Virtuális pszihózis-esettanulmányok-1 Dátum: Augusztus 18, csütörtök, 22:11:31 Téma: Anomáliák térben és időben Martin A 9 éves arányos testű, kreolbőrű, magas, szép arcú kisfiú száját és körmeit rágva félszegen álldogál előttem, miközben próbálom felmérni lényét. EPIKRÍZIS Az anya elmondása szerint a gyerek nevelhetetlen, agresszív, ki kellett venni félévkor az iskolából, mert megbukott és a tanító néni a kisegítő iskolába akarta áthelyezni, a szellemi fogyatékosok közé. Most az anyai nagyszülők falujában járta ki a második félévet és a harmadik osztályt 3-assal végezte. Éjjel felugrik, hadonászik és néha bepisil, kacsingat (tikkel). ELSŐ KEZELÉS A gyereket teljesen meztelenül felfektetem a kezelőágyra, bekapcsolva a szofronizációs zenét, homlok-tarkó fogással elkezdem a kifolyatást. Miközben a számolást végzi, végigszemlélem testét. Jobb kezét ökölbe szorítja, lábait többször keresztbe teszi, teste néha megfeszül, száját rágja, s grimaszol. A hatvanhatot és a hármat hagyja ki. A számolást befejezve, háta mögé ülök és két halántéklebenyét befogva, bal kezem kisujjával a bal, míg jobb kezem kisujjával a jobb fül mögötti érzelmi zónát energetizálva kérdezgetem. – Mi történt veled hat éves korodban? – Ekkor kerültem be az iskolába Németországban... – Hogyan? – Apa kinn dolgozik évek óta, és kimentünk utána. A kis öcsém már ott született. Nagyon jól keres, jól élünk, de nekem ott nem jó. A német iskola gyenge, nem lehet ott rendesen tanulni. Értetlenek a tanítók, a gyerekek meg nem fogadnak be. csúfolnak... azt mondják, jöttment vagyok, cigány! Pedig ez nem igaz: apa eredeti sváb, én is perfekt vagyok a németben... mégsem fogadnak el. – úgy érzed, nem szeretnek? – Igen. – Vannak barátaid? – Nem, a német gyerekek nem barátkoznak velem. – miért? – Különcnek tartottak, mert én rögtön tudtam mindenre a választ, és unatkoztam, mert percek alatt megírtam a kérdésekre a feleletet. Irigyeltek, mert szerintem féltékenyek voltak rám... – Mire? – Meg is mondták: egy cigány-magyar nem tudhat annyit, mint egy német, biztosan azt is loptam... – Mit? – Hát, a tudást, az eszemet... – És ez neked fájt...? – Bántott. – Ekkor kezdtél el kacsingatni, és a szájad szélét harapdálni? – kérdeztem, miközben kis testét hosszú passzokkal végig simogattam. Kéjesen nyúlt el, és amikor arcát simogattam elkezdett beszélni... – Tudod, az a rossz, hogy senki nem ért meg... anya se, apa se, az iskolában úgy érzem mindenütt ellenségekkel vagyok körülvéve... – jó, akkor beszéljük meg, otthon mi a gond! Mi történt veled három éves korodban? – Hát, csak annyi, hogy akkor kerültünk ki németbe. Én mát tudtam a nyelvet, mert otthon a nagyiéknál megtanultam, de már az óvodában sem barátkoztak velem, sőt az óvónők is ellenségesek voltak irántam... szinte kilöktek maguk közül, pedig én mindent tudtam, amit kérdeztek, talán az volt a baj, hogy okosabb voltam a német gyerekeknél... – Vagy talán külföldi voltál, más mint ők? – Lehet, mert valamit érezhettek a szagomból, hogy más vagyok, mint ők... szagolgattak és elhúzódtak tőlem... – Talán mások voltak a rezgéseid... – morfondíroztam magamban, s tovább léptem. – Mi történt még három