Fullextra.hu - Virtuális pszihózis-3

3
Zsuzsa /alias: Nyúl/
Martin anyukája harminc év körüli, jelentéktelen külsejű, átlagos nő benyomását kelti. Beszéde halk, modoros, kissé visszafogott.

Termete középmagas. Haja, szeme sötétbarna.
Kissé szégyenlősen vetkőzik, majd megszabadulva utolsó ruhadarabjától is, felkucorodik a kezelőasztalra. Hanyatt fektetem, bekapcsolom a szofronizációs zenét, és végigsimítok szép, kreolbőrű, arányos, rugalmas testén. A teremtő jól dolgozott, nem találok hibát benne. Mellei szépek, rugalmasak.
– Csukja be a szemét, lazítsa el magát, s csak azt tegye amit mondok! ez egy transzcendentális kezelés, eltűnik a tér és idő, megváltozik a tudatállapota: ALFA-ba kerül... jelen lesz, de mégsem. Ha úgy érzi, hogy álmos, aludjon, én vezetem az utazását...
– Rendben, csak nem lesz ebből valami... baj?
– Mi lenne, legfeljebb meggyógyul – nyugtatom meg, s elkezdjük. Homlok-tarkó fogásban 100-tól visszafelé számoltatom. A 90-es számot kihagyja, majd a 85-öt...
– mi történt 1990-ben – kérdezek rá.
– Akkor mentem ki németbe Johann után Martinnal...
– Szeretné elfelejteni, vagy visszacsinálni?
– Mindkettőt... akkor már terhes voltam Thomasszal és szerettem volna kinn megszülni. Német állampolgárnak bejegyeztetni, mivel Johann már akkor harmadik éve dolgozott kinn, így hamarabb megkaphatta volna a német állampolgárságot. Abban bíztunk, dehát...
– Na, folytassa csak, megbánta tán?
– Nem úgy jöttek be a dolgok, mint gondoltam. Én azóta nem dolgozom, Johann tart el bennünket. Thomasz beteg, nem beszél...
– Értem, ez bántja magát.
– Igen, ez a legnagyobb bánatom.
– Vannak kisebb bánatai is? Mondjuk, 1985-ben mi történt, miért hagyta ki ezt a számot?
– Akkor volt az esküvőnk.
– Megbánta?
– Ezerszer is... nem vagyunk egymáshoz valók, nem tudok beilleszkedni németbe, túlságosan is magyar vagyok.
– És a férje, az beilleszkedett?
– Kénytelen, különben nem kap munkát. Megbecsülik, jól keres.
– Na jó, menjünk tovább! Számoljon 85-től visszafelé...!
Már egészen lenn járunk, amikor a 3-as számnál elkezd sírni, s zokogásba fullad...
– Nos, mi történt magával? Most 3 éves, hol vagyunk?
– Ülök a kukán, hideg van, fázom és sírok... sötét van...
– Miért ül a kukán?
– Mert kitett az anyukám egy szatyorral, benne a ruháim, hátha valaki elvisz.
– Nem kellett az anyukájának?
– Nem. Anya elvált, mindig más apuka jelent meg, szerette a férfiakat... én nyűg voltam a nyakában. Gondolta, valaki csak elvisz...
– És mi történt?
– Hajnalban rám talált egy öreg csavargó, megsajnált, s hazavitt a kalyibájába. Próbált vigasztalni, etetni, de én csak sírtam... aztán a csavargó másnap hajnalban letett egy bölcsőde kapujába, és a rendőrségen átadtak anyámnak...
– Haragszik az anyjára?
– Nem, ő ilyen. Könnyelmű. Azóta férjhez ment van egy öcsém és egy végtelenül rendes mostohám. Anya soha nem beszélt erről, nem tudom, miért hozom elő... hogy jutott most az eszembe! Senki nem tudhat róla! Ígérje meg, nem szól a férjemnek!
– Nem szólok. Van még valami tüske?
– Még van valami, ami kísért.
– Ki vele!
– 11 éves voltam. Anya átküldött a szomszédba krumpliért... A Sanyi bácsi egyedül volt otthon: Hirtelen bezárta az ajtót, és rádobott a díványra, fölém térdelt és lihegve kérdezte: akarod? Én borzalommal néztem a szemébe: állati vadságot sugároztak felém, azóta, ha férfival vagyok, mindig ez az arc ugrik be, a mohó kéjvágy, a durva, szőrös kezek, amint a blúzom alá nyúlnak... nem tudok a tekintetétől szabadulni!
– Mi történt aztán?
– Semmi. Egy ujjal sem nyúlt hozzám. Látta, hogy mennyire félek, és leszállt rólam... és hazarohantam, s napokig meg sem nyikkantam. Soha, senki nem tudta meg. Amíg lány voltam sok fiúval voltam, kerestem, hogy mi a szeretkezésben a jó, de soha orgazmusom nem volt...
