Fullextra.hu - Kazahsztán

Alma-Ata – Kazahsztán
Ilyen leromlott hangulatban és állapotban mondtunk búcsút Taskentnek. Alma-Atába repültünk, a kazakok fővárosába.

Én nagy megkönnyebbüléssel vettem, hogy elhagyjuk a birkazabálók földjét, és átmegyünk a lóhúsevők földjére. Még a ló is jobb a birkánál – mondtam társaimnak, akik lázban égő szemmel, kiszáradt szájjal dekkoltak a gépben, ha nem álltak éppen sorban az egyetlen WC előtt.
Megérkezve, az első vacsora így zajlott le: belépünk a szép étterembe, elhelyezkedünk, és jön a felíró. Kérdi, mit kérünk. Az idegenvezető mondja neki, hogy 23 adag keserű tea, főtt rizs, sós vízben főtt krumpli. A felíró elborzadva nézett ránk, majd amikor értesült ennek a furcsa rendelésnek az okáról, együtt érzően bólogatott. Én pedig két talpon lévő társammal nekiestem a bőségben tobzódó étlap tanulmányozásának. Végül is scsít rendeltem, rostonsült ló-májat tormás majonézzel, kaviárt előételnek, vörösbort és pezsgőt. A többiek ámulva lesték, hogy két hét óta először két pofára falok. Már megszokták kefir-nyalogatásomat az asztalnál. Döbbent letargiával nyammogták a száraz főtt rizst. és pezsgő helyett keserű teát kortyoltak hozzá.
Szerencsére szállodánk a város központjában állt, a Gummal szemben. Amikor megérkeztünk, a következő eligazítást kaptuk a szobakulcs kiosztásnál. Mivel a programban nincs benne Alma-Ata, csak ebben a patinás, komfort nélküli szállodában tudnak elhelyezni bennünket. Majd ha hazamegyünk, reklamálás után visszatérítenek.
A szálloda, hasonló az osztankinóihoz. Itt is körfolyosók vannak és a folyosó végén egy-egy fürdőszoba. Az egyik végén férfiaknak, a másik végén nőknek. Egy darab fürdőkáddal. Itt viszont zuhany nincs, sem a fürdőszobában, sem a pincében. Ez egy hagyományos kazah szálloda. Még azt is közölték velünk, hogy a poggyászainkat külön gép hozza majd, addig érjük be azzal, ami a kézipoggyászunkban van.
Ez igen nagy zúgolódást váltott ki, mert a kézipoggyászban nem- igen tartottunk semmit. Ekkor határoztam el, ha ezen túl bárhová utazom, két váltó alsóneműt, borotvát és értékeimet csak a kézibe teszek, hogy ne érjen csomagelveszésből adódó meglepetés. A helyzet úgy nézett ki, hogy most már a párttitkáron kívül mind a huszonhét embernek hiányzott a csomagja.
Mivel vacsora után sem akartak megérkezni a poggyászok, a felháborodás egyre nőtt. A portán közölték velünk, hogy ne is várjuk a csomagokat, majd holnap... Ezzel elszabadult a pokol. A hőbörgést az addigra jócskán benyakalt bajaiak kezdték: lyukat vágtak a lepedő közepébe, és hálóingként magukra vették. Példájukat folytatták a tsz-tagok, és közbotrányt okozva részegen, káromkodva randalíroztak, mint egy kísértet a folyosókon. Én ebben nem vettem részt, lefeküdtem egy gatyában és trikóban. Ezzel részemről le volt zárva az ügy. Az esetnek az lett a következménye, hogy amikor el akartuk hagyni a szállodát, akik megrongálták a lepedőket, azoknak ki kellett fizetni a lepedők árát, és még 15 rubelbüntetést.
A bőröndök két nap múlva érkeztek meg. Ez a ruszkik szerint igen rövid idő, van, akinek csak egy hét múlva, a következő járattal hozzák meg a bőröndjeit, attól függ, milyen ritkák a járatok. Ez tehát a szicsász-orosz módra. Kb. olyan, mint a magyar borbély öt-perc. Mindenesetre itt már hadiállapot volt, közel a kínai határ. Csöbörből vödörbe: Szamarkandban afgán határ, Alma-Atában kínai határ.
Alma-Ata kívülről európai nagyvárosnak látszott. Az utcák, a házak olyan patinásak, mint mondjuk nálunk a Ferencváros és a Józsefváros házai. Az állaguk is hasonló. Az ablakokon benézve szintén a hatalmas szőnyegek domináltak a falakon. Függöny sehol. Közlekedésünk villamos és troli. Az autóbuszt nemigen használják, így sokkal tisztább a levegő, mint nálunk. A metróépítkezés javában folyik, és mivel nem mélyfúrással, hanem külszíni, úgy nevezett kéregalagút módszerrel építkeznek, hát igen nagy a felfordulás a nyomvonal körül.