évesen... – Apa dührohamot kapott, és bevágott az üres szobába... – Miért? – Azt mondta, elege van belőlem, hogy nem tudok beilleszkedni sehova... Úgy megvert, hogy felrepedt a szám széle, bedagadt a szemem...Anya szedett ki a kezei közül... – Haragszol apára? – Hát, akkor amikor őrjöng és ordít, akkor..., de amúgy nem. – Szereted apát? – Szeretném, de tudod... – itt megáll a mesélésben. Most a bal oldalára ülök és a péniszét simogatva merevedésbe hozom a nagy méretű péniszt, s látván, hogy a merevedés hamar bekövetkezik, megállapítom, hogy idegrendszere egészséges, a pénisz férfias, illik testalkatához, így egy önérzetes, magabiztos kis lélekkel állok szemben, akit elnyomnak, gátolnak. Az ingerlésre kéjesen nyúlik el, és folytatja a mesét. – Apa az olyan, hogy hazajön, leül az asztalhoz, belemered az újságba, felbont egy sört, majd megszólal – Nyúl, az ebédet! – A Nyúl az anya, így hívja. Anya tálal, ő belapátolja az abrakot, s ezzel eldől a díványon. Aztán mi az öcsémmel hancúrozunk, kicsit zajosabbak vagyunk a kelleténél, akkor felugrik, s bevág, bedob bennünket az üres kisszobába... – Ez borzasztó – ámulok el, de ő überel. – Á, ez semmi! Ha kihallatszik valami, akkor bejön, hisztériás üvöltésbe kezd, s ha nem hagyjuk abba vagy megpisszenünk, akkor agyonra ver bennünket... egyszer úgy megvert, hogy a műanyag-széknek, amire lehasaltatott, kitörött a lába, felkapta és azzal vert tovább... az öcsém már öt éves, de még mindig nem beszél: néma... azóta meg se szólal. – Hát ez borzasztó... ez egy dúvad! – mondogatom provokálva. A gyerek felbátorodva folytatja, miközben péniszének élveztetésétől kisebb stresszeket él át. Láthatólag élvezi a kezelést, sőt amikor a fejhez ülök, merev péniszét ő izgatja tovább... természetesnek veszi a műveletet. – Á, nem veszélyes, megszoktam. Tudod az a baj, hogy apa azt hiszi ő a legokosabb, mindenkit lebecsül... Engem is azért ver meg sokszor, hogy miért hagyom magamat kiközösíteni! Miért nem verem be a pofájukat a német fattyuknak! Meg, hogy miért különcködök... – Nocsak különcködsz is? – Igen, mert nem fér a bögyükbe, hogy megmondom nekik, és magyar vagyok, és büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok, mert a magyar az sokkal okosabb nép mint a német, és az a legszebb ország a világon... Mert a mi történelmünk az nagyon-nagyon szép, és nekik nem voltak olyan nagy királyaik... – szóval büszke vagy rá, hogy magyar vagy? – Igen. – Dehát ott élsz kinn németek között, s apáról német is vagy. – Soha! Én magyar vagyok... – Hogy vagyunk ezzel a bepisiléssel, Martin? – váltok át halánték fogásba, készen arra, hogy fordítsam az érzelmeket. A gyerek már ALFA-ban van, fehér fényt lát, készen áll az utazásra... – Tudod, éjjel megjelennek ezek az emberkék... oda ülnek az ágyam szélére, benn járkálnak a szobában... többször el is vittek?! – Nocsak, akkor most ott vagyunk a szobádban. Éjjel van. Látod az emberkéket? – Látom, itt vannak mellettem, hívnak, menjek velük... – Indulj el! Merre mentek? – Egy űrkompban vagyok, lebegünk, kék ég... csillagok... egyre feljebb, már egy bolygón vagyunk. Kiszállunk. – Mit érzel, mit látsz? – Minden olyan jó. Kellemes a