Fullextra.hu - Vezeklés I.rész

"Isten kegyeltje vagy, hogy te átélheted, és megpróbálhatod újra és újra."

London utcáin ezidőtájt a szokásos köd telepedett meg. Az utcák nyirkosak, a falak sötétek és baljóslatúak voltak. 1820-at írunk.
Egy fiaker húzott végig a kihalt utcákon, a kerekek meg-meg akadtak a felgyülemlett szeméthegyeken. Az ablakok gyéren megvilágítva, csak szomorúan pislogtak...

A kocsi behúzódott egy mellékutcába, majd néhány házzal odébb megállt egy kapu előtt. Fiatal lány ült benne. Mikor kiszállt összehúzta magán a kendőjét, így az arcából semmit sem lehetett látni. Beosont a kapun.
Olyanvalaki lakott itt, akihez jobb volt titokban betérni. Sokan jártak hozzá, de senki sem kivánta felfedni kilétét. Rebekka egyben számkivetettje és fontos személyisége is volt a városnak. Megfordult nála minden rendű- és rangú ember, a jómódútól a koldúsig. Rebekka mindenkinek a saját határain belül szabott árakat. Nem volt olcsó. Mindenki aki betért hozzá, az otthagyott nála az életéből egy darabot. A titkaiból, reményeiből, vágyaiból, szerencsétlenségéből, bűneiből. Rebekka mindebből levette a jussát. Ő jósnő volt. Nem volt fiatal es nem volt öreg,. Sokan tudnivélték, hogy tán kora sincs, ősidők óta ott ücsörög a kopott, ragacsos konyhájában, örökös teaillatban, koszos kezéről csüng az elmaradhatatlan aranylánc.Ő nem volt jó, és nem volt gonosz. Rebekka csupán a sors volt. Azt is gondolták néhányan, hogy nem ő mondja meg azt neked, hogy mit rejt a jövőd, hanem ő maga alakítja a jövődet. A kezében tartja, és úgy játszik a hozzá betérőkkel, mint a macska az egérrel.
Hideg, zöld szeme volt, amelyből érzelmeket még emberfia nem olvasott ki. De mély, mint a tenger, amelynek felszínét hiába kémleled unos-untalan, sohasem láthatod meg titkait. Arcán nyoma sem volt a kornak, de úgy a fiatalságnak sem. Talán sohasem volt fiatal. Haja hosszú fonatban súlyosan hullt a dereka alá , ránézésre olyan volt, mint egy vénséges vén fa gyökere, amely már összefonódott a körülötte élők gyökerével, és soha nem szakad el a földtől. A szinében az élet ezer szine olvadt össze a szürke összes árnyalatába, amely nem fehér, és nem fekete, nem tiszta és nem mocskos.
A hangja..csöndes és megfontolt, lágyan omlik rád, de betemet mint a szemfedő. Amit hallasz tőle, azt soha nem feleded, és a lelkedben hordozod életed végéig. A szavak úgy ivódnak a sejtjeidbe mint az oxigén, és azokon keresztül lüktet ezentúl már az életed minden perce.

Várta már a lányt. Lefőzve gőzölgött már a tea a kancsóban, és két csésze már oda volt készítve az asztalra. Itt nem kellett inas, nem kellett senki arra, hogy bekísérje a látogatót. A háza egyetlen helységből állt, amelyben a konyha, a háló, a nappali egyben a fogadóteremül is szolgáltak. Vastag bársonyfüggöny választotta el a kicsiny előszobát, melynek suhogása tudtára adta a házigazdának, hogy a látogatója megérkezett. A szoba fő helye egy kanapé volt, amelyről Rebekka meg sem mozdult mikor a lány belépett.

Két nő egymásra nézett, az idegenen látszott, hogy nem szívesen fedi fel kilétét azonnal.

- Kérem töltsön magunknak teát, nehezen kelek fel innen, majd üljön le ide mellém! - Rebekka hangjában nem volt kérelem, inkább közölte a tényeket, amik történni fognak, szemében gúnyos fény villant, mint aki tudja, hogy a lányban nem fog megütközést váltani a szokatlan fogadtatás.

A lány elkészítette az italt, majd odahúzódott a kanapéra. A szeme riadt volt, de Rebekka ezt már megszokta a hozzá érkezőktől. Nem szándékozta a látogatóját megnyugtatni, mereven az érkezőre nézett majd mélyet kortyolt a teából.

- Biztos abban, hogy hallani akarja azt, amik itt el fognak hangozni?

A lány maga elé bámult, majd hosszas, néma csend után megszólalt:
-Az emberek azt mondják, hogy már mindent leírtak a könyveikben..nincs már gondolat a világban, ami ne hangzott volna el. Az apám kinyitotta nekem a könyveket és megmutatta nekem a leírt gondolatokat, de..hol vannak azok a válaszok amelyekre én várok?