Már-már azt hihetné az ember, hogy keleti kényelemmel ellátott nyugat-európai városba érkezett, amikor egy incidens újra visszarángatott a jelen körülmények nyomorúságos világába. Mivel a szállodánkkal szemben volt a hatalmas GUM épülete, csak át kellett sétálnunk. És mivel modernnek látszott a város, úgy gondoltam, modern a nép is. Egy frászt. Ahogy beóvakodtunk a hatalmas bejárati ajtón, én természetesen piros rövidnadrágban: miért ne, hisz meleg volt, rögtön elállta utunkat egy vidéki idős házaspár, és szőrös lábamra mutatva tört oroszsággal így szólt az apóka hozzám, ujját fenyegetően rám emelve:
– Ejnye, fiam, ez nem helyes! Így nem szabad járni.
– Miért? – kérdeztem vissza.
– Allah nem engedi – volt a rövid válasz.
– De én nem vagyok mohamedán, rám ez nem vonatkozik.
– De, de. Allah mindent lát... és Allah haragszik – mondta még mindig türelmesen, közben kisebb tömeg gyűlt körénk. Én félve a lincshangulattól, kibúvóként előhúztam a nyulat a kalapból, és előjöttem a farbával:
– De én magyar vagyok! – mondtam diadalmasan. Ez általában hatni szokott, de itt a nagy drúzsba meg vengerszkizés elmaradt, helyette folytatódott a fejcsóválás.
– Nálunk ez a szokás – mutattam rövidnadrágomra, de a tömeg hajthatatlan maradt, és így replikázott:
– Magyarország az ott van, és te most itt vagy... Tartsad tiszteletben a mi szokásainkat, ha itt vagy! – oktatott ki, és ezzel befejezettnek tekintette a diskurzust. Porig sújtva és magamban káromkodva oldalogtunk el, és visszamentem egy hosszúnadrágért.
Érdekes, hogy bár nem osztották egyöntetűen a körbeálló, többnyire fiatalok az elavult nézeteket, hiszen modernül voltak öltözve, senki sem pisszegte le az öreget, sőt tisztelettel helyeseltek neki. Igen, itt még él az öregek tiszteletének hagyománya.
A kazakok kis alacsony, napszítta, cserzett-bőrű, szikár emberkék. Mindenkinek koromfekete a haja. Szőkét sehol nem látni. A nőknek hatalmas hajfonatai, a férfiaknak, némelyiknek kis varkocsba font haja van. Lábukon nemezcsizma, fejükön nemezkalap, és ruhájuk népviseletszerű modern ötvözet. A város, mivel teljesen európai, nem is érdemel több figyelmet, hanem a vidék. Nagy kirándulásokat tettünk a környékre. És bár lépten-nyomon igazoltatták a járőrök buszunkat, viszonylag zavartalanul mozoghattunk útvonalengedélyünk felmutatásával. A vidéki kertes házak kivétel nélkül fából épültek, bádoggal vannak fedve, és valószínűtlen tinta-zöldre, tinta-kékre vannak mázolva. A kerítések szintúgy. A házak nagy portán terülnek el, melyhez gyümölcsös tartozik: alma-, barack- és szilvafákkal.
Kivittek bennünket egy ménest megtekinteni. Kis rögtönzött lovasbemutatót is prezentáltak hirtelen. Igen érdekes volt nézni, ahogy a pöttöm kisfiúk és kislányok vágtattak a szőrén megült aprócska szilaj lovacskákon. Aztán volt terelés, lóbefogás pányvával, üldözés, és olyasmi, amit mi a Hortobágyon szoktunk bemutatni a nyugatiaknak.
Egyik nap felvittek bennünket a Medeo sport sí-paradicsomba. A sportparadicsom a hegyek között több ezer méter magasan épült. Érdekes volt, hogy lábunk alatt hó, fejünkre tűz a nyári nap, és mi félmeztelen sétálgatunk, és gyönyörködünk a hatalmas stadion, úszómedencék, sí-lefutó és síugrósáncok szépségében. A síugró sáncokon a körülöttünk elhelyezkedő INTURISZT jurta-tábor turista lakói síeltek. Hamarosan minket is vendégül láttak a tábor vendégházában, azaz jurtájában.