levegő, jó illatok vannak. Kis emberkék, zöldek, olyanok mint a gyerekek... kézen fognak, visznek, egy téren vagyok... egy magas emelvényen ül egy nagy ember, szakállas. – Ki lehet az? – Talán az Isten... – Szóljál hozzá! Kérdezz tőle valamit! – Azt mondja, ő a teremtő atya... kérjek tőle bármit, teljesíti... – Kérjél! – bíztatom. Azt szeretném, csak azt, ha apa többet törődne velünk! És nem verne bennünket! – suttogja, s a látomás eloszlik. Újra jövünk vissza. – Martin, most haladunk az időalagúton lefelé, szóljál ha megállhatunk. – mondom, s átveszem a test és a kis pénisz simogatását, izgatását. – Megállhatunk! – kiált fel. – Hol vagyunk? – kérdezem kíváncsian. – Egy nagy ház, inkább kastély előtt állunk. – Milyen? – Kőből van, benn üres az udvar, de égnek a fáklyák. Azzal világítanak. – Lépjünk be. – bíztatom – Benn vagyok, a trónuson ül a király, körülötte lakomáznak... Berengár a neve. – És téged hogy hívnak? – Én Tákony vagyok, egy üzenetet hoztam neki. Papírtekercset adok át. Tovább adja egy háta mögött állónak. Az a fülébe sugdosva olvassa amit mond. – Mit mond? – Nem tudom, de a király maga mellé ültet, asztalkát hoznak, eszünk... – Megvendégel? – Igen, marasztal, amíg megírják a választ... – Magyar vagy? – Igen, a magyarok vezére küldött Berengárhoz... – Ki ez a Berengár? – Egy király, valahol itt a Balaton körül... látom a tavat, a hegyeket... egy nagy hegyre épült a kastély vagy inkább vár... – Menjünk, vagy maradjunk? – Menni kell, Berengár átadja a levelet, és egy zacskóban földet küld a főnöknek... – Ki a főnököd? – Horka..., de Árpás vagy Árpád... a nagyvezér... annak küldi. – Jó, most menjünk tovább! Merre menjünk? – Előre! – mondja Martin. – Most utolsó életedbe menjünk, nagyon öreg vagy! – Látod magadat? – Látom, ősz szakállam van, egy padon ülök a fehérfalú ház előtt. Akik elhaladnak, tisztelete köszöntenek. – Mindenki szeret? – Igen, mindenki szeret. – Most egy nappal a halálod előtt vagy. Látod magadat? – Igen, látom. Fekszem. – Mit érzel? – Semmit. – Tudod, hogy meg fogsz halni? – Igen, már nagyon öreg vagyok, a pap is volt itt, feladta az utolsókenetet. A család ott áll körülöttem... sírnak. – Te nem sírsz? – Nem, boldog vagyok... – Miért? – Hogy nemsokára találkozom az Úrral.. ott jó. – Miért, itt lenn nem volt jó? – Nem, sokat kell küzdeni a megélhetésért. – Most egy perccel a halálod után vagy. Mit látsz? – fekszem. Pénzdarabokat tesznek a szemhéjamra. – Menjünk tovább, fenn vagy a köztes létben. Menjünk az úr elé. – Látod az urat? – Igen, látom. Kék lepelben van, ezüstös szakállal, egy trónuson ül. – Még mi történik? – Megállok előtte, int és azt kérdezi, maradok nála vagy visszamegyek a földre. – És te hogy válaszolsz? – Visszajövök. – Miért? – Mert itt jó, mert ember vagyok, mert magyar vagyok... – Na, akkor gyere vissza – mondom, s arcát simogatva visszahozom őt. Lassan kinyitja szemeit, és csodálkozva tekintget körül. Leharmonizálom, s lesegítem az ágyról. – Hű, de nehéz a fejem... – mondja, s tántorogva lépked a heverőre rakott ruhái felé. Második kezelés A második kezelés előtt az anya beszállni akar velem. – Bogumil Úr – mondja – a kezelés csodálatos