Fullextra.hu - Vallomás a sebész-íróról

...egy rövid ideig praktizált is: igazi orvos volt, műtéteket végzett, miközben otthon, esténként írogatta elbeszéléseit és regényeit. Emlékszem, ezt kamaszlányként roppant romantikusnak, imponálónak éreztem ...

Most kis kitérőt teszek.
Igaz, megfogadtam, hogy most zene jön, és talán Wagner esetleg Vangelis lesz „vallomásom” fő alakja, - mégis kedvenc írómat „írom ki” magamból. Állhatna itt most Szerb Antalról vagy Déry Tiborról is bemutatás, mégis legnagyobb „lieblingem”, William Somerset Maugham-ról ejtek pár szót.
Elöljáróban és lakonikus tömörséggel: hihetetlen rajongója vagyok Maugham-nak. Van egy novelláskötete – Egy távoli gyarmaton a címe – ami már a harmadik példány, mert szinte szó szerint rongyossá olvasom. A „szerelem” még a gimnáziumi évek alatt kerekedett köztem és Maugham között, - noha erősen egyoldalúan…Aztán 1973-ban megjelent a fent nevezett, 13 novellát tartalmazó kötete: végzetesen beleszerettem. Aztán a másik, - és a „szerelem” egy életre megköttetett.
No, nézzük először a száraz tényeket: W. S. Maugham brit regény- és drámaíró 1874. január 25-én született Párizsban. Apja a párizsi angol követség jogtanácsosa volt ekkor, ám Maugham még egész fiatalon árvaságra jutott, és megtanult a saját lábán megélni, eltartani magát. Mivel jómódú családba, előnyös bölcsőben született, volt pénze, és Heidelbergben, majd Londonban orvosi tanulmányokat folytatott és szerezett sebészi diplomát. Egy rövid ideig praktizált is: igazi orvos volt, műtéteket végzett, miközben otthon, esténként írogatta elbeszéléseit és regényeit. Emlékszem, ezt kamaszlányként roppant romantikusnak, imponálónak éreztem…
A kezdeti kudarcok után 1897-ben megjelent a Liza of Lambeth című regénye, melyen átüt még az erős hatásokra oly nagyon törekvő kezdő író cseppet erőltetett stílusa. Ezután színdarabjait szárnyára kapta a hírnév. Egyszerre négy művét is játszották Londonban. Későbbi regényei közül kiemelkedik az „Örök szolgaság” – mely számomra attól is nevezetes, hogy noha könyvtárból kikölcsönözve legalább hatszor olvastam el a kétkötetes regényt, - megszerezni csak úgy kb.4 éve tudtam egy budapesti Antikváriumban. Már a létező összes, általam ismert Antikváriumban ott díszelgett a nevem a „várólistán”: amint egy „Örök szolgaság” beérkezik: kapom az értesítést. Be is tartották a szavukat becsülettel, így már saját példánnyal dicsekedhetem – úgy 25 évet vártam erre a saját könyvre…Ez csak egy mellékvágánya írásomnak, nem tartozik szorosan Maugham írói munkásságához, és méltatásához…
Az már annál inkább, hogy az „Örök szolgaság”, mely 1915-ben látott napvilágot, a „szexuális jobbágyság” problémáját tárgyalja, javarészt önéletrajzi elemekre támaszkodik, és a Flaubert vágta szellemi csapáson haladva gombolyítja történetét, félreismerhetetlenül a francia író elbeszélő művészete hagyta rajta „ujjlenyomatát”. Elismerten Maugham egyik legjobb regénye ez. Szikár, súlyos, nem az az olvasmányos fajta, - de nagyon jó regény.
Következő könyve nálam telitalálat. Közismerten Gauguin-imádó ember lévén, örömmel olvastam kedvenc íróm regényét, melyben kedvenc francia festőm élete tárult elém: ez aztán az igazi nyerő páros, - gondoltam. És nem csalódtam: „Az ördög sarkantyúja” vissza-visszatérő olvasmány-élményem.
Maugham 1928-ban Dél-Franciaországban telepedett le, de a II. világháboru nagy részében az USA-ban kellett tartózkodnia. Nizzában halt meg1965-ben. Nagyon megsirattam…Erre kristálytisztán emlékszem.
Nem célom most az életművét felölelő monográfiát írni, - leginkább a nekem legkedvesebb (és ronggyá olvasott) „Egy távoli gyarmaton”-t, és „Az oroszlánbőr”-t szeretném megmutatni: ahogyan én látom.
Nos, én remekműnek látom mind a két kötetet…
