Fullextra.hu - Kit szeret az Isten? (Egy öregasszony elmondásából)

Leülhetek ide kedveském, maga mellé a padra?
A villamoson hazafelé olyan rosszul lettem, hogy még a hídon innen le kellett szállnom.

Van ott egy régiségbolt, -talán e legnagyobb a városban-, na oda bementem. Nem mintha venni akartam volna valamit, de a csönd, a régi tárgyak kecsessége, harmóniája mindig megnyugtat. Imre úr, régi kedves ismerősöm már jó húsz éve itt dolgozik, mint alkalmazott. Még ő segített kiválasztani azt az ezüst zsebórát, amit jó uramnak vettem, az ötvenedik születésnapjára. Imre úr valamikor a város egyik leghangulatosabb kávéházában pincérkedett. Amikor az bezárt, a berendezési tárgyak egy része idekerült. Sokszor mondogatta kesernyésen, hogy eleinte olyan volt, mintha az üzlet ajtaját nyitná, olykor még hallani vélte a csészék koccanását, az újságlapok zizzenését, meg azt a semmivel össze nem hasonlítható duruzsolást, ami a kávéfőzőnek, az egymáshoz bújó párok suttogásának, a pincérek mozdulatainak, az utcáról beszűrődő zajoknak olyan elegye, ami megihletett költőket, zeneszerzőket, de megérintette az egyszerű embereket is. Imre úr odalépett hozzám. Jó emberismerő, mert szó nélkül karonfogott, és bevezetett a bolt egyik hátsó, üvegtárolókkal teli részébe. Kinyitotta ez egyiket, és az kezembe adott egy alig tíz centis, gyönyörű illatszeres palackocskát. Imre úr lenyitotta az alját, ahol egy apró tároló volt. „Rubinüvegből készült vinaigrette” - mondta, és csillogó szemekkel nézett rám. A tárgy csodaszép volt, de rendeltetését nem ismertem. Aztán elmesélte, hogy maga ez a szépség a 19. század elejéről való, de ezt megelőzően is használtak már hasonlókat elsősorban az előkelőségek, hogy az utcák bűzét elnyomják a bennük tárolt, fűszeres ecetbe mártott szivacsdarabkával. Lecsavarta az üvegcse aranyozott, ezüst kupakját is, és az illatot felém terelgette a kezével. Mintha anyám kiskertjében jártam volna, vagy a konyhájában! Olyan finom, puha illata volt, mint egy melegen tálalt, porcukros, fahéjas pitének, de leginkább a levendula érződött ki, amit oly nagyon szeretek. Még a haragom is csillapult, pedig a mocskos menyem alaposan felidegesített! Kiabáltunk. Mert, hogy tartozunk neki! Húsz év múlva felhív, és nekem támad! Igen, miután a hatóságok nem találták sehol, tíz év elteltével eladtuk a házat, és a gyerekei nevelésére fordítottuk a pénzt. Még jó, hogy az unokáim nem hallották! Na, őket imádom, az ikreket! Szegény fiamra hasonlít a Karcsika, a szeplős Zsófi kislány korában meg teljesen olyan volt, mint a nagyanyám azon a már bebarnult fényképen, ami szüretkor, a szülőfalujában készült. Támaszkodik a nagy szőlőtaposó dézsának, magas szárú cipőjéhez csapzott kismacska görbül, markában nagy szelet üres kenyeret szorongat. Az arca merő egy mosoly. Az anyjuk sohasem akarta őket igazán. Emlékszem jól a terhességére! Csupa panasz, harag, káromkodás volt minden napja. Elhanyagolta magát, a háztartást. Hetente háromszor felmentem hozzájuk, hogy rendet tegyek, kitakarítsak, kivasaljam Imrém ingeit. Az egyetemre mégsem mehet gyűrött ruhában! Egyetlenem akkor szokott rá a dohányzásra is. Tehetetlen voltam, sokszor elmentem a Belvárosi templomba, hogy imádkozzak, de máshol járt az én Istenem! Az apjára hasonlított az