volt. Azóta a gyerek nem hunyorog, kedves mindenkihez, nem rágja a szájszélét..., de még kissé, ha belemelegszik a beszédbe hadar, és még rágja a körmét. Meg tudja, van még valami. A tanító néni főleg azt panaszolja, hogy a gyerek a fütyijével játszik óra alatt... – Mert biztosan unatkozik – ütöttem el a dolgot, de az anya csak erősködött. – Nem, konkrétan azért is hoztuk el a német iskolából, mert a tanító néni nem tűrte, hogy erkölcsileg rombolja a német gyerekek lelki világát! – Lehet, hogy ezért buktatták meg? – kérdeztem. – Lehet. – Na, ide figyeljen! A gyereket nem szabad tiltani a kukkijával való játszástól, ez természetes reakció. A gyerek a megaláztatások elől oda fordul vigaszért, ahol kap. Az apjától nem kap, veri. Maga nem meri vigasztalni, mert magát is veri! Az osztálytársai kiközösítik mert magyar, mi marad. Magába fordul és a kukkijával vigasztalódik. Ne irigyeljük ezt el tőle. Kell a leli egyensúlyhoz. Oda se figyeljen rá! – Dehát Bogumil Úr, ez abszurdum, szoktassa le róla! – Nem, ilyet ne is kérjen tőlem. Elég lesz megszabadítanom a sok lelki szeméttől, amit maguk a szülei meg a környezet szórt rá. Különben magát is, az öcsikét is és a férjét is kezelnem kellene. Gondolkozzék el ezen! – mondtam s kiküldve, behívtam Martint. A gyerek örült a találkozásnak, és szépen levetkőzve, rendben lerakta ruháit, s felfeküdt a kezelőasztalra. Végigmagnetizálva, újra a kifolyatással kezdtük. Mikor végeztünk, újra előkerültek a múltbeli félelmek, sérelmek. – Van még benned valami tüske, amit ki kell húzni? – Apa. Úgy érzem, nem szeret. – te szereted? – Igen, nem hagyja magát... azt mondja, nem férfias. – Mi? – Hát, az ölébe ülés, meg a puszilgatás... – Soha fel nem vesz benneteket? – Soha. – Szomorú. – Tudja, legutóbb nagyon megvert... – miért? – Mert szerinte gyáva nyúl voltam. Úgy agyonra vert, hogy még az orrom is betört... végül bedobott az ágyra és a táskámat a fejemhez vágta. Őt kéne kezelni ugye, Gyula bácsi? – Hát, bizony nem ártana Martin. Beszéld rá, hogy jöjjön el ő is! – Anya már megígérte, hogy rábeszéli, ha hazajön. – Na szóval, miért kaptad a verést? – Mert megijedtem a szomszéd kutyájától... – Ezért? – Igen, anya is leszidott, mert ilyen beszari vagyok, de apa ezt meghallotta, és akkor nekem esett! S azt ordította: mi az, hogy az ő árja fia egy gyáva nyúl! "Vedd tudomásul, hogy egy germán az nem fél senkitől!" üvöltötte, és két nyaklevest kevert le. – Ezzel be is fejezte? – Sajnos nem, mert én beszóltam neki... – Mivel? – Azt mondta, hogy én magyar vagyok... – Erre ő? – Bedobott az ágyra és a szíjjal agyonvert..., addig amíg nem mondtam, hogy német vagyok! Anya szedett ki a kezeiből. – Hát, ez borzasztó Martin, tényleg ráférne egy kis kezelés. – De az öcsém is kapott, mert elkezdett bőgni! Azt is bevágta a szobába és rácsukta az ajtót. – Na, figyelj ide! Most szépen behunyod a szemedet, s tízig számolsz. Tíznél már látod a fehér fényt, már nagyon álmos leszel, s utazunk. Jó lesz? – Jó. – Na, akkor egy, kettő, három, álmos vagy, egyre álmosabb... érzed, hogy ólomnehezek a szemeid, már nem tudnád kinyitni őket, hét, nyolc... már alszol, csak rám figyelsz... tíz, mélyen alszol...