Fullextra.hu - Polonius monológja - gondolataim az etikáról

Az emberek akkor kezdik átértékelni értékeiket, amikor szembesülnek azzal, hogy mennyire hiábavaló volt buzgólkodásuk jó része.

Még kisgyermekkorban Édesapám véste az eszembe, aki, - vasárnapi apuka lévén, - azt a kevés időt, amit együtt töltöttünk, nem a szigorúan vett gyermeknevelésre fordította, de minden mondata, tette példaértékű volt számomra. Ezt persze, akkor még nem tudtam… Ma már értem, miért olvasott olyan sok Tóth Árpádot, Kosztolányit, Shakespeare-t azokon a régi, napsütötte, vagy éppen szeles, hideg gyermekkori vasárnapokon. A példa sokkal többet ér, mint száz előírás. Még alig voltam 5-6 éves, Aucasin és Nicolette széphistóriáján ámultam, Jacopone da Todi, (1230 körül -1306) olasz költő, az „édes új stílus” egyik előfutára jóvoltából. Akkor nem tudtam, - ma már rég igen, hogy az ő versei ostorozták a középkorvégi társadalmat, és a vallást, mint egyéni élményt közvetítik még ma is. A ferences líra egyik nagy alakja, „Isten bolondja”, ahogy sírfelirata jelzi, az utca énekes és bohóc jokulátora. Legértékesebb művei a flagellánsok önsanyargató meneteiben énekelt laudák, dicséretek mintájára szerzett költemények. Ezek többnyire a liturgikus drámák párbeszédes, drámai formáját követik. Leghíresebb latin költeménye a Stabat mater, a latin himnuszköltészet egyik legszebb alkotása. Mindezt akkor még nem tudtam: de ez nem vesz el semmit annak értékéből, - amit kaptam…. A Stabat mater dolorosa-val sokkal később találkoztam. De erről talán máskor.
A széphistória elbűvölt… Hát hogyne bűvölt volna…? Amiben az ifjú gróf megszökteti a csodaszép lányt…?! Ami így szól…?!
„Aucasin és Nicolette története:

Látja a lány és ezen
örvend, mint még sohasem,
nosza, víg ugrást teszen,
s mikor belép Aucasin,
nyomban karja közt terem,
csókolja édesdeden,
szemét, száját tüzesen.
Fut az éj, s más reggelen
Nicolette-tel rendesen
oltárhoz megy Aucasin,
és a lány grófné leszen.
Aztán hosszú éveken
éltek vígan, édesen,
nem ért több gyászt Aucasin
s véle Nicolette-je sem,
búcsút mond hát énekem,
S nincsen több szavam.”

Ez a 13.századbeli történet olyan volt, mint egy mese…Az is. Sőt, Édesapám egyfajta „dramaturgiát” is készített hozzá, még szinte látom, ahogy átéléssel előadja a históriát…És Tóth Árpád ismét, aki végigkíséri életemet, - a fordítás az ő remekműve. Hányszor olvasta ezt el nekem Édesapa hideg téli délutánonként, amikor a legkedvesebb süteményem rágcsálása közben (azóta sem ettem olyan utolérhetetlen „habostortát” amit Nagymama tálalt ezeken a vasárnapokon…) a szoba kedvenc sarkában, egy nagy, zöld bársonyfotelba gömbölyödve hallgattam őt. De a nyarat is megszépítette Aucasin és Nicolette szép története, ami egy pici lány számára olyan, mint a Hamupipőke és a királyfi regéje… - kint tombolt a 30 Celsius fok, mi bent a kellemes, spaléttal kizárt forróság hűvös szobájában a kiadós játék vagy a kerti csapnál történt fürdőzés után, rengeteg sárgabarack-mag feltörése és elmajszolása után (de szerettem!), boldog fáradtságban kimerülve olvasgattunk. Illetve Édesapa olvasott. Mindent megjegyeztem. Valamiért tudtam, hogy ez nekem nagyon fontos. Kell nekem. És ő fáradhatatlan volt e téren. Amit nem értettem, türelmesen magyarázta el, úgy, hogy egy kicsi gyerek is megértse, és még élvezze is. Máig nem tudom, hogyan csinálta. Hiába kérdezném ma is erről: csak mosolyog, és megsimítja a fejem…Pedig már ennek több mint 40 éve…Ő is, én is emlékszünk mindenre.
No és Polonius…Shakespeare sosem maradt ki…Vagy csak nagyon ritkán….Esetleg a diavetítés, a Bambi vagy Hüvelyk Matyi szoríthatta ki. De a királydrámák, szökések, cselszövések, jó és rossz emberek, erkölcsösség, morál, tiszta lelkiismeret: mindig szóba került. Úgy bánt velem, mint egy felnőttel. Sosem gügyögött. Érthetően, világosan, de egy gyerek adott értelmi szintjén, szabatosan és kristálytisztán mesélt, mesélt. Ma már tudom: tanított. Akkor még azt hittem, csak mesél… Dehogy. Az csak a szép, színes selyempapír volt, abba csomagolta mondandóját, amit úgy érzett, át kell adnia. Azt tanította, hogy az egyetlen dolog, ami nem a többségi elv alapján működik, az a saját lelkiismeretünk. Ehhez nagyon ragaszkodott, több oldalról is megvilágította nekem, a már 8-9 éves lánykának, hogy jól megértsem. Ez persze nem hangzott ennyire „félelmetesen érthetetlennek” egy kislány számára, csak a mesét hallgattam szájtátva…De bizonyos értékrend örökre belém kódolódott. Ma is viselem büszkén mindazt, ami tőle plántálódott a génjembe. Így esett, hogy Polonius monológjának egyes részeit már 9 évesen tudtam.

„Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra
éj,
Következik, hogy ál máshoz
se léssz.”

Ma is dirigens elve életemnek. Később rájöttem, a Biblia egyetlen mondatba sűríti mindazt, amit az etikus viselkedésről tudnunk kell: „Ne tedd másokkal, amit nem szeretnél, ha mások tennének teveled!”
Tudom, ha hajlandó lennék csalni, eredményesebb lennék az életben. De az akkor már nem ugyanaz lenne…Ha azzal a gondolattal játszom el, hogy az élet értelmét csakis egy meghatározott feladat elvégzésében jelöljük meg, akkor e feladat teljesítése erkölcsi kötelességgé válik: a franciaversenyt meg kell nyerni a gimiben, a szenzációt elsőként kell az újságok első oldalán vastag szalagcímben tudtul adni, hasznot, profitot kell termelni. De mindannyian jól tudjuk: a halálos ágyán senki sem azt mondja, hogy „Bárcsak több időt töltöttem volna az egyetem könyvtárában, a szerkesztőségben, vagy a hivatalban.” Az emberek akkor kezdik átértékelni értékeiket, amikor szembesülnek azzal, hogy mennyire hiábavaló volt buzgólkodásuk jó része. A dolog lényege szerint a jó lelkiismeret a legjobb párna. Nem győzök hálálkodni a sorsnak, hogy én remekül alszom. Gyanítom, a szüleim hathatós munkálkodása nélkül ez nem így lenne.
Egyszer azt olvastam valahol: „ Az engedelmesség nevében több bűnt követtek el, mint a lázadáséban.” Én ezt nagyon nagy dolognak tartom, még akkor is, ha én, mint az unalomig jámbor és vitát-kerülő ember, - ezt nem gyakoroltam talán soha. De tisztelem, becsülöm azt az embert, aki harcosan ki tud állni elvei mellett akkor is, ha ezzel örökké betöri a fejét. Hiába. Újra kezdi…És nem adja fel. Nem és nem. Talán irigylem is az ilyen embereket: mert én nem vagyok ilyen lázadóan hős típus. Én csak azt tudom, hogy aki engedelmeskedik, az szinte mindig különb, mint aki parancsol. Ez a „szentencia” közelebb áll hozzám…Én eszerint vagyok boldog, ha boldognak mondhatom magam.
És újra: „Ne tedd másokkal, amit nem szeretnél, ha tennének teveled!”
Ehhez már csak egy apró, de annál fontosabb adalék: nem mindegy, - egyáltalán nem mindegy, hogy milyen célt tűzünk zászlórudunk lobogójául, fennen hirdetni álláspontunkat.
Ebben áll a nagy titok. Nem kis feladat, de Renoir óta tudjuk, hogy „egyenes vonalat nem ismer a természet.” De hiszen azt is tudjuk, hogy az emberiség is, ha a silányához lenne kénytelen igazítani nevelkedését és neveltetését, legjobb izmai elsorvadván, végül is megrekedne holtpontjain.
Ezt pedig bizton állítom, senki sem akarhatja jó és tiszta szívvel.
Végezetül pedig remélem, megbocsáttatik e hűvös, szeptember végi vasárnap délután előtolakodott gondolataim barokkos „tévelygése”, barangolása, amelyeket fentebb „papírra” vetettem.