Fullextra.hu - Az a néhány évtized...

Néztem őket.
Ekkor már felkeltette a figyelmemet ez a két ember.

Pár napja, egészen véletlenül vette egy ismerősöm észre, hogy jogosítványom 3 hete lejárt. A fényképet akarta benne megnézni, - így akadt meg a szeme a csaknem egy hónappal azelőtti dátumon, mely azt hirdette, melyik az a határidő, amikor még bátran és emelt fővel, érvényes jogosítvánnyal ülhetek be az autóba.
Puff neki.
Éppen a napokban készültem leutazni Debrecenbe egy hivatalos ügyemet ott kellett elintéznem. Hiába, - a cívisváros még mindig nem engedett el végérvényesen. Nincs más megoldás, - vonattal utazom.
Megváltottam a jegyemet és annak rendje és módja szerint el is intéztem egykori városomban az ügyet, és a délutáni gyorsvonattal már indultam is haza, Budapestre. Az útról semmi különöset és említésre méltót nem tudok elmondani…Ültünk a kupéban hatan, nekem egy MP3-as, és egy Dsida-kötet biztosította, hogy a többórás úton ne unatkozzam.
Később letettem a verseskötetet és kinézem a kétes tisztaságú ablakon.
Amolyan köldöknéző típusú ember vagyok: hosszasan tudom üres perceimben lopva nézni embertársaimat, fürkészni vonásaikat és kiolvasni ezt-azt arcukból. Talán néha nem is járok messze az igazságtól,- ez, azt hiszem, sosem derül ki. Nem vagyok az a „beszédbe-elegyedős-fajta”, elvagyok magamban ragyogóan. Már Szolnok felé közeledett a vonat, amikor útitársaim közül kettő, egy fiatal srác és egy idősebb bácsi - láthatóan – készülődni kezdett a leszállásra. Összébb pakolták a csomagjaikat; a bácsi a Sportújságot és az uzsonna maradékát komótosan, lassú, öreges mozdulattal kopottas sporttáskájába tette, a fiatal srác pedig hanyag és laza mozdulattal vette le az addig fejtetőre feltolt méregdrága Police napszemüvegét és egy keményfedelű, bőr tokba helyezte.
Néztem őket.
Ekkor már felkeltette a figyelmemet ez a két ember.
A fiatal srác rövidre nyírt, zselés, „belőtt” haját igazgatta az ablak tükrében, - mindenképpen meg akarta találni azt a kínnal kikísérletezett formát, amely a szerencsés véletlen látszatát és természetességet keltette. Majd a légtalpas sportcipőjére fordított nagy gondot: lehajolt, új csomóra kötötte az amúgy sem lógó piros pertlit, - a „pipa” a cipő oldalán és nyelvén jelezte: Nike. A csontszínű, sokzsebes, térd alatt végződő igazán divatos térdnadrágja gyűrődéseit simítgatta, a zseb mellett szerény, szolid, de az értő szemnek feltűnő sötétkék színű divatlogó hirdette: Gianfranco Ferré termék. Nagyon nagy gondot fordított a külsejére.
Pedig oly mindegy - gondoltam – annyira mellékes, hogyan áll a haja, van-e gyűrődés azon a nadrágon (nem volt), - ilyen apró-cseprő dolog ebben a korban még nem számít.
Aztán az idős bácsira siklott a tekintettem. Úgy 73-75 éves lehetett, kopott, de tiszta, kitérdelt, sötétbarna nadrágja szinte lógott ösztövér, vékony alakján, az egykor „kiving”-nek nevezett pamutfelső rövid ujjú volt, és látni engedte nagyon soványka karjait, amin erősen megereszkedett a ráncos, hét évtizedes bőr. Arca sűrűn barázdált, napbarnított, frissen borotvált, - és valami mély szomorúság ült a szemeiben. A bácsi - akár fiatal útitársunk, - lopva többször is megnézte magát abban az ablakban, amiben a zseléshajú is szemügyre vette külsejét. Majd hátsó zsebéből elővett egy sötétbarna fésűt és gyér haját gondosan hátrasimította.
Pedig neki is olyan mindegy.
Itt hadd álljak meg egy pillanatra, megmagyarázom, mi cikázott át gondolataim között és kért helyet a továbbgondolásra.
A két képet agyamban gyorsan egymásra másolta az emlékezetem.
Huszonéves korban MÉG nem számít, hogy egy fiú sportcipője a lehető legszebb bogra legyen kötve, úgyis magára vonja a figyelmet - hetvenévesen pedig MÁR nincs jelentősége, hogy a megritkult haj katonás rendben áll-e, úgysem figyel erre már senki…
Azon gondolkodtam, mi van e két kép, e két jelenet között…?
Nos, az a néhány évtized van, amikor minden rettentően fontos, amikor mindenre oda kell gondosan figyelni, törődni kell mindennel és mindenkivel: ki hogyan érdemli meg…Sőt, még arra ügyelni kell, amire nem annyira szeretnénk.
Valami döbbenetes jutott eszembe ott a vonaton, valahol Szolnok körül…Csak egy kis szösszenet, - de nekem hazáig adott mélázásra okot.

Hiszen e két jelenet között telik el az életünk...