– felemeltem bal karját, elengedve mellé zuhant. Most kiadtam neki a parancsot – Most ott vagyunk a szobába, látod apát? – Látom. – ott ül a széken, te az ölében, átölel... – Igen, megpuszil... – Most te is megpuszilod... most jó... nagyon jó. – szuggerálom miközben kukuruját izgalomban tartva néha a tövét meg-megnyomom. Ilyenkor egy-egy elektromos izgalmi áramütést mérek az agy boldogság központjára. – Most világosítsuk ki a képet. Apa és az ölébe te, egyre világosabbak vagytok. Egyre nagyobb a kép, már akkora, mint egy ház... Apa szeret... szeret... – szuggerálom. Aztán egy sóhaj, majd még egy, ásítás jelzi, hogy a sok káros emóció leszakadt. Végigsimítom homlokát, és visszahozom. – Jó volt? – Igen, olyan jó volt. – Van-e még valami bánatod? Kit kellene még rád hangolni? – Még ezt az itteni papámat... – Nocsak, hiszen az nagyon szeret benneteket! – Igen, de nem tud úgy kezelni, mint egy gyereket. Azt hiszi, én is felnőtt vagyok... egy gyerek az nem bír annyit. – Mi történt? – Hát, tegnap is otthagyott az utcán, pedig nem ismerem a várost. – Nocsak? – Hát, jöttünk a strandról, lementünk a Duna partra, és elfáradtam. Mondom neki mikor felértünk a városba, hogy üljünk le egy kicsit. Ő legyintett, s azt mondta, üljél. Ezzel elment... Pár perc múlva úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ott hagyott! Hát így lehet viselkedni egy gyerekkel! Őt sem ártana kezelni egy kicsit! – Nocsak, ezt most hallom először, hiszen apa úgy adta itt elő magát, hogy tégedet mennyire szeret, mert amikor megszülettél őt nézted, pedig még nem is ismerted, s később azt mondogattad, hogy valamikor előző életedben találkoztál vele... – Ezt mondta? – ámult el Martin. – Ezt. – Na, szóval, volt a szomszédban egy 84 éves bácsi, őt nagyon szerettem. Ővele testvérek voltunk előző életemben. Ezt mondtam. Dehogy a nagyival? Soha! Ő egy túlbuzgó, mindent tudó ember. Maximalista, aki nem tud a gyerekekhez leereszkedni. Nem, ő nem az igazi... aki tudná mi a jó egy gyereknek... mondjuk, olyan lenne mint Gyula bácsi! – Engem elfogadnál? – Igen, téged elfogadnálak apának, nagyapának, anyának, mindennek... – Na, akkor most lazításul végig simogatlak, és csukd be a szemecskédet. Most azt mondd meg, kit, kiket szeretsz? – Hát, apát, anyát, a nagyiékat, az öcsémet... – Szóval mindenkit. – Mindenkit. – Szívedben nincs harag? – Nincs. – A kutyákra sem haragszol? – Nem. – Akkor mára végeztünk. Harmadik kezelés A harmadik kezelésen már csak utaztattam Martint Első ház Elindultunk a réten, csodálatos leírást adott a tájról, és rögtön mellé szegődött egy NAGY FEHÉR KUTYA. Átmenve a hídon, egy erdei faházban találta magát. – Mit látsz? – Egy konyhát. Asztal, lóca, székek tűzhely. – még valami? – Semmi és senki... – Ez a titkok háza. Van neked egy üzenet, keressd meg! – Egy papírlapot látok a telázsin... – Vedd le, olvasd el, neked szól! – Igen, a kezemben van. – Látod az írást? – kérdezem, s ő homlokát ráncolva gondolkodik. – Igen, az van ráírva, hogy szeress mindenkit... – És még valami? – Tanulni kell, hogy ember legyél...! – Ki írta ezt? – A segítő szellemem. – Látod a szellemet? – Igen, látom, most is itt van. Itt