Fullextra.hu - Miért írok?

Kaptam egy levelet. Sőt. Többet is. A Kedvesem írta. Öndícséret büdös, így nem is idéznék belőle.

Annyit hadd legyen szabad megjegyeznem azonban, hogy minden szavát aranyba kellene önteni! Bár felesleges, mert így is színtiszta aranyigazságok vagynak benne. Kaptam több másikat is. Na, hát azok ...!!! Egy militáns beütésű levélíró pl. a szerelmével üldöz. Ja. Túlélőkéssel, kézigránáttal, 7.65-ös AKM géppisztollyal, betárazva, csőre töltve, ahogy kell. Egyébként ez is milyen érdekes! Galamblelkű világunkban senkiben fel sem merül, hogy a "szerelmével üldöz" kifejezés nem minden esetben jelent burkolt dicsekvést. Jelentheti azt is, hogy a "hozzatok még egy embert" elv szellemében kényszerülök még előrelátóbb bujdosásra. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha Sharon szerelme egy drabális, kigyúrt, izomagyú "nem csak testőr"? Mert Sharon-nal még csak meg- vagy elbírkóznék valahogy, na de hogy Raymunddal is??? (a neveket a személyiségi jogok tiszteletben tartásával természetesen megváltoztattam. Ebben segítségemre volt az új MAGYAR utónévszótár).

Na tessék! Már az elején elkanyarodtam kissé. Mint írtam, kapok leveleket, melyekben írói munkásságom (is) ecsetelik. Mindegyik levélíró (a maga stílusában) azt kérdezgeti, honnan ez a meg-megújuló, olthatatlan íráskényszer nálam?

Defőlegéspláne: mér-MÉR-MÉÉÉÉR???!!!

Nos, igazából én sem tudom. Azt hiszem, említettem már valahol, hogy ifjú koromban nemigen tartoztam az irodalomtanárok kedvencei közé. Az általuk adott jegyek legalábbis ezt bizonyítják. Mégis fel-feltört bennem már akkor is a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát ..." hangulat, és a pad alatt, az órákon írott kis színesekkel bombáztam az osztály tagjait. Ez utóbbit persze kizárólag csak a szünetekben. Naná! Sőt! A mi osztályunk volt az egyetlen az iskolában, ahol a szünetekben alaposan ki lehetett szellőztetni! Nem kis részt vállaltak ebben műveim, melyeket azóta sajnos az enyészet emésztett fel. Pedig ...
Hamar rá kellett azonban jönnöm, én is azok közé tartozom, akiket talán majd csak az utókor ért meg ... Tanáraim - eléggé el nem ítélhető módon - röhögőgörcsöt kaptak például az olyan fogalmazványaimtól, mint volt mondjuk az egyik, Petőfiről írott műremek. Valami ilyesmi volt benne: "... egyik kezében a szabadság bibliáját, másikban kedvesét tartva ...". Szerintem csodálatos! És ha jobban belegondolok, ezt ma is így írnám. Csakhogy. Ma már tudom, ez akkor puszta, ám igen gyakori figyelmetlenség volt részemről. Ma viszont koncepció.
Gyermekeim szellemi fejlődésében mérföldkövet jelentett az a felismerés, hogy jobb komolyan venni anyjuk azon fenyegetését, mely szerint "majd Apu elmagyarázza". Mint a kisangyal láttak ettől kezdve neki a tanulásnak ("csak apu be ne jöjjön!"), és eredményeik is rohamosan javulni kezdtek. A katonaságnál egyszer kiselőadást kellett tartanom "Miért nem szeretjük harmatos hajnalokon a horizont lágy ívén felbukkanó, a szivárvány ezer színében pompázó atomvillanást" címmel. A sors fintora: az egész szakasz egy hét laktanyafogságot kapott. Előadásom felénél véletlenül ránk nyitott a századparancsnok. És akkor bizony még nem szerették, ha a katona napközben édesdeden szundikál.

Ezek az esetek bizony gyakran okoztak nálam egyfajta magambafordulást, morfondírozást, hogy mivégre is e közléskényszer? És sajnos még ma sem tudok igazán elfogadható választ adni rá. Lehet benne valami a "dögöljön meg a szomszéd macskája is" effektusból, de ugyanígy nem zárhatom ki százszázalékosan a velem született segítőkészséget sem. Mert azt azért tiszta szívemből szeretném remélni, hogy csak-csak üdítőbb egy-egy írásom után mondjuk a Elektra szövege, eredetiben, naspolyát szopogatva, mint mondjuk egy Karinthy mű után.
És még az is lehet, hogy mindezek, együttvéve.
Ami tény, az az, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok megállni szó nélkül. S mert a szó elszáll, időnként le is írom őket. Aztán újabb írás születik abból, hogy ha már leírtam, akkor hova is tegyem? Amit persze szintén nem tudok hova rakni. Születhet hát még egy dohogás, a tárolóhelyekről, szemetes kosarakról, asztalfiáról, a winchester-ekről, melyek finom kritikával illetve műveimet visítva elfüstölnek.

Az okot tehát ne kérdezzétek. És kérek mindenkit, az se hatalmasodjon el senkin, hogy ez valami embergyűlölet, bosszú, vagy neadjisten pusztító hajlam megnyilvánulási formája. Egyszerűen csak van. Génhiba, jellemhiba, vagy valami ilyesmi.

Próbáljatok meg együttélni vele.
Nekem eddig sikerült.:)