Kecskefarm - Kecsketej
Dátum: Augusztus 12, péntek, 23:55:54
Téma: Életünk napjaink


A kis dunántúli dombok közé rejtett falun áthaladva mindig szembeötlik a patakpartra nyúló szélső házsor, az úgynevezett páskom egyik modernizált nádfedeles háza.


Bár a kis ház kirí a falu mára már megszokott sátortetős fazonházai közül, nem a ház különleges formája, hanem a hosszan elnyúló hatalmas kertben szénát és csutkaszárat ropogtató tarka kecskék és kis gidák látványa ragadott meg.
Gyermekkoromban nekünk is voltak kecskéink, és nagyon a szívünkhöz nőttek. Hej, de sok kecsketejet megittam kiskoromban, de sokat is ugrabugráltam a drága kis kecskegidákkal. Istenem, versenyt futottunk a gidákkal, a hajunk lobogott a szélben...
Egyik nap elhatároztam, hogy bemerészkedek a kecskefarmra, s egy kicsikét elszemlélődöm a kecskék között. Már a bejutás sem volt egyszerű. A derék magasságig érő palánkkerítés kapuját belülről egy hatalmas – Ujgur névre keresztelt –, hófehér komondor és egy kisebb, szintén hófehér pumi őrizte. Csengetésemre alacsony, törékeny fiatalasszony jött elő, s belekapaszkodva a két fenevad szőribe, próbálta távoltartani őket tőlem, míg beosonok a házba.
A lakás egész földszinti tere egybeépített, mindenütt sima fapolcok, régi padlásokról mentett ládák, komódok, téglából rakott búbos kemence, rakott dikó, csergével leterítve. Igazán barátságos egy otthon. Jöttömre minden lyukból egy-egy kis lurkó: összesen négy, szaladt elő, s elkerekedett szemmel bámulták az idegent. Hamarosan előkerült a férj is. Ötven év körüli, feje tetején kopaszodó, pirospozsgás, bajszos, középtermetű ember. Hellyel kínáltak a kecskelábú asztalnál, előkerült a házipálinka, kecskesajt, és beszélgetni kezdtünk.
– Mi járatban errefelé? – kérdezte huncut mosollyal a háziúr, Péter, bajsza alatt mosolyogva.
– Megmondom őszintén, azért merészkedtem bekéredzkedni, mert reméltem, hátha megkínál valaki egy kis kecskesajttal... – mondtam ravaszul.
– No, akkor jó helyre jött, és éppen jókor, mert most sajt is van, meg akarat is a kínálatra! – nevetett a fiatalasszony, Zsuzsa, s újabb pohárkával töltött. A pálinka megoldotta a nyelvemet. S kérdések özönét zúdítottam rájuk.
– Mióta van meg a farmjuk?
– Ó, csak két éve.
– És ez a gyönyörű ház? Istenem, úgy érzi magát benne az ember, mintha gyerekkora nagyapai tanyáján lenn! – mondtam ámulva.
– Az úgy volt, hogy mindketten munkanélküliek lettünk a városban. Férjem népművelőként tevékenykedett, én meg szövőnőként. Éltük a panelpatkányok életét, szültem az államnak a gyerekeket, amikor a rendszerváltás szépen, óvatosan kihúzta a lábunk alól a talajt. Először a szövödét számolták fel: úgy mondták, hogy privatizálják. Ez magyarra lefordítva azt jelentette, hogy elküldtek bennünket. Aztán a Művházat zárták be, mondván kommunista csökevény, nincs rá szükség. Egy polgári demokráciában nem kell a népet művelni, nem igényli... így tehát felmondtak Péternek is.
– Galádság! – fojtottam részvétemet egy újabb adag pálinkába. Az asszony így folytatta
– Péter idevalósi. Megvettük ezt a kertet, a rajta álló roggyant vityillóval. Eladtuk a városi panellakást, és felépítettük ezt a drága kis házikót. Két évig az istállóban laktunk, míg épült a ház, de túléltük.
– És a kecskék? Hogy kerültek a képbe?
– Hát azok úgy, hogy amikor leköltöztünk, kaptam ajándékba egy kis gödölyét húsvétra. Nem volt lelkem levágni. Felneveltem, bepároztattuk, s lett két kis gidája. Azokat sem volt szívünk levágni...
– És akkor vettünk hozzá még öt anyakecskét, s azok is leellettek. Most már harminchat anyakecskével gazdálkodunk, s jelenleg van 8 kis gödölyénk és kilenc gidánk... – teszi hozzá az ember.
– Istenem, ez egy egész kecskecsorda? – ámuldoztam. Ámulatomat látva, kitessékeltek a farmra. A farm hátul helyezkedett el a kert alsó traktusában. Állt az istállóból, egy nyitott pajtából, szénarakásból, csutkaszár-kúpokból és kifutóból. Idilli látványt nyújtott a harminchat anyakecske és a sok ugrándozó kis gida. Örömmel járattam a nyájon szemeimet, s lelki szemeim előtt megjelent az egyre szaporodó nyáj tömege, s láttam magamat a kisgidákkal versenyt futni a szélben lobogó klottgatyában, mezítlábasan... Álmodozásomból Péter hangja térített vissza.
– Ötven az ideális anyaszám. Addig szaporítunk, utána levágásra kerülnek a gidák. Zsuzsa megtanult zsendicét, túrót, sajtot készíteni. Ebből fogunk megélni.
– S meg lehet?
– Nézze, ha már az állam eltaszított bennünket, nem érdekli, hogy a négy gyerekkel éhen döglünk-e, akkor valamibe kapaszkodni is kell. Tudja, erős gyökere van ennek a mi népünknek, s a föld hátán is megél. Látja, amit kidobnak: csutkaszár, ízig, útszéli-, árokparti gaz, azt mind-mind idehordom. És ezek a kis drága jószágok hálásan fogadják, s még bennünket is eltartanak...
Gazon élünk uram, csutkaszáron és kecsketúrón, de kukázni és sírni, könyöradományért koldulni, azt soha! – veti fel a fejét büszkén Péter, s bajsza alatt hamiskásan elmosolyodik.