áll mellettem. – A kisházban? – Nem, nem, itt nálad a szobában... itt vannak a te segítőid is, mind az öten... látom őket. – Behunyt szemmel? – Igen, csak így láthatom őket... – Na, most lépjünk tovább, mi történik. – A szobából egy ősz hajú asszony lép ki. Pogácsát hoz, leteszi az asztalra... megkínál. – Aztán – sürgetem – Bejön egy néger. Tör, zúz... összeborogat mindent. Haragszik. Rálő a kutyára, a kutya ráugrik és leteperi... feldől a mécses, meggyullad a kunyhó... és minden... kirohanunk. – A mama és a néger is...? – Nem, azok benn égtek. Mi a kutyussal elindulunk tovább. – Merre mentek? – Az erdőbe, egy csapáson... különleges fák között. – Hová juttok? – Egy városba. Kisváros. Szép maga háznál állok. – Hány éves vagy? – Huszonnégy. Kalapban vagyok, csizmában. – Milyen országban vagy? – Francia... – Tied a ház? – Igen. – van családod? – Van. Feleségem és két kis gyerekem... – Látjuk őket? – Igen, búcsúzom tőlük, harcolni megyek... mindegyiket felveszem, megpuszilom... felülök a lóra és elmegyek... – Merre? – Felfelé a várba. – Lépjünk be! Beengednek? – Igen, ez a király vára. – Benn vagyunk. Mit látsz? – A király elé vezetnek, komor terem, füstös... fáklyák égnek a falon. Átadok egy tekercset a királynak. – Mi van benne? – Az, hogy megtámadják őket, védekezzenek... – Mi történik később? – Harc, ég, minden ég... égnek a házak – Mi van a királlyal? – Menekül, én is vele... – Hova menekültök? – Magyarországra. – Itthon vagytok, merre tovább? – Egy várban vagyunk... fényes, nagy palota... – Hogy hívják a várat, talán Budai vár? – Nem, nem... Várpalota... – Ki lakja? – A királynő... szépséges királynő. – Ennek a királynak a felsége? – Igen, a király hozzá menekült, mert a lázadók elfoglalták a várát... – Hogy hívják a királyt? – Zsigmond... – Te vagy a király? – Nem, én a vitéze vagyok, és itt van a fehér kutya is. – Biztonságban vagytok? – Igen. Ott jó. – Mikor történik ez időben? – Úgy az ezernégyszáz év végén... egészen a végén. – Jó, menjünk tovább az időalagúton, utolsó életedbe. Halálod után visszaszülettél, anya hasában vagy: látod magadat. – Igen, látom. Szopom az ujjamat. – Jó ott, benn? – Igen, jó. – Szeretettel várják jöttödet? – Igen, mindenki vár. – Most születsz meg.... nézz körül kit és mit látsz? – Hideg... fehér... asszonyok megfognak... hidegvíz, zuhog. Lemosnak, becsavarnak valami lepedőbe, elvisznek... – Anyával mikor találkozol? – Nemsokára, érzem a szagát, szopok... jó, ott jó... – Mindenki szertettel vár? – Igen, azt hiszem... – Apa is örül neked? – Igen, örült nekem... nagyon várt. – Akkor hát, itt vagy most Martin, akit mindenki szeret, és ő is szeret mindenkit. Nincs bajod már a világgal? – Nincs, nem is volt. – Szívedben béke van? – Igen. – Akkor gyere vissza! – mondom, s szelíden cirógatva visszahozom. Posztszuggesztió Végezetül posztszuggesztiókkal látom el Martint: apának nem beszél vissza. Apa jelenlétében megszűnik létezni, elkerülendő a verést. Nem beszél vissza, nem provokálja ki a dühkitöréseket, büszke legyen rá, hogy magyar. Ígérje meg, hogy negyedikben legalább négyes lesz az átlaga. Mindent megígér. Végül felteszem neki a kérdést. – Martin, most