Fullextra.hu - Gyermekkorom falun

A Kósáék malacát a Kiskanyarban tudtuk csak beérni. De nagyon kacagtunk aztán! Úgy dobálta a hátsó lábait, még a füle is legyeződött .

A Kósáék malacát a Kiskanyarban tudtuk csak beérni. De nagyon kacagtunk aztán! Úgy dobálta a hátsó lábait, még a füle is legyeződött . A jószág éppen a félig süket Révész háza előtt torpant meg, hogy harapdáljon valamit az árokparton. A Szarka Laci óvatosan mögélopakodott, hirtelen lenyomta földre, majd ölbe kapta. Aztán visíthatott! Az öreg Révésztől amúgy mi gyerekek nagyon tartottunk. Na azért annyira nem, hogy az utcára kihajló málnabokrokat – olykor még a kerítésen is átmászva- meg ne dézsmáljuk, de amikor az árokparton üldögéltünk, és feltűnt a templom irányából jőve, csak lecsendesedtünk, vagy figyelőt állítva bekotródtunk a tornácra, ott kivárva, amíg elhalad.
Félelmünknek igazából csak egy oka volt, az öregember botja, egy sárgára öregedett, sas fejét formáló csontfaragással. Amúgy a bottal is csak azért volt gondunk, mivel annak idején vetítettek egy francia, kalandos filmsorozatot a televízióban, és az abban látottak már elég teret adtak képzelgéseinknek. A Fodor állította, hogy a sas egy éles tőr markolata, amit ki lehet húzni. A tejfölszerűen sápadt Gyöngyike szerint mérget rejt a faragás, vagy szerelemport, és olyankor egy picit mindig rámsandított. Én viszont meg voltam győződve, hogy a vöröslő kőből készült szemekből valami halálos fénysugár lövell ki, olyanfajta sziszegéssel, mint Bori néném libáinak hangoskodása. (Igaz, ezt én nem is a filmből gondoltam ki, hanem egy könyvből, amit könyvtárból vettem ki még a nyár előtt.) Akárhogy is, nekem ez az elképzelés annyira tetszett, hogy szándékkal zargattam a szárnyasokat, csak halljam azt a hangot! Gyöngyike, aki a kevésbé véres látomás híve volt, megpróbált maga mellé állítani, és beígérte, hogy derékig felhúzza a szoknyáját, ha én is vallom a lecsavarható botfej elképzelését, de én nem álltam rá az alkura. Ennek két oka is volt. Egyrészt, mert meglestem én már akkor, amikor előttem mászott fel a göcsörtös körtefára, másrészt meg azért, mivel láttam én már elég leánycombot pesti házunk hátsó udvarában, ahol a poroló felső rúdjáról úgy lógtak lefelé a lányok, mint félig érett körteszemek. A vitát azonban el kellett dönteni, és ehhez csak egy út vezetett. Valakinek hármunk közül, kézbe kell vennie azt a botot! Igen ám, de hogyan! Azt tudtuk, hogy az öreg hétvégenként orgonál a templomban, meg olykor hétköznap is odalátogat, egyfajta kalauzként az odalátogató érdeklődőknek, lévén a templomnak egy nagyon régi oltárképe. Mivel az öreg botjára támaszkodva közlekedett, egy alkalom mutatkozott csak a bot megvizsgálására, mégpedig a vasárnapi nagymise.
Így történt, hogy vasárnap reggel alig vártam már, hogy nagyanyám a pitvar ajtót megnyissa - jelezve, hogy indul egy új nap- , én már pattantam is ki a szalmapárnáról, pedig ez amúgy nem volt jellemző rám. Az ingem csurom egy víz volt az álmomtól. Egy megáradt patak partján álltam, de nekem át kellett mennem a túloldalra. Egy darab deszkát, egy nagyobb követ nem találtam sehol. Ahogy ott tébláboltam a parton, egyszer csak az öreg Révész tűnt fel a túloldalt, és meglátva
tanácstalanságom, felém nyújtotta a botja végét, hogy azt fogva gázoljak át. A bot csak nyúlt felém a kezében, már majdnem a mellkasomnak nyomódott, szinte éreztem a súlyát is, amikor felébredtem. A magam alá szorult öklöm teljesen el volt zsibbadva.