– A férjével sem?
– Azzal sem. Csak azért mentem a Johanhoz, mert németben dolgozott, jól keresett, kocsival járt, és egyszem gyerek.
– Szereti?
– Már nem... azaz, tulajdonképpen soha nem is szerettem igazán.
– Akkor miért ment hozzá?
– Mert önálló akartam lenni, a magam ura.
– De hiszen a nagy önállóságból mi maradt?
– Semmi... "Nyúl tedd ezt, tedd azt!... Nyúl add a kaját!"... ennyi...
–A férje mit szól, vesz észre valamit abból, hogy nincsen orgazmusa?
– Á, nem törődik az csak magával, egy húzás, két húzás, aztán lefordul rólam... vad horkolásba kezd. Ennyi a szerelmi életünk.
– Mondhatni, sivár... – jegyeztem meg szarkasztikusan.
– Hát az, de nekem már így jó. Mondom, ha fölöttem van, akkor a Sanyi bácsit látom, s amikor őrjöng, csapdos, tombol, akkor is a Sanyi bácsi állati, vad, mohó tekintetét látom a szemiben...
– Na, akkor menjünk vissza oda! Tizenegy éves – mondom, s bal kezemmel külső majd kis szeméremajkait simogatom, s finoman haladok a csikló felé. – 11 éves, most nyitja szomszéd az ajtót... látja a Sanyi bácsit?
– Látom.
– Most kíséri be a szobába...
– A konyhában vagyunk – igazít ki – rálök az ágyra! – suttogja, s teste megfeszül az élmény alatt. Bal kezem már a síkossá vált hüvely G-pontját izgatja, a kéjtől és felidézett emléktől teste hídba feszül. Pillanatokra elérjük az ötödik dimenziót, már pszichózisban van. Eltűnt a tér és az idő... Csak a szem van és a kéj...
– Néz, jaj nem bírom látni! A szemei... mint egy áháááá..laté – suttogja, és megjön az orgazmus... a hüvely egyre síkosabbá válik, a kéjtől arca kisimul. Jobb kezem középső ujjával a bal füle mögötti szuggesztiós (Se-He-Ki) ponton adom be a szuggesztiót...
– Sanyi bácsi jó... most benned van, megtette... ugye jó?
– Igen, most jó...
– Látja Sanyi bácsit?
– Igen.
– Mit csinál?
– Rajtam fekszik és bennem van a micsodája... szeretkezünk.
– Jó?
– Igen, jó.
– Akkor világosítsuk ki a képet! Egyre világosabb, már csak a fény van... Sanyi bácsi eltűnt.
– Látja még?
– Már nem. Csak a fény, a kéj van... – suttogja, és elnyúlik. Kijövök a hüvelyből és lassú passzokkal végigsimogatom.
– Most jó? – kérdezem tőle.
– Igen, most jó.
– Akkor most ismételjük meg, de most már Johannal.
– Oké.
– Akkor most ott vagyunk a hálószobában. Nyúl fekszik a kanapén, Johann pedig fölé térdel. Látja a jelenetet?
– Igen, látom... Johann most simogat, ujjal izgat... (én, a terapeuta izgatom). Most jó, érdekes, ezt sohasem csinálta eddig.
– Most csinálja. Látja, hogy a Johannal is jó. Kívánja, folytassa a Johann?... Akkor Johann folytatja. Most már a nyelvével dolgozik, jó?
– Igen, de hát hogy lehet ez ennyire jó?
– Mert teljes odaadással csinálják midketten. Most bevezeti a péniszt, most játszadoznak, összefonódva ringatóznak egymáson és egymásban. Most jó? – kérdezem, miközben már a G-pontot izgatom. Haladunk az orgazmus felé. Ő egyre szaporábban lélegzik, behidal, és megjön az orgazmus. Ekkor beadom a szuggesztiót
– Jahannal jó! Johannal az igazi!
– Azt hiszem igen, ő az igazi... – suttogja, s lassan lecsillapodik. Lassú simogatásokkal visszahozom a jelenbe. Szégyenlősen tekintget rám, a bűnös ujjaimra, lucskosra élvezett vaginájára, majd szégyenlősen elmosolyodik.
– Mit csinált maga velem?
– Az égvilágon semmit. Nem és voltam. Johann volt az.
– Nahát – ül fel és lassan leszáll az ágyról.
A kezelés után megadom a posztszuggesztiókat.. A férjjel teljes odaadással viselkedik. Élvezi a szeretkezést, és rávezeti őt is a szeretkezés ízére. A kisfiú önkielégítését eltűri, és nem vesz róla tudomást.
Második kezelés
A második kezelésen a jelen dolgai kerülnek terítékre. ötödik dimenzióban kérdezem.