A kecske (tej) dícsérete

A kecsketej előnyei
Sok élelmiszer-áruházban kapható kecsketej. Tápérték tekintetében hasonló a tehéntejhez, s fogyasztásukban, felhasználásukban nincs különbség.
A kecsketejet elsősorban azoknak ajánlják, akik érzékenyek a tehéntej fehérjéire – például egyes ekcémás betegeknek. A gyomorfekélyben szenvedőknek is jó, mert gyakran könnyebben emészthető a tehéntejnél. A kecsketej mélyhűtésre is alkalmas.
(Readers válogatás: Gyógyító ételek)



Gyermekkoromban a 11 tagú családnak két anyakecskéje volt: Gizi és Manci. Ez a két kecske biztosította az öt gyerek napi tejszükségletét. Igénytelen mivoltát csak napi ötliternyi tejhozama múlta felül. Nyáron kicsaptuk az ártérre és elvoltak kecskerágón, füvön, gyom és gaznövényeken. Télen, a kupacba rakott kukoricaszáron, izingkórón, ártéri veresparélyon, parlagfűn, muharon és mindenféle száraz kórón kitelelve, tejeltek.
Tavasszal megellve két-két ugrabugráló kisgidával örvendeztettek meg bennünket. A kisgidák, bánatunkra húsvét táján, a kemencében végezték. Isteni ízű, piros-ropogós kecskesült volt az ünnepi lakománk.
Mi, gyerekek soha el nem köhintettük magunkat, nemhogy a bárányhimlőt, mumszot, de még a szamárköhögést sem kaptuk meg. Tizennégy éves koromig ittam a kecsketejet és ma hatvanévesen sem fog rajtam semmilyen betegség.
A maradék tejből készített fokhagymás, zsályás, kapros kecsketúró íze máig is a számban van. A túró levét (mi zsendicének hívtuk) ittuk lehűtve üdítőitalként.
A zsendice a bélflórát úgy karbantartotta, hogy hírből sem ismertük a szorulást, emésztési zavarokat, gyomorbajt.
Most újra feljött a kecsketej napja. Farmok kezdik visszahonosítani a kipusztított állományt. A környéken is van egy kecskefarm, ahonnan hozom a sajtot, zsendicét és kecsketejet. Sok asztmás, allergiás, ekcémás, pikkelysömörös és gyomorbajos ismerősömnek ajánlom, és a kecsketej jóságát bizonyítva, egyre növekszik a dunaújvárosi kecsketejivók tábora.
A másik: a tehéntej-allergiában szenvedők is ihatják az éltető tejet!
Én tudom a beszerzési helyet, szívesen megosztom a titkot bárkivel. Csak egyet nem tudok: miért nem jutott eszébe egy élelmes vállalkozónak sem, hogy a város parkjaiból lekaszált füvet szénává szárítva, ingyen és bérmentve több ezres kecskefarmot üzemeltethetne a külterületeken?
Vagy miért nem jut eszébe az illetékeseknek, akik milliókat költenek a parlagfű elleni árnyékboxolásra,hogy bevessék a parlagfű ősi ellenségét a harcba:a kecskét.A kecske egyenletesen legeli a parlagfűvet,mintegy nyírja, és nem tud kivirágozni,beérni,nemn szórja az allergiát okozó pollent.
Lehet, hogy mi, gyerekkorunkban azért nem voltunk allergiásak, mert a kecskéink nyírták a gépek helyett a parlagfüvet. Bendejükben pedig a parlagfű átalakult finom kecsketejjé. A friss kecsketejtől duzzadó tőgyeikből kifejt kecsketejben már benne volt a parlagfű és egyéb, virágpor elleni antiszérum, amit a tej elfogyasztásával magunkhoz vettünk?
Így is lehet. Mert a józan paraszti ésszel való gondolkodás sok kellemetlenségtől megóvhatja az embert.







Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=1226