Nagyanyám csak nézte az én nagy frissességemet, hát amikor meg mondtam, hogy elmegyek vele a templomba! Csak megforgatgatott nagy kedvesen, hogy nem cseréltek-e éjjel el az ördögök, de mivel nagy füleimről csak a fiára emlékeztettem erősen, így bevizezte a fésűt, és térdei közé fogva szép választékba tette a hajamat, amit én nagyon nem szerettem, de most még azt sem bántam. A templom felé aztán csatlakozott hozzám két másik összeesküvő, és a felnőttek előtt sétálgatva, újra átvettük a haditervet. Ennek fontos része volt a kotta, amit más esetekben a Kanászék középső gyermeke – az általunk, kidülledt szemei miatt csak Potykának csúfolt – Imi lapozott mindig nagy komolysággal, de Szarka Laci előző este elment hozzájuk, és az istálló mellett, a kukoricagórénak támaszkodva beígért neki egy új csúzlit, meg egy nagy verést, ha másnap reggelre nem lesz beteg olyan annyira, hogy otthon kelljen maradnia. Azt már nem tudhatom melyik tűnt biztosabbnak a két ígéret közül, de az biztos, hogy Szarka Laci ült aznap a kissámlin, közvetlen a hangszer mellett. Amúgy nem kellett sorsot húznunk, mert Laci annyira benne volt minden rosszalkodásba - meg bátorság dolgában is elől állt-, hogy bizony még az orrát is betörte volna annak, akinek lett volna mersze jelentkezni a kalandra! Nagyanyám mondogatta is, ahogy tudom, csak kerüljem azt a gyereket, mert biztosan tömlöcben végzi egyszer! Az is igaz, mi többiek nem nagyon akartunk az öreghez közelebb menni, meg mégis csak az Isten házában voltunk, ahol a belénk nevelt modorral viseltettünk a hely iránt. Magunk lelkét így biztosítva láttuk, más lelkéért meg nem éreztünk kötődést még akkoriban. Gyöngyikével odatelepedtünk a hátsó padok egyikébe. Gyöngyike kis kendőjéből kibontotta az imádságos könyvet, úgy helyezte, hogy én is belelássak, térdével egy picit hozzámnyomakodott, Isten látta akkor a lelkem, bizony nem húztam el a lábam. No, de gyerekek voltunk, vártunk a megnyilvánulásokra. Amint az emberek elhelyezkedtek a mise is elkezdődött. Bizony igen hosszú volt, amikorra a pap kimondta a végső szentenciát, és elbocsátott minket! Gyöngyikével elsőként szaladtunk ki a templomkertbe, hogy az egyik fűzfa alatt bevárjuk a hírnököt a bottal kapcsolatosan. Jött is az hamarosan, de bizony olyan szottyos volt, mint a rohadt alma. Azt mondta - miközben ujjával erősen piszkálta az orrát -, hogy az öreg nem az ő oldalán pihentette a botot, így még csak érinteni sem tudta, nemhogy megvizsgálni! Bánatosan, de kicsit megnyugodva lépkedtünk az úton, hiszen így mindenkinek tovább élt a saját maga igaza. Haszontalannak azért nem mondanám a napot, mert nagyanyám vett egy nagy adag fagylaltot a kis csengettyűs kocsiból, ami a kocsma előtt állt.
A kocsma bejáratánál felismertem nagybátyám testvérének a kutyáját, Kosztost. A bejárattal szemben hasalt, fejét keresztbe tett mancsaira téve küszködött a szóval, amivel Gyula bátyám eligazította, miszerint nyugton megvárja! Fel-felkapta a fejét, ahogy valamelyik harsányabb legény megszólalt, vagy túl hangosan dőltek el a kugli-bábok az épület melletti pályán. Gyula bátyámat nagyon kedveltem, mert számomra felfoghatatlan volt az, ahogy pásztorként ismerője volt a jószág szokásainak, és mindezeken túl, ahogy a kutyáját megtanította. Nagyon ki akarván ismerni az ő tudományát, kértem, hogy vigyen már magával engem is a legelőre. Egy alkalommal aztán, amikor nagynéném megfejte a teheneket, és éppen jólesően szürcsöltem a habos, meleg italt, csak nyílik a kiskapu, és Gyula bátyám köszön be illendő jó estével. Szóra- szót váltott a közösen művelt szőlőről, aztán csak úgy elmenőben odabökte felém, hogy amennyiben meg nem gondoltam magam, másnap ott legyek a kapu előtt reggel hatra - mert amúgy várni nem vár egy fél percet sem –, aztán kivisz magával.