úgy beszélek veled, mint férfi a férfivel: hogyan látod a helyzetedet, és a család helyzetét? – Hát tudja Gyula bácsi, anyáék már régen el akartak válni, csak az anyagiak miatt nem lehet, meg ott vagyunk mi is... a nyakukon. Szerintem apa azért őrjöng, mert úgy érzi, hogy miattunk nem élheti a saját életét. Ott vagyunk a nyakán. Nem szabad... – Úgy érzed, hogy teher vagytok neki? – Nemcsak érzem, ki is mondja. Ha ezek a kölykök nem lennének, úgy elszállnék, mint a madár! – Ez neked fáj, ugye? – Igen fáj, meg még tudja az is, hogy Németországban nem vagyok német, ott csak jöttment magyar-cigány vagyok, itthon pedig csak egyszerűen korcsnak titulálnak... csak így hívnak az osztályban: a korcs! Nem tartanak igazi magyarnak, mert Németországban lakunk, s én csak fél éve vagyok a nagyiékkal a faluba... pedig ez nem így van: én magyar vagyok. – Hát Martin ez kemény csapda: itt az identitástudatodat támadják! – Mi az az identitástudat? – Hát, tudod az az eredet, hovatartozás tudata, az hogy te minek érzed magadat. Elvitatják a magyarságodat, de kitaszítanak a németek közül is. – Az nem baj, nem is akarok német lenni, de az fáj, hogy nem akarnak elfogadni magyarnak... pedig a faluban már több nagyon jó barátom is akadt... ott befogadtak, csak még az osztály nem... – talán féltékenyek rád, mert gyorsabb a felfogásod, okosabb vagy? – Lehet, hogy kilógok a sorból, de mikor én annyira kíváncsi vagyok mindenre, imádok olvasni, hát baj ez? – Nem baj. Amit megtapasztalsz, az a tied marad. Csak mindig tanulj, kutasd az élet titkait... – És, ha kukimmal játszom az nagy baj, azért tényleg becsuknak a börtönbe? – kérdezi félve. – Ki mondta ezt a butaságot? – kérdezem gyanakodva. – Nagyapa. – Ne hallgass rá, a kukurud a tied, s az egyetlen öröm és gyönyörforrásod, este, ha lefekszel, mikor senki sem lát, a paplan alatt játszhatsz vele. Mindjárt könnyebb lesz elviselni az élet viszontagságait. Maradj meg ebben a valóban kicsi Martin, legyél igazi magyar, s nem lesz semmi baj... – De mit szólnak ha...? – Ne törődj a huhogókkal: tudod, a túlélésre kell játszanod. Próbáld meg elviselni a megpróbáltatásokat, s a túlélés lebegjen a szemed előtt! Hidd el, ha elkerülöd a konfliktusokat apával, könnyebb lesz az életed. Nem kell mindig szembeszállnod az igazadért, néha ha erőfölénnyel találkozol, jobb a hallgatás... majd eljön egyszer a szólás ideje is. Addig tűrjél, viseld el a pofonokat amit a sors mér rád, hiszen ezzel is tanulsz: te soha nem leszel olyan, mint apa és az osztálytársaid avagy a tanáraid... te különb leszel mindannyiunknál, mert te EMBER leszel... – Miért? Most mi vagyok, állat? – Most is ember vagy, csak egyeseknek nem jut eszébe, elfeledkeznek róla, s úgy kezelnek, mint egy tárgyat, egy kis állatot. – Ők az állatok nemde, Gyula bácsi? – Hát, így is felfoghatjuk a dolgokat kicsi Martin, de egyszer majd felnőtt leszel, és akkor megmutatod a világnak, hogy te EMBER LESZL CSAK AZÉRT IS! – De jó lenne már ember lenni! – No, akkor ebben maradunk! Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu http://www.fullextra.hu Az írás webcíme: http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=1258