– Tulajdonképpen mik a bajok gyökerei? Menjünk oda az időalagútban, ahol kezdődtek a bajok!
– Talán 93 az, amikor kiköltöztünk hozzá. Bérelt lakásban laktunk, azaz lakunk azóta is egy munkásnegyedben. A bajok akkor kezdődtek, amikor Martinóvodába került. Nem fogadták be igazán, de a gyerek méltósággal viselte a naponta történő megaláztatásokat. Csak nekem mert panaszkodni. Az apjától félt. Az apja szerette volna, ha kemény, férfias, amolyan mai fiúcskává válik.
– milyen az?
– Vad, visszaütős, nagyhangú...
– S Martin nem ilyen?
– Vadnak elég vad lette, mert megvadították a többiek. Meg is védi magát, csak ahogy iskolába került már beilleszkedési gondok vannak vele! Mivel nem fogadják be maguk közé, ő meg magyarságával tüntetve, elhatárolja most már magát a németektől.
– És az apa ezt hogy viseli?
– Ha a tanító néni levelet ír, vagy szülői értekezleten szóvá teszi, akkor mindig kiborul a bili. Mondjuk azért, mert bátor, megdicséri, de mivel nem akar beilleszkedni, azért elmarasztalja.
– Olykor meg is veri? – szúrom közbe.
– Nem, azért nem bántja, mert belül büszke rá egy kicsit, csak akkor jár el keze, amikor a gyerek nem akarja megérteni, hogy őneki németté kell válnia, ha leszakad az ég akkor is. Így aztán a gyermekben tudathasadásos állapot jön létre, ugye-
– Igen, mert akkor gurul be az apja, amikor a gyerek rákérdez: "most akkor én magyar vagyok, vagy német vagyok?"
– Egy szarházi kis féreg vagy! – ordít ilyenkor az apja, s jól elpáholja... – Nem érted meg, hogy Németországban németnek kell lenned, ha leszakad az ég akkor is!
– Én akkor is magyar vagyok... – szipogja Martin. – Én akkor megvigasztalom.
– Hogyan?
– Azt mondom neki, hogy nézd kisfiam, csináld úgy, hogy belül magyar, kívül németnek látszó legyél... – De hogyan mama? – Színleljed, hogy jó német vagy... – Nem baj, hogy ez hazugság? – Kegyes csalás kisfiam. Jobb a békesség! – mondom olyankor.
– Értem, s miért verte el, amikor a kutyától megijedt?
– Hát, akkor én is megszidtam, mert a kutya meg volt kötve, nem tudta bántani... az apja ettől begőzölt...
– Sokszor gőzöl be?
– Egyre többször. Nézze, tulajdonképpen már 3 éve el akartam válni. De az anyagiak miatt teljesen tehetetlen vagyok. A kicsi miatt nem mehetek dolgozni, nem veszik be óvodába, mert nem beszél, azt mondják: autista, de én nem hiszem.
– Látnom kellene!
– Legközelebb elhozom őt is, meg az apját is.
– Jó lesz. Van-e még amit ki kell húznunk?
– Amin nem lehet segíteni az, hogy engemet egyáltalán nem fogadtak be, dehát ez német szokás. A Johannak meg állandóan bizonyítani kell, mert a munkahelyen irigyek rá, hátrányba igyekeznek hozni, naponta meg kell küzdenie a posztjáért. Persze, hogy úgy jön haza, mint akit darázs csípett meg
– Vagy aki csalánt reggelizett?
– Mondhatom úgy is. A kicsitől teljesen ki van bukva, hogy miért nem beszél... a nagyot meg állandóan dresszírozná!
– És erre maga csak úgy eltűri a szeretkezést... ez nem bántja?
– Nem foglalkozta eddig vele, de mostantól másképp lesz.
– Próbáljon segíteni neki. Megérteni, ne csak kritizálni... megígéri?
– Meg.
– Akkor ebben maradunk.
Harmadik kezelés
A harmadik kezelésre már hozza a kis Thomaszt is. Megjeleni Johann is Martinnal. Martinnal barátokként üdvözöljük egymást, s szeretne kisöccse kezelésénél. Beleegyezem, s a szülőket elküldöm azzal, hogy egy óra múlva jöjjenek.
3.
Thomasz
Az öt és fél éves, angyal arcú, szőke, göndörfürtű kisfiú amint belépnek, hozzám rohan és ölembe mászva a nyakamba csimpaszkodik. Soha nem látott. Sírnivalóan döbbenetes jelenet. Anyja levetkőzteti, s az asztalra fekteti. A szülők eltávoznak. Martin megnyugtatja és simogatja.
– Thomasz, nem fog fájni... a Bogumil jó ember. Csak megsimogat. Ne félj!