Na, kevés olyan rövid éjszakám volt nekem akkortájt, ott falun! Egyre emlékszem még, amikor lakodalomba mentem nagybátyámmal, lévén ő egyike a falu vőfélyeinek, de ez egy másik történet. Elég az hozzá, hogy nagy pattogásokra riadok úgy félálmomból. Teljesen úgy tűnt, mint amikor nagynéném venyigével alágyújt a kemencének kenyérsütés előtt. Annak van olyan hangja, mintha élete perceit ropogtatná valami nagy, tüzes kerék alatt. Hiszen, ha belegondolok, valahogy úgy is volt az. Aztán ez a képzelgésem pillanat alatt elszállt, amikorra ráeszméltem, hogy ideje lenne kiugrani az ágyból! Azt már csak este tudtam meg, hogy nagyanyám szándékkal nem ébresztett, mert Gyula bátyám erősen a lelkére kötötte, hogy aki
csordásnak szegődik, óra nélkül, és csakis úgy kell tudnia felkelni, akkor is időre!
Így magamra voltam hagyatkozva. Igaz nagyanyám készült velem, mert ott volt már a tarisznyám jófajta kolbásszal, zöldpaprikával, nagy karéj házikenyérrel fölaggatva a kilincsre. Gyorsan arcot mostam az ajtó melletti lavórban, aztán a vizes kezeimmel még hajamat is megtúrtam, a fésűt elhagyva, gondolván, hogy egy csordásnak ez is
megfelelő. Nagyanyám már a kapuban ért utol, még a tarisznyámba dugott néhány szem savanykás almát, megcsókolt, nekem úgy tűnt, mintha még könnyezne is.
Az ostor pattogása, meg egy nagy kolomp hangja egyre közelebb ért, igaz látni még csak egy könnyű porfelhőt lehetett. Előbb a kolompos derengett elő aztán, majd sorba a többi. A sajátunkat magam igyekezgettem kifelé a kiskapun, de nagyon nógatni nem kellett, ismerte már a szokást. Gyula bátyám csak megsimítgatta a bajszát, amint harsányan ráköszöntem, rándított egyet a gubáján, majd füttyentett Dolgosnak, az vakkantgatva hátrairamodott, hogy szaporábbra biztasson egy lemaradót. Na itt akkor meg is kell magyaráznom a kutyák neveit. Kosztosnak mindig a betanulós kölyökkutyát nevezte el a báttya, amelyik még többet eszik, mint hasznot hasznot hoz. Dolgos, amelyik átvette már a tudományt, és a legöregebb a Szorgos, amelyik kora révén kifelé ment már a tudományból, és a földi kutyalétből egyaránt, de szorgoskodik, mutatja magát, gazdájához hű, azért meghal, ha kell, sokszor a legelőn éri a vége. Csodálatos módon mindhárom ismerte, viselte nevével együtt, annak hozadékát is. A kis Kosztosnak elnézték, ha nekifut a szélnek csak úgy gyönyörűségből, vagy éppen megkerget valami mezei rágcsálót. Dolgos a világért el nem kalandozott volna az állatok mellől. Még a nyári melegben is ugrott kérés nélkül, ha számára már messzinek tűnő távolságban volt a tehén. Nagybátyám olyankor megveregette a visszaloholó kutya oldalát, és csak annyit mondott : „No, csak módjával!” Szorgos már nem szaladt jelzés nélkül, de éber volt az annyira, hogy legelőbb hallotta meg mind közül a közeledő üstfoltozó cigány kordéjának nyikorgását. Legtöbbször Gyula bátyám körül ügyeskedett elhelyezkedni, amikor az faragni kezdett, még azt sem bánta, ha bundájára hullott a finom forgács.
A legelő úgy félórányira volt a faluvégi kereszttől, így a kora reggeli friss levegő még
ránkköszönt, amikorra megérkeztünk. Dolgos hamarjában körbeszaladta a területet, meglehet minden fűszál alá is beszagolt, aztán igen komolyan megült egy olyan ponton, ahol egyaránt láthatta a csordát, meg a gazdáját egyaránt.
Szorgos meg lefeküdt a menedék alá, amit Gyula bátyám nádkötegekből készített, olyan formában, hogy egyik végüket kissé beásta a földbe, míg a másikat megtámasztotta két karvastagnyi rúddal. Nekem is oda mutatott helyet a holmim számára. Bizony a korai kelés, meg a kiadós séta igencsak meghozta az étvágyam, de szólni nem mertem. Megnyugodva láttam aztán, hogy báttya csomagolgatja a tarisznyát.
Az evéshez készülődésre felfigyelt Kosztos is, pedig amúgy el volt foglalva a hempergőzéssel, és odabetyárkodott a lábunk elé nagy farkcsóválással. A másik kettő illendően csak odapislantott, de tudván a tisztességet, maradtak magukban.