én szentem! Szép magas homloka volt, ami a kórházi ágyán (akkor már tudtuk, hogy meg fog halni), még jobban kiemelkedett, megcsontosodott. Harminc kilóra fogyott le. Akkor a gyerekeket már nem engedtük be hozzá. Az a szemét nő még ott sem hagyott neki nyugtot! Csak a saját bajait hozta fel, miután a - magával hozott törlőkendőkkel letisztogatott- kerek, fémlábas székre letette a seggét! Neki, hogy mennyi gondja van a gyerekekkel, meg a munkahelyén, milyen kevés a pénz! Egyszer még arra is rákérdezett, hogy hol tartja az én fiam az életbiztosítását! Na akkor az öcsém a vállánál fogva megmarkolva emelte meg a nőt, aki egy szót sem szólt, csak elsápadva kotródott ki a kórteremből. Amúgy olcsón megúszta, mert az öcsém legénykorában kiállt a ferencvárosi fuvarosokkal is a piacon, pedig azok a vállukon fél-fél marhákat is elvittek! Még manapság is könnyedén megemeli a cementes zsákot, pedig elmúlt már ő is hatvan. Az a nő (nem tudom másképp hívni ) nem is jött be többet a fiamhoz. Az orvos is engem hívott először. Nem tudtam már sírni, csak arra tudtam gondolni, hogy kit szeret igazán az Isten: aki itt marad, vagy, aki elmegy! Lelkem aztán megbékélt, mert tudtam, hogy jó helyen van, jobb helyen, mint az itteni világban. Az öcsémmel ketten intéztünk mindent a temetés körül. Az a nő csak akkor jött, ha az aláírása kellett. A papírokat begyűrte a táskájába, és rohant is. Már a lakáscserét intézte. Na, ez is gond volt annak a nőnek, a családi ház! Pedig kevesebb, mint órányira volt busszal a fővárostól! Mindenképpen valahol a belvárosban akart volna lakni! Nagy duzzogásokkal aztán rábólintott a házra. Pedig mennyit dolgozott azon a háromszobás házon az uram, hogy minél előbb beköltözhessenek a fiatalok! Három héten át, reggeltől estig keverte a betont, a malter, mikor mit kellett. A fiammal ketten aztán szépen fel is újították. Az a nő, egy tál ételt nem tett eléjük! A lakásavatóra meg pizzát rendelt! Az uram életében nem evett még olyat. Le is verte volna a derekamat! Csak nézte a tucatnyi papírdobozt, megcsóválta a fejét, egy falatot nem evett! Otthon estére aztán felszelt egy fej hagymát, szalonnát dobott rá, meg két tojást, és kiment az alá a fa alá, amit még ő ültetett, amikor fiunk megszületett, és megvacsorált. A temetés után, ha lehet még kevésbé foglalkozott aztán az ikrekkel az a nő! Volt, hogy a tanárnő vitte magával haza őket, amikor nem ért be időben értük a napközibe. Nyáron meg örült, ha nincs velük, mi meg alig vártuk már azokat a hónapokat az urammal, mert akkor felpakoltuk szegénykéimet, és menekítettük magunkhoz őket. De szép nyarak is voltak azok! Nevelgettük, tanítgattuk mindenre őket, amiről gondoltuk, hogy hasznukra lehet az életben, mert tudtuk, hogy anyjukra nem számíthatnak! A kisfiúnak az uram minden szerszám fogását, minden növény növését megmutatta, a kis Zsófika meg nyolc évesen már fejből el tudta mondani több étel készítését. Jól tanultak, csöndesek, de barátságosak voltak az iskolában is. Tizenkettő évesek voltak, amikor az anyjuk váratlanul elénk állt, hogy ő bizony egy hét múlva külföldre megy, azt sem tudja mikor jön vissza, most már vigyük gondját a gyerekeinek. Sírtunk is nevettünk is az urammal. A két kis árvát szépen összecsomagoltuk, és szaladtunk velük mihozzánk!
