Fullextra.hu - Sirató

Most NINCS lead.

Csak az alant olvasható írás, - kommentár nélkül.

Veszteség ért. Tudom: magánügy. Mégis le kell írnom.
Elvesztettem valakit, akiben évekig, évtizedekig hittem és barátomnak tartottam. Fenntartás nélkül. Fontosnak tartom megjegyezni, én ma is így gondolom, és sosem fogok mást hinni, történjék eztán bármi.
…de most úgy érzem magam, mint egy macska, akit simogatás helyett jól oldalba rúgott valaki. Nem is akárki.
Itt és most gyorsan megjegyzem: erre a „nyíltszíni levélre” semmi, de semmi reagálást nem várok. Sőt. Baj lenne, ha bármivel is éreztetné: olvasta. Talán nem is olvassa. Nem baj ez. Majd talán egyszer még ezt is kibeszéljük. Addig, és most, - még nem kell elvakarni ezt a sebet. Nyugodjon és pihenjen, forrja ki magát. Csillapodjon, ülepedjen. Nem tudom mi, - de hadd tisztuljon. (Kérlek, ha olvasol: ne vedd észre, menj el mellette. Ma még menj el mellette szó nélkül. Várjunk.)
Furcsa volt a mi barátságunk.
Voltak nagyon intenzív időszakai - és volt olyan 4-5 év is, amikor szerény, csendes hullámverése volt, vagy még tán az sem. Szinte semmit sem tudtunk ezidőtájt egymásról, - de ez nem változtatott az égvilágon semmin. Barátnőm ekkor messze élt tőlem.
Tudtuk, bármikor találkozunk: ugyanott folytatódik minden, mint például azon az utolsó kedden, amikor elváltunk…Vagy szombaton. Nincs jelentősége. Az időtényezőnek semmi szerepe nem volt a mi barátságunkban. Olyan egyértelmű volt, annyira mélyről és mélyből táplálkozott – kétség sem fért hozzá, hogy soha sem tévesztjük egymást szem elől, válasszon el akár több határ is egymástól. Mert amikor így volt, - a levelek hetente fordultak, öt-hat oldalon át „beszélgettünk” és mind a ketten tudtuk: a másiknak nagy szüksége van ezekre a sorokra. Fel sem merült, hogy a több ezer kilométer el tudna választani. Hát írtunk.
Sokat és mindenről. Alaposan, mindenre kiterjedően. Tiszta szívből. Ahogy kell. Soha sem fogalmaztuk ezt meg, de valahol egészen belül éreztük, hogy mi most értéket teremtünk: mint a kagyló, amelyik gyöngyöt izzad a porszem köré. Jöhet bármi – mi elválaszthatatlanok vagyunk. Mindez úgy, hogy topográfiailag egymás közelében sem kellett feltétlenül lennünk. Ez mit sem számított. Töretlen-törhetetlen és sokévnyi barátságok jegyeit viselte magán ez a társas-viszony kettőnk között. „Amicos secundae res parant, adversae probant.” – Seneca jól mondta: „A jósors szerzi, a balsors próbára teszi a barátokat.” Mi kiálltunk minden próbát.
Aztán fordult a helyzet: megint egy városban éltünk, és talán többet találkoztunk…Érdekes ez. Akkor sem távolodtunk el egymástól, amikor nagyon messze voltunk, - és akkor sem lettünk közelebb egymáshoz, amikor csak néhány utca választott el bennünket. Egymás meglátogatása mindig ünnepnap volt. Akkor arra „készültünk” : egy jó vacsorával, meghitt gyertyafény mellett beszélgettük át azt a pár órát, amit néha - ritkán! – egymás társaságában töltöttünk. Egyszóval egyáltalán nem az a megszokott, „összejárós” barátnők voltunk, - de mégis több annál. Sokkal több.
Újabb felvonás. Én kerültem el másik városba, - de ez természetesen megint csak nem fordított el minket egymástól. Újra a levél és a telefon játszotta a főszerepet: mintha mi sem történt volna.
Pontosan úgy és annyira ismertük egymás gondolatait és érzéseit mint amikor csak a négy utcával arrébb lévő házba kellett átsétálnunk, amikor „látogatós” kedvünk volt.
Közben mindenféle jó és rossz dolgok történtek mindkettőnkkel: nagy örömöket és még nagyobb maflásokat is kaptunk az élettől, amiben volt gyász, esküvő, születés, válás, magány vagy éppen hatalmas boldogság.
Mindig, mindenről tudtunk.
Valahogy a nagy, sorsfordító pillanatokban mindig ott voltunk egymásnak, - ha csak lélekben is, - de ott…

