Fullextra.hu - Tarhálók

A minap megkeresett a Máltai Szeretet Szolgálat vehemens helyi vezetője. A látogatás oka: tarhálás...

Mint bevezető szavaiból kiderült, nem tudják a decemberi raktár és menedékhely bérleti díját - potom negyvenezer forintot - kifizetni, mert nincs miből.
Elmondta, hogy az Önkormányzattal meddő vitát folytat hasznosságukról, a fedél nélkül maradt több tucat rászoruló téli fedélhez s némi meleg ételhez, tisztálkodáshoz való juttatásának megszervezéséről s a szolgáltatás fenntartásáról, annak bővítéséről való huzakodásról. Az Önkormányzat nem ad rá pénzt, mondván, ez karitatív dolog. A Szeretetszolgálat viszont úgy érzi, hogy akkor, amikor ő adományokból szolgáltat, miért kell neki kemény bérleti díjat fizetni a lakhatásért, abban a helyiségben, aminek a kivetett, egzisztenciálisan leépült lakosait felkarolja.
Mivel a hatóság elzárkózott a támogatástól, így kénytelen volt a gazdagabb réteget, a vállalkozókat megcélozni. Így jutott el hozzám is.
– Nézze, kedves, szép dolog a szeretet nevében embereken segíteni, fedelet, lakhatást, élelmet biztosítani az elesetteknek, de miért gondolja, hogy pont nekem a kötelességem ez?
– Azért, mert Ön gazdag, szép háza, magas jövedelme van. Busásan él.
– Bocsánat, kedves, én ezért naponta megharcolok...
– Annyi a jövedelme, mint száz embernek.
– Na és? Lopom én a pénzt, károsítottam meg valakit? Ez mind tisztességes jövedelem: az eszemmel és a két kezemmel kerestem. Évek álmatlan éjszakáinak gyümölcse az a kis jólét, ami körülvesz.
– Adjon, hogy még többet kapjon! Adjon a szeretet nevében! Hát elnézné, hogy naponta haljanak éhen, fagyjanak meg az utcára kilököttek? Most is két ember halt meg karácsonykor, mert az orvosok nem foglalkoztak velük, nem vették fel a kórházba őket, mert nincs kártyájuk, s különben sem betegek, csak legyengültek... megfagytak... éhen haltak, mint a kóbor ebek.!
– Sajnálom őket, higgye meg, de én sem megőrülni, sem meghalni nem tudok s nem is akarok mások helyett. A mártíromságot meghagyom a szenteknek...
– Legalább az e-havi lakbért fizesse ki a menedékhelynek!
– Nem tehetem.
– Miért?
– Mert ellenkezik az elveimmel.
– Ugyan már, mi az magának! A túlvilágon a javára írják... imádkozunk a lelkiüdvéért!
– Nézze, ha én most kifizetem a lakbérüket egy hónapra, holnap már az egész évi bérletet fizettetik ki velem.
– Ígérem, ez az első és utolsó eset, segítsen rajtunk!
– Asszonyom, önök nemes cselekedetet hajtanak végre: átvállalják az állam kötelességét: teremtsék meg hozzá, préseljék ki a hatóságokból a rávalót! Miért vállaljam én, az egyén, az állam gondját?
– Kőszívű mammon! - szedelőzködött a felpaprikázott asszonyság, amikor egy mozdulattal megállítottam.
– Azt mondja, kőszívű vagyok? Én húszéve- amikor önerőből feltörtem - a leadózott jövedelmem 10 %-át, sokszor még ennél is többet, áldozok a közösség felemelkedéséért, jótékony célra, mert a közösséget kell felemelni ahhoz, hogy az egyének boldoguljanak. Ez is karitatív tevékenység, nemde?
– Elefánttoronyból szemléli a világot, jó uram, miközben emberek halnak éhen Ön mellett...adjon! S a hála nem marad el! Koldusok karának imája száll az egekbe Önért!
Szememet egy pillanatra elborította a köd, s lila fátyolon át, láttam múltunkat. Láttam országunkat megcsonkolva, amint a kis sakál államok egy-egy falatot hasítottak le belőlünk, amint Trianon végzetes tárgyaló asztalánál kajánul, kárörvendve asszisztáltak népünk és országunk leamputálásához a nagyok!
A párhuzam ma élőbb, mint valaha! A megnyomorított országot a kommunizmus mételye egy konszolidált, államszocializmusba kényszerítve minimális jólétet teremett: mindenkit fedélhez és élelemhez juttatva, munkakényszert előírva felemelte a földről a hitét vesztett nemzetet. És amikor felálltunk a padlóról, s kissé magunkhoz tértünk, akkor jött a másik őrület: ugyanazoknak az erőknek köszönhetően, akik leamputáltak, majd odalöktek a bolsevik rémnek bennünket, hirtelen megszabadultunk a rabságtól. Szabadok lettünk egy szál ingben csupasz fenékkel!
És Mammon örökösei, a gazdagok klubja, röhögve bíztatja népünket a partvonalról, hogy nosza, gyertek galambocskáim, tárt karokkal várunk benneteket. A keblükre ölelték a magyart úgy, hogy beleroppantak csontjaink.
Mert azok, aki ezt a hajdan virágzó népet mindkét világháborút követően galádul lehetetlenné tették, most lelkiismeret furdalás nélkül azonos feltételek mellett akarják a kapitalizmus gyilkos konkurenciaharcában versenyeztetni.
Nem megy, nagy jó uraim, nem megy... Önök szép lassan diszkriminatív és fondor intézkedéseikkel kirekesztenek bennünket a piacokról, ahelyett, hogy az ellenünk elkövetett egetverő galádságukért - jóvátételként - elengednék hiteleinket. Miből akarják, hogy talpra álljunk? Megveszegetik a talpunk alól a földet, gyárainkat és intézményeinket, hogy aztán bezárva őket növeljék a munkanélküliek seregét...
Uraim: nekünk nem Kozma atyákra, Máltaiakra, meg karitatív szeretetszolgálatra van szükségünk, hanem egyenlő elbírálásra és SANSZRA! Adjanak sanszot ennek a megtiport, kifosztott népnek. Az elrabolt javak, anyaföld után ne rombolják tovább maradék hitét és önbizalmát. Mert ha egy népnek elvész a hite, az önbizalma, akkor az a nép előbb-utóbb megadja magát...
Vagy újra a gyepű szerepét szánnák nekünk? Az új népvándorlás ütközőzónájaként fel kell oldódni a magyarságnak, s eltűnni a népek kohójában? Kár lenne!
Most én kérek: hitet, emberséget, lehetőséget a magyarnak! Uraim, ott fenn, ha máshol nem: Isten, ha vagy az égben: nyújtsd ki a kezed ennek a népnek, hogy ne legyünk a menedékhelyek, az ingyenkonyhák és az öngyilkosok országa!

Megtörtént az eset,s akkoriban még megtudtam nevezni is az illetőket, akiket végül kiebrugdaltak a Szolgálattól, mert saját zsebre dolgoztak. Bogumil