A kisfiú gőgicsélve fekszik és mosolyog. Bekapcsolom a szofronizációs zenét. Méréseket végzek: a bal halánték és homloklebeny teljesen energiavesztett... az érzelmi központ negatív. Csinálok egy próbát, arra gondolva, hogy amikor 2 évesen bedobta az apja a szobába, talán attól némult el. Így a fizikoterápiás készüléket a bal és jobb halántékra helyezve hirtelen rákapcsolom az 1-es program kalapácsszerű ütéshullámát a 3-as fokozattal. Jól leszorítjuk Martinnal várva a sokkhatást. A gyerek mosolyog... semmi hatás. Megdöbbenek. Ettől egy felnőtt is felugrik... Átteszem 4-be, majd 5-be, Thomasz mosolyog és kacag.
Pár perc után leveszem a készüléket, és mérek. A két halántéklebeny negatív... nyeli az energiát. Ekkor átteszem a 2-es programra, és négyes fokozaton elkezdem tölteni az agyat... A lágy zsongító elektromos hullámoktól lassan elálmosodik a gyerek. Én két tenyeremmel az érzelmi pontokat szabadítom fel a fejen, és a jobb és bal fül mögött energetizálok.
Tíz perc töltés után leveszem a gépet, és elkezdem a gyereket magnetizálni, majd a feje mögé ülve szuggerálni.
– Beszél ... Tamás, beszél! Hogy mondja Tamás? Mama... mama!
A gyerek gőgicsélve adja a választ: Ma...ma... mammmmam mamamma.
Kezelés után visszamérem a fejet: a homlok és halántéklebeny pozitív. A gyereket leemelem. Ő nyakamba kapaszkodva szorít, annyira szorít, mintha az összes energiámat le akarná venni.
Akkor is szorít, amikor szülők megjelennek. Amikor Martin beengedi őket, döbbenetes jelenet játszódik le. A gyerek először érthetően kimondja a mama szót, majd erélyes mozdulattal, többször megismételve kiküldi őket. Teljes elutasítás a két szülő felé.
Nincs mit tenni! Az apát itt tartom, s az anyát a két gyerekkel egy órára elküldöm.

4.
Johann

A harmincöt éves férfi százhetven centi körüli magas, keménykötésű, fekete hajú, szúrós tekintetű férfi. Vonakodva vetkőzik, de végül is felfekszik az ágyra. Bizalmatlansága nem oszlik.
– Az asszony is levetkőzött? – kérdezi bizalmatlanul.
– Le. – mondom.
– De velem nem disznólkodik Bogumil Úr?
– Miért, kivel disznólkodtam?
– Hát, az asszonnyal... egyébként köszönöm...
– Mit?
– Amióta megkezelte az asszonyt, megváltozott. És a fiam is, szinte ki van cserélve.
– már csak maga van hátra.
– Én is úgy gondoltam, pedig pár hete még azt mondtam, hogy kuruzsló hókuszpókhoz és soha!
– És mégis itt van...
– Próbáljuk meg... – dünnyögte röstelkedve – de velem azt mégse, amit a Martinnal... érti ugye.
– Itt csak én parancsolhatok. Maga pedig mint egy nyúl, engedelmeskedik...
– Nyúl – kapta fel a fejét – szóval, ezt is elmondták?
– De el ám, nyúlbátyám... most maga a nyúl és én az oroszlán, jó? Legyen jó kis nyuszi egy óra hosszára! Megígéri?
– Meg.
– Akkor kezdhetjük is! Szépen ellazulva fekszik, becsukja a szemét, szól az álomringató zene. Semmire nem gondol, csak rám figyel, a szavaimra, és önmagára. Számolni fog száztól visszafelé, és színeket majd képeket lát. A fehér fény elérésekor készen áll az utazásra. Lelke megtisztul, kisöpörjük a sok lelki szemetet..., no, rajta, kezdjük a számolást! – mondtam, és Johann el kezdett számolni. Az első tévesztése 85, utána 83, majd kihagyta a tizenkettőt és a hetet.
– Mi történt 1985-ben?
– Semmi különös, hacsak az nem, hogy elvettem a Zsuzsát... igen, akkor volt az esküvőnk. Sima ügy. Megesküdtünk, sátoros lakodalom, ahogy lenni szokott, aztán öt évig laktunk anyuéknál, Csengelőn... ott született a Martin.
– Örült neki?
– Hogyne örültem volna! Fiú gyereknek...
– Tán még büszke is rá?
– Miért ne lennék. A szemem fénye.
– Akkor miért veri?
– Verem, ó, ugyan már... csak nevelem. Azt szeretném, ha férfias lenne, igazi machomann. Durva, erőszakos, erős... ma ez kell, mert enélkül elveszett ember.
– Értem. Ezért agyalta meg, amikor félt a kutyától.
– Ezért. Inkább tőlem féljen, mit egy ostoba ebtől... kiverem belőle a félelmet...