Gyula bátyám nagy csöndességéből aztán csak odaszólt, hogy eszünk. Szalonnát vett elő, hagymát, aztán fejcsóválva nézte, ahogy magam a kolbásszal, meg a jó füstös szagot megérző, halkan nyüszítő kölyökkel viaskodok. Rendcsinálásként először egy szóval arrébbparancsolta a kutyát, majd jó darab szalonnát lekanyarított, és odarakta a kenyeremre. Értetlenkedve néztem rá, de ő csak válaszként nagyanyámat kezdte korholni, hogy már bizony szalonna kell a legelői munkához hagymával, jófajta szilvapálinkával előtte. Kolbászt ő csak karácsonykor eszik! Olyan ügyesen aprózgatva evett, hogy vissza is csomagoltam a sajátomét, és az édesapámtól, elutazásom előtt kapott bicskával én is megpróbálkoztam utánozni. Gyula bátyám csak nézett, leginkább a bicskámat, és habár nem szólt, sejtettem, hogy a kést sem tartja igazán idevalónak. Pedig én nagyon vigyáztam rá, az tetszett benne, hogy dugóhúzó is volt rajta, habár jól belegondolva, falun arra végképp nincs szükség. A pálinkából szerencsémre nem kínált. Volt már azzal dolgom, amikor egy alkalommal megdézsmáltuk a Szarkáék kamrájában a szőlőlevélbe elrakott töltött káposztát csak úgy, kenyér nélkül! Annyira elcsaptam a gyomrom, hogy nagyanyám megitatott egy gyűszűnyi pálinkával, hátha az megenyhíti a gyomromat.
Hiszen jobban is lettem, de utána annyira fájt, égett a fejem, hogy nem győztem hideg vízzel locsolgatni az arcomat. Evés után aztán báttya összecsattintotta a bicskáját, a szalonna bőrét odalökte Kosztos elé. Nekem is megengedte, de a kutya addig nem ehette, amíg gazdája nem mondta. Mástól el ne fogadjon semmit! - ahogy magyarázta nekem. Kérdésemre, hogy a másik kettő miért nem kap, azt mondta, hogy azok csak estére kapnak, különben nem szolgálnak tisztességgel. Azzal felállt, kalapját megigazgatta, elővette ruhája alól a dohányt, és nagy kényelmesen meggyújtotta a pipáját. Szemét összehúzva körbetekintgetett az állatokon. Rendben valónak tűnt mind, kivéve egy tarkát, amely igencsak közel merészkedett a lucernáshoz, így csak odahorkantott a valami okból elmerengő Dolgosnak. Én nem is tudom mit mondhatott, vagy csak sejtetett a hangjával, de a kutya nekiiramodott, csak úgy dobálta lábaival a vakondtúrások földjét, majd a tehén közelébe érve haragosan idébb parancsolta a jószágot. Amúgy jámboran elkérődzött a többi.
A délelőtt folyamán aztán megtudtam eleget. Először is, hogy bot nélkül (már megint egy bot, gondoltam magamban) nem lehet meg a pusztai ember. Annak meg kiváltképpen legjobb a som, galagonya, tölgy, vagy vadalma. Azok erősek, kemények, faragni meg nem csak lehet, de büszkeség is. Faragáshoz meg nem kell egyéb egy – és itt megnyomta a szót-, jó bicskánál, meg a kusztora, ami kis véső féle volt, de azt is maga csinálja az ember. Elmagyarázta, hogy megszabott rend szerint, először mindig a tehén megy a legelőre, csak után a birka, mert az tövig lerág mindent. Annak jó a silányabb, rövid füvű szikes terület is, ráadásul a birkák járta legelő szagát más állat el sem viseli. Disznókat egyenesen meg rá sem engednek jó legelőkre, mert feltúrják, tönkreteszik, igaz jobban is szeretik azok, a vizes, hempergőzésre megfelelő részeket. Gyula bátyám meg csak legyintett, amikor a kanászt említette! Legnagyobb becsülete a gulyásnak, meg a csikósnak van! - egyenesült ki büszkén, majd megcsavarintotta a bajszát. Igaz, elismerte, hogy a lányok jobban ránéznek a lóháton visszatérő legényre, mint a gyalogosan ballagó csordásra! Na ettől éppen nem kedvetlenedtem el, mivel a lovaktól igencsak tartottam! Aztán rátért a kutyákra is. Elmondta, hogy leginkább a puli a jó, de régebben komondort, vagy kuvaszt is tartottak a pásztorok maguk mellett, de azok inkább őrizték, mint terelték az állatokat. Igaz, bátorság, és erő szempontjából nekimentek azok még a farkasoknak is. A kolompról szólva is megokosodtam. kolompot egyre tesznek csak, meg esetleg olyanra, amelyik kóborlásra hajlamosabb, nyugtalanabb vérű. Így hallható mindig merre jár. Vihartól meg ne féljek, mert a kalyiba védelmet ad, az állatok meg összeállnak, szembefordulnak széllel, esővel.
