék, barnák Szemek, vádló tekintetek… mindenütt szemek, hatalmas, egyre nagyobb szemek! Mielőtt beleőrült volna a látomásba, hirtelen jött egy bíborfuvallat és elfújta agyáról a ködöt. Tudata kitisztult és lecsillapodva beballagott a gangra.
Lekuporodott a katlan elé, a tűzbe tartotta a piszkavasat, és hirtelen a markába szorította. Igy akarván magát hallgatásra kényszeríteni. A fájdalomtól felszisszent, elméje egy pillanatra kikapcsolt. Hirtelen megdörrent az ég, hatalmas villám vágott az udvaron álló körtefába. A villám szele a földhöz vágta. Térdre rogyott, kezéből kihullott a piszkavas, majd elterült a nedves kövön.
Amikor magához tért előkereste a borjúkötelet, hurkot vetet rá és átall vetve a mestergerendán, hozzáerősítette a hurokkal. Levetkőzött, a fürdődézsát telitöltötte az időközben felforrósodott melegvízzel és Belezuttyanva lesikálta magát. Mégsem illik koszosan, büdösen az úristen elé állni! Még csak az kellene, hogy szégyenszemre Szent Péter ne engedje be a kapun! A fürdést befejezve derékig felöltözött, majd a csorba tükör elé állt, megborotválkozni. Amikor borotvaéles szerszámát a kiszolgált hadi derék szijjon fenni kezdte agyán egy pillanatra átfutott, hogy mi lenne, ha egy mozdulattal elnyisszantaná a nyakát. Aztán arra is gondolt, hogy elébb befejezi a borotválkozást, majd a kutyán próbája ki a borotvás nyaklevágást. Lenyakazná a kutyát, hogy magaelé küldve a túlvilágra mutassa neki az oda vezető utat! Nem is lenne hülyeség, morfondírozott magában. Csak egy rántás és nyissz!
A borotválkozás után felvette a fehér vőlegényi ingét, fekete zakóját. Még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben. Aztán a kutyanyakazás gondolatát elvetette, mert nem akarta a vérrel bemocskolni ruházatát. Így menekült meg a biztos haláltól Pemete. Végezetül felhúzta a tükörfényesre boxolt birgerli csizmákat is. Mégsem illik a mennyországba vivő poros úton mezitlább végig poroszkálni. Miután végzett mindennel, még egyszer körbenézet. A kötél lelógó végére is kötött egy hurkot. Alá helyezte a hokedlit. Felállt rá, bedugta a fejét a hurokba és kirúgta maga alól a hokedlit. Egy iszonyatos rántást érzett a nyakán. Pillanatok alatt lepergett előtte élete filmje. Az utolsó kockához érve iszonytató érzés hasított agyába! A kecskék! – nem fejtem meg a kecskéket!– hörögte véreres szemeivel és életösztönének utolsó szikrájával, hogy ne fojtsa meg, kétségbeesetten megmarkolta a kötelet, hogy ne fojtsa meg, és belekapaszkodva rángatózni kezdett rajta.– kegyelem Uram, ne engedj addig meghalni, amíg nem fejtem meg a kecskéket!– üvöltötte és elvesztette az eszméletét.