Nagyszülőkből aztán így lettünk gondviselők is egyik napról, a másikra. A szülők igencsak meglepődtek az első szülői értekezleten, amikor az uram, a maga szép őszes fejével dörmögős hangjával beköszönt. Nem volt lelkeimmel semmi bajunk. Az anyjuk felől sohasem kérdezősködtek, igaz az is csak egyszer küldött életjelt magáról, ha jól emlékszem Dániából. Zsófika nekem suttogta el, amikor nagy lány lett, a kislegény szégyenlősen az uramtól kért tanácsot első randevúja előtt. Sok örömünk volt bennük. Azt a karácsonyt sem feledem, amikor a szépen megterített asztal mellett állva énekelünk, majd a gyerekek összekacsintanak, kisietnek, hogy egy szépen becsomagolt, apró csomagot behozzanak. Kipirult arccal aztán elmesélték, hogy a sarki, mozgássérült trafikos bácsinak segítettek több délután, és abból vették az apróságot nekünk. Egy szentkép volt, aminek keretét a kisfiú készítette, meg egy hímzett kendő, a kislány kezemunkája. Na, akkor arra gondoltam, megtalált az én Istenem. Ott könnyeztünk aztán mind a négyen a gyertyák fényében. Azt sem feledem, amikor először hozták el kedveseiket. A kisfiú úgy vigyázgatta azt a lányt, mintha kincset őrizne, a Zsófika meg csak irult-pirult. Teltek az évek. Az egyetemre azonnal felvették őket, le is diplomáztak. Akkorra az uram már nem élt. Egy reggelre nem ébredt fel. Szépen eltemettük. Álltunk úgy hármasban a sír felett, a két embernyi gyermekkel. Nem sírtunk. Azt mondták a lelkeim, hogy sohasem hagynak egyedül. Úgy is lett. A fiú igaz megnősült, és elköltözött, de nincs olyan nap, hogy nem hívna. Gyakran eljönnek a családjával. Három huncut gyermeke van, ikrek. Na csapnak azok olyan vidám ricsajt a Zsófika kislányával közösen, hogy szegény, öreg Lakos kutyánk olykor elmenekül a pince lejárat alá, ha megunta már a lovagoltatást. Zsófika is szépen ment férjhez. A férje anyukának szólít, elvégez mindent a ház körül. Tavaly még a tengerhez is elvittek. Sohasem voltam ott még. Szép volt nagyon. Azon az őszön történt, hogy egy viharban kidőlt a fa, ami alatt a házavató napján megvacsorált az uram. Nagy kárt nem tett az semmiben, csak a kerítést kellett egy darabon megjavítani. A Zsófika férje, meg Karcsika aztán szépen összevágták, és átvitték a szomszéd Tera néninek, aki egy régi kályhával fűt telente. Pár héttel utána meg, a születésnapomon egy dobozt ad át Karcsika legkisebb fia, aki szegény fiam nevét, az Imrét viseli. Egy fából készült, szépen politúrozott kazetta volt, apró rézzsanérokkal, a teteje belső oldalán egy családfával. Abból a kidőlt fából készítette Karcsika. A családfa szépen kirajzolta Zsófikát, Karcsikát már a párjaikkal, gyermekeikkel együtt, szegény urammal minket kettőnket, meg Imre fiamat is. Imre fiam mellett csak egy üres vonal volt, semmi más. Na, akkor megint rámjött valami sírás, amire csak odatipeg Zsófim kislánya, és a kezembe nyom egy zsebkendőt, annak a párját, amit még az édesanyjától kaptam jó húsz évvel azelőtt. Rajta szépen formált betűkkel: Szeretünk, Mama!

Na, így van mostanában velem kedveském, de most sietek! Tudja, Zsófim kislányának nézek valami apróságot a kínai piacon. Kicsi a nyugdíjam, nem tudok én drága dolgot venni, de valami szép hajkapcsokat, valami virágosat, azt nézek neki. Tudja, ez a kislány nagyon hasonlít arra a nőre, a volt menyemre. Na, Isten áldja!