A jurta állatbőrökből varrott borítása hatalmas és erős sátor-, vagy jurta-vázakra volt feszítve. A jurta kb. harminc négyzetméteres lehetett, és két részre volt osztva. Elől egy kis presszóféle, alacsony asztalkákkal és a földön lószőrrel tömött párnákkal. Itt kellett kuporogva helyet foglalni a teázáshoz. A jurta másik fele volt a szuvenír bolt és a söntés. Hatalmas ezüst tálakon különböző ló-sajtokat, ropogós rágcsálnivalókat, kefirt, kumiszt és lótejet kínáltak. Minden asztalon volt kis kancsókában lótej a teába. De lehetett, sőt nekünk magyaroknak különösen kötelező és illendő volt megkóstolni a kumiszt. Megmondom őszintén, nem ízlett, de becsületből megittam még Sárikának és Züminek is a részét, mert ok az állandó hasmenéstől már az agonizálás határán voltak. Az enyhén sós, kesernyés, sűrű ital tulajdonképpen iható volt, csak bizonyos utóíz maradt a szánkban, amit karcos Arak-pálinkával öblítettünk le. Ez az arak: rozspálinka. A jurtában gyönyörű festett fatányér, és festett, lakkozott fa ivópoharak. Én is vettem két gyönyörű készletet, mely ma is szobám egyik dísze. Évekig az asztalon volt a fekete, arany fa ivókészlet, és vendégeimmel használtuk is. A motívumaik jellegzetes kazak stilizált ló, pegazus, madár és más népi motívumok. Pl: tulipán, virágindák, csillagok, nap, hold.
Mind, mind csodaszép stilizált kazak motívum. Élményekkel és szuvenírokkal megrakodva készülődtünk a hazatérésre. A három hét, bár némi megpróbáltatással, de élménnyel tarkítva lassan a végéhez közeledett. Utolsó rubeljeinken még megvettük a rokonoknak szánt olcsó bőrkesztyűket, szamovárokat, villanyvasalókat és más csecsebecséket, szuvenírokat. Első 1977-beli utamhoz hasonlítva azt láttam, hogy az árucikkek sokkal bővebb választékban és sorban állás nélkül kaphatók limitált árakon a déli köztársaságokban, mint az orosz föderációban. Mintha ezzel is különbözőségük és szuverenitásuk domborodna kicsit ki. Egyben viszont azonosak a többi, sőt a vezető köztársasággal: mind az üzbég, mind a kazak fővárosban, a reptérről bevezető és a városból kivezető úton hatalmas Brezsnyev kép köszönti az idelátogatókat, és a harminc méteres kozmetikázott, bozontos szemöldökű, ördögi mosolyú agg despota fiatalkori képe sátáni vigyorral követi minden lépésünket.
A főtereken természetesen mindenütt megtalálható a Lenin-szobor, az ismeretlen katona és a hős anya szobra. Ebben azonosak.
Az utca népén nem látni semmi különöset. Talán azt, hogy a déli népek mintha fürgébbek, mosolygósabbak, és mindig valahová igyekvők lennének. Szemben az orosz, belorusz tartományok kiégett, tompa tekintetű, vodkától ellágyult és kábítószeresen bamba, őgyelgő, tétován ide-oda lődörgő népeinél. Ezek nem részegeskednek – hisz vallásuk tiltja is –, és valahogy szemérmesebbek is. Bár, mint utóbb megtudtuk, Kazahsztán és Üzbegisztán frontország, ez csak az átlagosnál több orosz katonán és harci járművek mozgásán mérhető le. Különben az élet zajlik az évezredes megszokott mederben. Rengeteg gyönyörű kis üzbég születik, és a népességrobbanás kezdi elérni a kritikus határt. A gyerekkultusz töretlenül ível felfelé.
Végül elérkezett elutazásunk viharossá kerekedett napja. A lepedőnyirkálók, hamutartótörők és vázapusztítók vívták heves szópárbajukat a jegyzőkönyvekkel hadakozó gyezsurnajával, mely párbaj a garázdák pénztárcába nyúlásával végződött. Így hagytuk el a patinás szállodát, és felszálltunk a moszkvai gépre. Még egyszer ránk mosolygott sátáni vigyorával a nagy despota, és röpke négyórás út után Vnukovón landoltunk, hogy aztán a VÁROSBA vezető úton újra szemben találjuk magunkat kihívó, öntelt vigyorával, mely azt sugallta "Gyertek csak, báránykáim, gyertek. Ne féljetek a farkastól, hisz nem bánt az, csak megkóstol: hamm!"
Még egy utolsó napot töltöttünk Moszkvában. Most is a Kosmos szállodában dekkoltunk. De, már nem mentünk be a belvárosba, ami kis rubelunk volt még, elköltöttük a szálló szuvenir boltjában, és újra jól megtömködve, leszíjazva elcsomagoltuk bőröndjeinket. Aztán szokás szerint jó két órával az indulás előtt kivittek bennünket Seremetyevóra, és nagy megkönnyebbüléssel szálltunk fel a kis Malév-gépre, egy darab kis Magyarországra. A gépen rávetettük magunkat a téliszalámis szendvicsre, tokaji borra, és kényelmesen elnyúlva, magyar újságot olvasva dünnyögtük: "mindenütt jó, de azért a legjobb otthon!”