– Úgy, mint magából az apukája,
– Honnan veszi bogumil Úr?
– Honnan, hát emlékezzék vissza, mi történt magával tizenkét éves korában?
– Miért pont akkor?
– Mert a tizenkettes számot kihagyta. Valami kellemetlen történt magával, amit szeretne törölni az emlékezetéből.
– Hát, szóval... az úgy volt, hogy apám akkor nagyon megvert áztatott kötéllel. Ájulásig vert, aztán leöntött egy vödör vízzel.
– Milyen apropóból?
– Hát, hogy örökre megjegyezzem, az igazi férfi nem fél semmitől és senkitől. Az úgy volt, hogy kaptam egy új biciklit. Bekarikáztam vele a faluba (tanyán laktunk),eldicsekedni egy kicsit az osztálytársaimnak. Aztán előbb csak elkéregették, majd el is vették tőlem. Én pedig röstelltem, és kicsit féltem is verekedni a tulajdonomért. Lógó orral hazakullogtam...
– Ezért verte meg az apja?
– Igen, azt mondta, kiveri belőlem ezt a pipogyaságot.
– Sikerült?
– Az biztos, egy életre megtanultam, hogy az igazamért ki kell állnom. Akkor nagyon gyűlöltem az apámat, de lényegében annak a verésnek köszönhetem, hogy ember lett belőlem. Akkor kezdtem el testedzést. Vettem expandert, súlyokat, és naponta futottam. Később eljártam egy badibilding klubba... ennek köszönhetem, hogy így nézek ki. Mindent az akaratommal értem el. Erre büszke vagyok.
– Igen ezt becsülöm önben. Ahogy a testalkatát nézem, a fejformája, arca, ajkai mind-mind kisfiús alkatra következtetnek...
– Na nem mondja, honnan tudja ilyen biztosan?
– Tudom.
– Hát, mond valamit. Sose voltam önmagammal megelégedve. A magasságom is lehetne tíz centivel nagyobb, a hangom is mélyebb...
– És természetesen a döntőbíró a fallusza – szúrom közbe – ugyanis a vékony, rövid, halványrózsaszín makkú fallosz, mind kisfiús alkatra vall. Na, ehhez mit szól?
– Sajnos. Bogumil Úr beletalált. Sohasem voltam megelégedve a nemi szervem méretével. Túl kicsinek tartom másokéhoz képest. Röstellem is.
– Igen, és tudja, mi a konfliktus okozója?
– Nem.
– Megmondom magának. Az ön enneagramja az 1-es: URALKODÓ. Ami az enneagramjában önre ki van szabva, az ellentétes a testi megjelenésével.
– Hogyan lehetséges ez, Bogumil Úr?
– Ez úgy lehetséges, hogy Ön az enneagramja szerint uralkodó típus. Tökéletesség mániás, szenvedélye a düh. Robbanékony, ellentmondást nem tűr, mert alapelve az, hogy én mindig helyesen cselekszem: Beszédstílusa a prédikálás, védekező mechanizmusa az érzelmek átalakítása... csapdája a tökéletesség. Tehát, Ön mindenben meg akar felelni az elvárásoknak, de a környezetét is az elvárásoknak akarja átalakítani. Ugyanúgy, ahogy az édesapja magát átalakította, így maga is átalakítja a családját a saját arculatára.
– igen, van benne valami. Nézze, én amikor Németországba kikerültem, igyekeztem jó német módjára beilleszkedni, hiszen a családunk sváb származású, a nyelvet is bírtam...
– Ez annyira sikerült, hogy németebb lett a németnél?
– Igen, valahogy így történt, mert én ugye az NDK-ba mentem dolgozni, és mire a családot kivittem már egyesültek... Az NDK-ban is volt egy kis lenézés, elhangzott a cigánymagyar jelző, de azért hagytak élni. Mondjuk, azt nem csípték, hogy kétszer annyit dolgozta, és teljesítettem mint ők De végül is csoportvezetővé küzdöttem föl maga. Az új államban is elismertek, és harminc ember csoportvezetője, vezető-szerelő vagyok...
– Talán innen ered az, hogy a munkahelyi stresszt hazaviszi?
– Pontosan, eltalálta. Nézze, engem árgus szemekkel figyelnek, mikor hibázok, mikor jött-mentezhetnek le... iszonyú idegi megterhelés az állandó önkontroll. Természetes, ha hazamegyek, akkor a napi felgyülemlett gőzt ki kell adnom.
– Értem. Tehát a munkahelyen eltűrt inzultusokat, ki nem mondható szavakat, el nem csattanó pofonokat otthonra tartogatja...?
– Hát, valami van benne... – vakarja meg fejebúbját.