Tizenhárom (és harmincegy az „Oroszlánbőr”-ben) ragyogó novella, és mivel Maugham kiváló mesélő, - olvasóját nem engedi könyvétől elszakadni. Stílusa és szerkesztése fölényesen elegáns, az írói mesterség minden fogását ismeri. Témája főleg az „előkelő” angol társaság világában bonyolódó szerelem, és az abból fakadó különös lélektani problémák; szociális kérdésekkel Maugham soha sem foglalkozott…Valószínűleg pont annyira kívül esett írói, belső, meghitt világán, mint nekem. Én sem írtam és aztán sem fogok soha társadalmi kérdéseket boncolgató verset vagy novellát írni. Nem az én világom, és mint ilyen, én erre az ingoványos talajra nem merészkedem. (Már ez is elég merészség volt most tőlem, hogy magamat egy sorban említettem Maugham-mal…Természetesen nem önhittségből. Csakis egy elhanyagolható párhuzam megemlítése erejéig tettem mindezt.)
Maugham beutazta egész Amerikát, Európát, a Közel- és Távol-Keletet, a Csendes-óceáni szigetvilágot. Főleg Malájföld marasztalta őt sokáig, legtöbb elbeszélése itt játszódik. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezekben az egzotikus környezetben játszódó novellái finom (rá oly jellemző eleganciával) közvetettséggel támogatták az angol gyarmati uralmat. Efölött könnyedén szemet lehet hunyni, írásai erre kitűnő garancia…Briliáns író. Még ma is elképedek egy-egy műve olvastán, és buzgón fohászkodom, hogy csak a fele szellemesség reményében és cum grano salis tudjam az ő hihetetlen írói nagyságát magamévá tenni…Azt hiszem, jó okom van azt hinni, hogy még sokáig szaladhatok a tollam után, ha Maugham nyomdokain járva megpróbálnám elérni azt a fenséges és légritka magasságot, ahol már-már tüdővérzést kap a magamfajta egyszerű tollforgató. De még ma is naponta veszem kézbe nagy élvezettel kötetét. Megunhatatlan. Képtelenség letenni. Ez most nem egyfajta stílfordulat írásomban: a lehető legkomolyabban így gondolom.
Az elbeszélések főszereplői angol gyarmati tisztviselők, ültetvényesek. Elsősorban az ő életük - nem annyira a bennszülötteké – érdekli az írót. Többnyire tragikus sorsú emberek, akik számkivetettnek érzik magukat a trópusokon és szívesen kitárulkoznak az idegen utazó előtt.
„Gyakran megesett már velem – írja egyik novellájában -, hogy valaki a dzsungelbeli magányos őrhelyén vagy egy nyüzsgő kínai város közepén egy magában álló rideg, fényes házban olyan történeteket mondott el magáról, amit még bizonyára soha, egy teremtett léleknek sem mesélt el. Hisz én csak amolyan futó ismerős voltam, akit addig sosem látott, s többé nem is fog látni, vándor, aki egy pillanatra felbukkant egyhangú életében, s akinek valamilyen mohó vágy ösztönzésére feltárta a szívét. Ilyen módon egyetlen éjszaka folyamán (egy-két szódásüveg és egy flaska whisky mellett, midőn az ellenséges, kifürkészhetetlen világ kívül esik az acetilénlámpa körén), többet tudtam meg egy emberről, mintha tíz éve ismertem volna. Annak, akit érdekel az emberi lélek, épp az efféle vallomás az utazgatás egyik nagy gyönyörűsége.”
Bajban vagyok, ha eme kedvenc könyveim 13+31 novellájából a legeslegkedvesebbet kellene kiválasztanom…Hiszen már szinte fejből, betéve tudom mindet, de ha nagyon megszorongatnának és az életem függne a választól és a választástól, valószínűleg az „Oroszlánbőr”-ben található „A körülmények hatalma” című novellát választanám…Ezt a művet olyan mélységesen szeretem, hogy ha kell, akár szó szerint elmesélem kívülről mind a 27 oldalt…Lehet, hogy itt-ott tévednék, - de miután legalább nyolcvannyolcszor (ha nem többször is) elolvastam már – ezen nincs mit csodálkozni.
Hadd álljon itt Maugham egy immár szállóigévé vált mondata, - de senki se higgyen neki: a nagy író lódít…
„A regényírásnak három szabálya van.
Sajnos, senki sem tudja, mik azok.”

Nos, William Somerset Maugham TUDTA.