Most acélbojtos korbáccsal hajtom vonakodó emlékezetemet és lázasan kutatok valami testetlen ok után, ami az elmúlt hetekben kellett, hogy történjen. Valami megváltozott. Teljesen kizárt az életéből, - és én ezt elfogadom. Mást úgysem tehetek. Hát belesimulok.
Talán nincs vakabb vak annál, aki nem akar látni. Talán én az vagyok.
Én e percig sem tudom, hogy mi a bűnöm. De hirtelen néma csend lett. Semmiféle megkeresésre nem volt reagálás. Csak a csend, a hallgatás.
Az utolsó alkalomra olyan világosan emlékszem, mintha fél órája lett volna. Internetes világunk nagy találmánya, a közvetlen és gyors, áldott és átkozott Messenger. Az én „Hello, itt vagyok” mondatomra ennyi jött: „Beszélgetek. Nem érek rá, szia.”
Nem biztos, hogy pontosan ezekkel a szavakkal íródtak ezek a sorok: mindegy is. A lényeg ugyanaz.
Néztem a monitor képernyőjét, láttam a színes betűket, de nem álltak össze jelentéssé. Pedig belső zavarjelzőmnek ekkor kellett volna az első tétova jeleket küldenie…Nem küldte. Nyugodt voltam.
Aztán sokáig semmi hír…Sokáig…? Pár hétig. A mi barátságunk skáláján ez egyetlen pillanat milliomod része csak.
Nem lepődtem meg, mert ez sokszor előfordult már, - mégis tudtam, a barátnőm van. Most is ezt hittem.
Mind a mai napig hiszem.

Aztán egy napon „üzenetet” kaptam tőle, közvetve…- ami olyannyira szikár és kíméletlen, hogy nem is találok rá szavakat. Egyszerűen nem esik bele az én értelmezési tartományomba. Az „üzenet” aztán eltűnt, ott, ahol megjelent, ma már csak hűlt helye…
Nem magyarázott meg semmit: csak ütött. Hatalmasat,- és azzal, amivel tudja, hogy fájó pontomon talál el. Mondhatnám: éppen állcsúcson. Elvéve tőlem sok-sok évnyi tükörcserepét egy barátságnak.
Nincs jelentősége, hogy mit üzen, mert értelmetlen és nagyon személyes. És nagyon gonosz. Bevallom, úgy lemészárolt, hogy egyetlen szabad idegvégződés lett belőlem. Első felindulásomtól vezérelve egy csinos, apró csomagot készítettem, épp csak egy picikét, hisz ami helyet kér ebben a csomagban - nincs egy gramm sem talán. A doboza nagyobb, mint maga a tartalom…Benne van az, aminek birtokolására szerinte jogosulatlan vagyok. Szépen megcímeztem, - és most itt áll előttem az íróasztalon, és tudom, hogy soha sem fogom feladni. Én nem szakítok szét semmit: ha postára adnám, végleg lezárnék egy történetet. Nem zárom le. Én nem.
A selymet soha nem varrják zsákvarró tűvel.
A széphez soha nem nyúlnak tompa fakéssel.
A csomag itt fog állni, naponta nézek vele szembe, - talán még egyszer kibonthatom, és visszatehetem az éjjeliszekrényem fiókjába, ahol 14 éve háborítatlanul állt.
Van időm. Talán még van valamennyi. Felé mindig van és lesz türelmem.
Hát várok.
Várj Te is, és majd kialakul minden. Ahogy eddig is volt, - és eztán is lesz.
Nyár van, boldog vagy, tudok Rólad annyit, amennyi a megnyugvásomhoz kell.
Az idő nekünk dolgozik.
A cím nem is jó. Nem siratok én el senkit, - hisz itt vagy, itt vagyok: nehezebb, súlyosabb sziklatömbök is legördültek már a mi hátunkon, és eleven húsig szántották fel: mégis felálltunk.
Barátnők vagyunk.