– Nézze, az ön típusánál az van, hogy otthon éli ki uralkodási hajlamait. A családot dresszírozza, rá vetíti ki a munkahelyi kudarcélményeket, és minden elviselt megaláztatásért, sérelemért rajtuk törleszt.
– Hááát, valahol ki kell ereszteni a gőzt?
Ráadásul okom is van rá. Az asszony se megértő, a szexben se adja a maximumot, a kölykök meg egyenesen kiidegelnek... a kicsi kuka, a nagy meg pimasz. Visszaszól NEKEM!
– Na, ezt megbeszéltük. Maga az enneagramjából és a testi adottságából kifolyólag olyan amilyen. A sors, a körülmények alakították egyéniségét. Eltért a karmájától azzal, hogy idegen országban próbál gyökeret ereszteni, ebből adódnak a konfliktusok. Elismeri?
– Tökéletes az elemzés, de mit tehetek, meg kell élni valamiből!
– Majd rátérünk a jövőre is, most a múltat vallatjuk. Tehát 12 éves. Milyen színt lát?
– Pirosat.
– Na látja, ez a düh és tehetetlenség érzése. Meséljen még erről az időszakról... emlékezzen!
– Most beugrott egy kép: hatodikosok vagyunk, a WC-ben cigarettázunk, és versenyezünk, hogy ki tud messzibbre pisilni... ezt csak merev, álló pénisszel lehet csinálni. Irigykedve nézem, hogy társaimnak sokkal vastagabb, hosszabb és nagyobb fejű a pénisze... Ez bánt, röstelkedem. Az is bánt, hogy némelyik kezd szőrösödni, én nem... lányos az arcom, az alkatom... a verekedésnél félrehúzódom. Beugrik egy kép. Az iskolaudvaron bírózunk, hergeljük egymást. Egy nálam kisebbet csúfolnak, mokány keménykötésű, de elég buta fiút... Az nekem ront, mint egy bika, leszegett fejjel, bele a gyomromba. Feldönt, a mellemre térdel és megbajuszol... kibuggyannak a könnyeim a fájdalomtól és a szégyentől... bánt, nagyon bánt...
– És aztán, mi történik aztán?
– Utána veszik el a biciklimet. Még elfelejtettem mondani, hogy aki elvette, előbb hazaért vele a tanyára mint én. Visszaadta apámnak. Ezután kaptam a verést... ekkor lettem férfi! bekeményítettem, és elhatároztam, hogy senkitől se félek, machomanná képezem magam. ez az izomzat, amit rajtam lát, mind képzett... Én állandóan olvasok, művelem magam. Szuperférfi az ideálom, és azt szeretném, ha a fiam is az lenne. Érti. Nem azért verem, mert örömöt okoz nekem, szeretném férfivá nevelni.
– De, mégcsak 9 éves, nem korai ez?
– Nem, bár engemet is előbb agyalt volna el az apám...
– Na, ide figyeljen, elmondok magának valamit, hogy rávilágítsak a tévedésére. Felhomályosítom egy kicsikét, hogy meglássa mi a különbség Martin és maga között.
Martin pénisze vastag, hengeres alakú, makkja szilvakék, és mérete nagy, tehát hosszabb az átlagnál már most. Alkata robosztus, férfias, legalább 180 cm magasságot fog elérni. Feje szabályos, kerek, arca szögletes, homloka nagy, álla erős. Tehát a kisfiú alkatra és az enneagramja szerint is APA típus. Egybe esik az alkat az enneagrammal. ezen kívül a gyerek rendkívül értelmes, ítélőképessége józan, megállapításai, helyzetfelismerése tökéletes. Bátor, entitása maximális. Tisztában van a világban elfoglalt helyzetével. Tehát felesleges az aggodalom amiatt, hogy nem lesz férfi. Ő már férfi. kis machomann. Nem kell őt verni, rettegésben tartani, csak szelíden irányítani.
– Dehát, nem verhetem, hogy neveljem?
– Nézze, a gyerek szert magát, azt hiányolja, hogy keveset vannak együtt, menjen vele biciklizni, kirándulni, strandolni...
– Hát, viszem én, megyünk úszni a folyóra, a szabad strandra...
– Igen, elmondta, azt is, hogy azt szeretné, ha a strandon az apa nem hagyná ott egyedül, aztán csak órák múlva jön vissza.
– Hát vigyem magammal sörözni?
– Nem, maga ne menjen sörözni, vagy pedig vigye magával, s vegyen neki egy üdítőt egy jégkrémet... menjenek lábtengózni, minigolfozni... Érti, legyenek együtt abban a fél napban! Na, ezt hiányolja a gyerek!
– Dehát csak nem alkalmazkodok egy gyerekhez?
– Miért, annyira megalázó? Már megint kibújt az enneagramja: uralkodó típus... na, adja lejjebb egy-egy fél napra, attól még a munkahelyen nem veszít a becsületéből, ha otthon a családdal gyengédebben bánik.