A ménes, az bizony nekiszalad a látóhatárnak a mennydörgéstől! Mire idáig jutottunk, meg is kellett itatni az állatokat. Gyula bátyám nekiviselkedett, feltűrte az inge ujját, és nagy lendülettel, jó félórán át töltögette a vályút. A tehenek borzasztó kényelmesen odaballagtak. Pofájuk megmerült a vízben, fülük olykor megrebbent, farkuk hátukra csapódott, ahogy bogarat hessentettek el magukról. Igencsak benne voltunk már az ebéd idejében, amikorra végzett. Akkor a menedék alól elővett egy kendővel átkötött cserépedényt. Fedőjét levéve, elémtette egy kanállal, hogy egyek, amennyit gondolok. Tejfölös krumplileves volt abban, de olyan jó hűvösen, minta most vettük volna ki a kamrából. Nekiviselkedtem aztán, hagyva valamennyit az edényben, de Gyula bátyám csak elhárította magától, mondván, hogy ezt miattam főzte-küldte az ángyom, mivel ő szalonnán van estig. Délután amúgy elmúlt csendes mesélgetésben, meg elnéztük, ahogy Kosztos próbálgatja erejét egy kisborjún. Nagyon igyekezett, de látni lehetett, hogy több még benne a félsz, mint a tudomány, de azért csak megkapta a dicsérő szavakat!
Mikorra alá kezdett bukni a nap, elindultunk hazafelé. A két okosabb összecsaholta a
csapatot, aztán visszabandukoltunk. Bizony minden tehén megismerte a maga portáját, és duzzadó tőgyekkel becaplatott az udvarokra. Jó nagyanyám már a kapuban várt. Kérdésére, hogy miként végeztem, báttya csak megbökte kalapját, és
odamorogta, hogy: „ Még ember is lehet.” Na, nekem bizony hamar megzizzent a szalmával tömött párna a fejem alatt! Álmomban Gyöngyike biciklizett felém mezítlábasan, szalaggal a hajában. Vízzel teli korsót hozott a kormányra fűzve, izzadt homlokára fűszál tapadt, mosolyogva kínálta az italt, én füttyentettem egy nagy loboncos kutyának, hogy álljon kis ideig szolgálatba, aztán nagy évődéssel el voltam a lánnyal egy szép nyárfa alatt. Kijártam aztán jó hétig a legelőre. A végére már a kutyák is annyira megszoktak, hogy szavamra ezt-azt meg is tettek. Elutazásom előtti este meg csak beköszön az én Gyula bátyám, és a kezembe nyom egy szép szarunyeles bicskát. „Fizetségként. Ne csúfoskodjál öcsém azzal a városi holmival” -mondta, aztán nyújtotta a kezét erős szorításra.
Azért az öreg Révész botjának titkára is csak megjött az igazság! Nagyanyám egyik leveléhez, nagyobbik unokatestvérem is hozzáírt. A Szarka Laci kérte rá. Azt üzente a pajtásom, hogy egy nagy eső után figyelmetlenül szaladva megcsúszott, és derékig megmerült a vizesárokban. Annyira meredek, és csúszós volt a part, hogy saját erejéből abból ki nem tudott mászni. Ahogy tanakodik, tapodja a sarat, hát arrajár a Révész, és botját nyújtja kapaszkodónak. Laci csak megfogta, és kikapaszkodott vele. Nem volt abban sem gyilok, sem méreg, de még a kőszemekből sem lövellt ki semmilyen fénysugár. Na, így teljesült az én álmom!
Gyula bátyám pár éve meghalt. Úgy mondják a pipa vitte el, pedig én tudom, hogy a legelő, az hiányzott neki! Az élet változásával már nem bajlódtak az emberek háziállatokkal. Pásztorra sem volt szükség, a tejet megvették a boltban. Sajnálatból még a Tsz-ben őrizhette a gépeket pár évig, majd nyugdíjazták. Volt akkor is – igaz, nem terelő- kutyája, azzal járt dolgozni. Úgy hívták, Szolga. A valamikori legelő helyére meg struccfarmot épített egy vállalkozó.
Azt a bicskát azonban még őrzöm. Gondoltam, majd a fiamnak adom. Nagyon szeret
farigcsálni.