- Ha megvannak a kérdéseid, akkor a válaszok is megvannak. Hosszú éjszaka lesz a mai. Sok a kérdésed. De egyet megmondok neked most: Hiába is tudod a válaszokat, ezek a válaszok már a te életedben megírodtak. Nem érkezett el az idő, amikor a válaszokat megváltoztathatjuk. - fürkészőn , mereven nézett vendége szemébe, majd látva annak néma könyörgését, folytatta: - Megmondom neked, amire kíváncsi vagy, de az életeden mit sem fog változtatni. Ami eldöntetett, az eldöntetett. Nem küzdhetsz a vihar ellen, ami feléd közeledik, csupán menedéket lelhetsz, és nem küzdhetsz a napfény ellen, csak érezheted melegét. A vihar akkor is eljő, ha menedéket találsz, csupán sérülés nélkül úszod meg. De vajon tudod-e milyen a vihar haragjában is talpon maradni, ha még sohasem érezted az arcodba csapódó eső szúrását, ha nem szaggatta meg a ruhádat a haragvó szél?? A szivedben olyan nagy a félelem, hogy nem akarod megtapasztalni, milyen az, ha a félelem elgyengül az erős akarat felett. Az igazságot akarod hallani, holott az ott lakozik minden fekete felhőben és minden elszórt napsugárban. .....Hát rendben, halld, amit akarsz! Előbb azonban a fizetség.

- Hoztam pénzt, azt mondták, ön bárkinek megfizethető.....

Rebekka kacagni kezdett, felpattant a heverőről amiről az előbb meg moccani sem akart, elővett egy ládát a sarokból.
-Ó lelkem! Nekem nem kell a pénzed! Add nekem a jövődet!

A lány megütközve nézett rá, zavarban volt, nem értette a kérést.
-Hogy adhatnám Önnek a jövőmet?

Rebekka türelmetlenül intett a kezével:
-Ahh balgák! A jövő, a múlt!! A jelen! Én tudom ezeket, de a világ nem ezen tudásban rejlik! Add nekem az elkövetkező életedet, mit számít az neked, hiszen téged ez a mostani érdekel! Én megmutatom neked, amit tudni akarsz,: hogy mi vár rád e sorsodban, de a sorsod te irányítod. Az előbb azt mondtam, hogy nem tehetsz semmit?? Nem is! MOST! De majd, később sok-sok száz év múlva tehetsz! Nekem az az életed kell! Amikor dönteni tudsz!

A lány zavarodottan nézett rá. Hirtelen megijedt ettől az asszonytól. Rebekka szeme villogott, mint a farkasé, aki egy vadat pillant meg az erdőben. Miről beszél ez? Zavarodottan kérdezte:
- Nem értem miről beszél??

-Már hogyan is érthetnéd! A tudásnak ára van! Én megfizettem az enyémért, most jön a te fizetséged. Ez nem piac, hogy megízleld a portékát lelkem! Csak egy egyszerű igéret kell nekem, ez nem számít számodra semmit..., egy kimondott igen..., hiszen nap-mint nap teszel könnyelmű igéreteket.

- Mit kezdene vele?

- Elmennék végre innen. Leélném a tökéletes életet, és elhagynám, itthagynám magam mögött.- Kinyitotta a ládát amelyet az imént elővett, amelyből füstszerűen kavarogtak elő a sikolyok, könnyektől rázkodó sírások, kacagások, és suttogások, gyermekszületésekor felhangzó első sírás, es halotti gyászénekek. Meredten nézett a dobozból előtörő érzésekre, majd megszólalt.- Én olyan bűnt követtem el, amiért itt kell élnem örökkön örökké, tudva mi miért van a világban. - Nagyot sóhajtott - Soha nem hagyhatom el, együtt kell ujjászületnem majd e bolygóval, mert a bűnömnek nincs határa, de ha sikerülne összeszedném az elpocsékolt életeket akkor megbocsájtást nyernék, mert nekünk ez itt a sorsunk a Földön. A VEZEKLÉS.

Az idegen ájultan rogyott össze. Rebekka fölé hajolt, komolyan ranézett és betakarta:
-Az álmod ma éjjel meghozza számodra a választ. A választ, ami bőven elég lesz neked. Nem dobhatod oda a sorsodat, mint ahogy én sem vehetem el más sikolyait, könnyei, fájdalmait, ssak megörzöm, mint az élet összes fájdalmát és örömét. Kinyitom és elönt a mindent elsöprő vágyakozás azért amit én soha sem kaphatok meg. Isten kegyeltje vagy, hogy te átélheted, és megprobálhatod újra és újra. Én itt maradok es figyellek örökkön-örökké, de a jövőd nem tudhatod meg, csak ha önmagadban keresed. - határozottan megrázta a nőt, kissé megpaskolta az arcát. -Menj most haza lányom! Holnapra bölcsebb leszel.