– Jól van, megpróbálom... – sóhajtja. Most újra felkérdezem a színt.
– Zöld.
– Na, látja már a szívcsakránál vagyunk. A szeretet színét is elértük. Jól haladunk. Nézzük meg, mi történt magával 7 éves korában?
– Hét éves? Aha, megvan. Akkor kerültem be a falusi iskolába, s nem nagyon tudtam magyarul, a tanyán csak svábul ment a szó... azaz anyanyelvem. Csúfoltak, meg is vertek, hogy piszok sváb, meg ilyesmiket vagdostak hozzám. A tanító bácsi is állandóan a pajeszomat huzigálta, és sokszor elnádpálcázott mire megtanultam magyarul. Szó szerint belém verte a magyar nyelvet...
– Hát ez szomorú, megint ott vagyunk a verésnél! Most beszéljük meg az apuval való viszonyt!
– Apámat becsülöm. Jó a viszony Kiskoromban anyára voltunk szokva, öt gyerek nem semmi. Apa párttitkár volt a gépállomáson, melynek a tanyánk volt a telephelye. Majd amikor magszűnt, akkor TSZ-majorrá váltunk, és apa ott lett brigádvezető, de a párttitkársága is maradt... Makarenkó alapján állt. Úgy is nevelt bennünket.
– Dehát a makarenkói elvekbe a verés nincs beépítve...
– Jaj Bogumil Úr, hát sose hallott a makarenkói pofonokról? – na ugye, apa ezt magáévá tette. Nem tragédia. Felnevelt mind az ötünket. Embert faragott belőlem, ha áztatott kötéllel is, de ember lette.
– Azt látom. Most milyen színt lát?
– Sárgásfehér...
– Jó, akkor menjünk egy kis utazásra! Mondjuk egy héttel később vagyunk, otthon. Látja a lakásukat?
– Látom.
– Hazajön, a gyerekek a nyakába csimpaszkodnak, megpuszilja őket, majd az asszonyt is. Látja a jelenetet?
– Látom.
– Leül, megkérdezi a gyerekektől, mi újság itthon... beszélgetnek, majd kiszól az asszonynak, kérem az ebédet.
– Semmi Nyúl, ez olyan ciki...
– Jó, mondja azt, hogy Zsuzsa, kérem az ebédet. Arra is ért...
– Megvan.
– Hozza az ebédet, esznek, eszik az egész család: Utána maga egy üveg sört, a gyerekek üdítőt isznak. Maga megpendíti, hogy le kéne mennie a folyóra. A gyerekek örömmel készülődnek. Látja a jelenete?
– Látom.
– Na, menjünk tovább. Lenn vagyunk a strandon. Martinnal úsznak egyet, utána fejelnek, majd elmennek együtt fagylaltozni. Maga sörözik...
– Látom...
– Így, most nagyítsuk ki ezt a képet. Látja, amint napoznak együtt a homokban szeretetben?
– Igen, látom.
– Akkor most jönnek a szuggesztiók! – átülök középre és a péniszét megmerevítve elkezdem az élveztetést. Minden egyes mozdulatnál közelebb kerülök az ejakulációhoz. Jobb kezem a Se-he-ki ponton. – Szeretem a családom!... mondja velem. A család az első! Nem viszem haza a gyári stresszt! Nem dühöngök, nem verem a gyerekeket! Mától új ember leszek. Mindenkit szeretek... Elnéző leszek... Engem is szeretnek... Most merevítse ki a képet! – adom a szuggesztiót, és úgy irányítom a maszturbációt, hogy egy-egy fontosabb szó hangsúlyozásánál megszorítom a fallusz tövét. Közeledünk az ejakulációhoz. – Nagyítsa ki a képet! Együtt vannak. Ölelje meg a két gyereket. Az arcuk összeér. Egybeolvadnak. A kép egyre nagyobb... szorítsa magához őket... együtt mondjuk! Szeretem a családom... szeretem... nagyon szeretem, csak őket szeretem! – ebben a pillanatban kilövellés...
Az ejakulátum kilövellésével leoldódott a lelki teher. TÉTÁ-ba kerülve a beadott, kinagyított kép és a szuggesztió rögzül. Két három passzal végigsimítom a testet, majd jobb kézzel a homlokot, és lassan visszahozom Johannt.
– Megérkeztünk. Vége az utazásnak. Felkelhet! – adom ki a parancsot, és lehermonizálom a pacienst. Megtörtént az oldás.

Második kezelés
A második kezelkés is hasonlóan folyik le, mint az első ALFA-ba való levitel, kifolyatás, majd jön a virtuális pszichózis, amikor eléri a fehér fényt.
– Most utazzunk egyet, Johann! Jó?
– Igen jó, készen állok!
– Látja magát itt az asztalon, amint fekszik?
– Igen, látom.
– Most lassan felemelkedik a teste, egészen a plafonig lebeg. Látja?
– Igen, fenn lebegek, látom az asztalt és a Bogumil urat..., de mintha a vállán ülne egy kis lény, amolyan szellem féle...
– Melyiken?
– A jobb vállán.
– rendben, ő az én segítő szellemem, Züriel arkangyal. Most induljunk el felfelé, már kinn vagyunk a házból, fenn lebegünk az égben. Nézzen le, látja fentről a tájat? Mit lát?
– Látom a házunkat Cengellén... de érdekes!
– Látja a bejárati ajtót? Milyen színű?
– Látom, barna tölgyfa ajtó vasalással...
– Most menjünk beljebb, már egészen fenn vagyunk az égben. Nézzen le, mit lát?
– A Földet, mit egy kis labdát. A kék égben lebegek... velem van maga is és a segítő szelleme, ez a Züriel, vegy minek hívják... itt van ő is velünk, együtt lebegünk.
– Merre tartunk?
– Az jön be, hogy a mennyei Atya elé kell állnunk... hallom, egy hang súgja...
– Akkor álljunk elébe!
– Ott vagyunk! Az atya kék lepelben, fehér szakállal ül a trónuson, és jóságosan mosolyog, bátorít bennünket. Int, hogy menjünk közelebb... Letérdelünk előtte.
– Mond valamit?
– Igen, azzal bocsát el bennünket, hogy szeressük egymást, a világon legfontosabb dolog a szeretet.
– Akkor gyerünk vissza a földre. Egyre lejjeb és lejjebb megyünk az időalagúton, most újra itt vagyunk a Földön.
– Igen, fekszem az asztalon. Hűvös van. Fázom...
– ne törődjék vele, most felteszek egy kérdést.
– Hallgatom.
– Két lehetőség közül lehet választanunk. Az egyik az, hogy az enneagramjához alakítjuk a testét, a másik az, hogy a testi paramétereihez közelítjük az enneagramban bepogramozott entitását, viselkedéstudatát. Melyiket választja?
– Az utóbbit.
– Én is így gondoltam. Akkor, most egy átprogramozást végzek a tudatában. Beleegyezik?
– bele, csak ne fájjon...
– Nem fig nagyon fájni... sőt, kellemes bizsergést fog érezni a halántékán és a homlokán.
– Rendben van, kezdjük!
– Oké – mondtam, és a TENS 30-as fizikoterápiás készüléket a 3-as program 3-as fokozatra állítva, a bal homlok és jobb halánték lebeny fölötti bőrfelületre tapasztom. Bekapcsolom a készüléket.
– Ez jó, bizserget, olyan kellemes érzés...
– Na, akkor most én két tenyeremmel egy mágnesmezőt vonok a feje köré, és belépek a tudatába. Minden olyan káros emóciót és magára erőltetett dolgot, ami gátolja, lekapcsolunk, majd összehangoljuk az enneagramjával és a testalkatával. Kezdem! Milyen a színe?
– Mint a villanykörte. Reflektorszerűen fehér... jó, kellemes érzés, zsong a fejem...
– Johann, először is azt adjuk be, hogy maga törékeny, filigram alkatú emberke. Látja magát, mit egy kedves kis törékeny emberkét?
– Igen.
– Mondjuk együtt: Soha nem akartam és nem is akarok robosztus, durva machomanná válni! Azt akarom, hogy senki ne féljen tőlem! Mindenki szeret, nincs kitől félnem, nem akarok senkin sem uralkodni! Engemet senki sem fenyeget.
Elismernek. Szeretetre méltó emberré akarok válni! Szeretetben élni mindenkivel, s főleg a családdal! Senkit sem fogok ezen túl bántani, senkinek sem akarok ártani, szenvedést okozni. Még egy férget sem fogok eltaposni, ha utamba kerül! Nem verekedem,nem verem el a családot,s főleg a fiaimat!
– Ezeket az ellentét párokat adtam be a tudatalattijába.A megváltozott tudatállapot garantálta a
Kényszeres, eszközös törlést. Szuggeszióval, az agy energetizálásával olyan agykisüléseket hoztam létre Johan agyában, hogy az én magnetikus teremben képződött elsődleges gondolatformák akceptorai be tudtak épülni az ő szabad receptoraiba. Egyúttal előhívtuk a káros enngarammokat és egyenként megsemmisítettük őket.
Miután befejeztük a kezelést, megszüntettem a megváltoztatott tudatállapotát, harmonizáltam és végezetül posztszuggessziókkal ellátva útjára bocsátottam. Azóta többször is találkoztunk. Megváltozott családi légkör. Szeretetben és békességben élnek. A kis Tomasz elkezdett beszélni. Ez a blokkok feloldásának és a légkör javulásának tudható be.