Fullextra.hu - Életre ítélve-3

Elindultak vele, de a szobaajtó a fürdőszoba ajtóra nyílt, és a csont-merev öreggel sehogy se bírtak elfordulni.

5.
Másnap reggelre beütött a mennykő. Az öregúr nyakig összefosta magát, de úgy, hogy még a feje alatt lévő kis- és nagypárna is csupa lucsok lett. Az történt, hogy mivel egy hete nem volt széklete, az orvos ricinust rendelt neki. Este a gondozónő be is adott egy evőkanállal a tömény hashajtóból. Na, ez okozta a galibát. Amikor reggel Gyula lement, hogy megitassa az öreget, az iszonyú bűztől hanyatt-homlok menekülésbe fogott, s meg sem állt a sógorig. Felverte őket, s rohantak vissza az öreget lesikálni. Mire odaértek, már a kétségbeesetten sipítozó gondozónőbe botlottak.
– Mit csináltak az öreggel? Csupa szar... Ezt nem tudom egyedül helyrehozni! Segítsenek! – mondta és a két férfi, felváltva tartotta a csupaszar öreget, míg a két asszony a szennyes ágyneműt cibálta le.
– A párnákat ki lehet dobni – közölte rezzenéstelen arccal a gondozónő. – Van másik? – kérdezte gyanakvón.
– Nincs, ha csak a mamától nem kérünk. – mondta félénken Sári. Be is óvakodott a mamához, de vérvörös arccal, leforrázva jött ki onnan.
– Azt mondta, hozzál le te! Ő nem ad, minek fosattátok meg az öreget?
– A vén állat! Hát, ha nem hashajtózzuk meg, akkor bélcsavarodást kapott volna... – jegyezte meg Gyula maliciózusan.
– Na, eriggy sógor, hozzál le két párnát, majd veszünk helyette! Addig megengedjük a vizet a kádba és lecsutakoljuk az öreget... – mondta Pista.
– Rá is fér, mert féléve csak le volt törölgetve, már retkes a kosztól. Szaglik – húzta el az orrát Sárika A gondozónő erre replikázott.
– Az nincs benne a feladatkörömbe, hogy a kádba cipeljem az öreget. Egyedül nem bírom...
– Miért nem szóltak, majd csak becipeltük volna a sógorral – mondta Gyula, és az öreg hóna alá nyúlt, míg a sógor a térdeit kapta meg. A katéter pedig lógott belőle, mint egy elvágatlan köldökzsinór. Elindultak vele, de a szobaajtó a fürdőszoba ajtóra nyílt, és a csont-merev öreggel sehogy se bírtak elfordulni. Ebben a nagy küszködésbe robbantak bele a pestiek.
– Hű, mi ez a bűz! Atyaisten mit csináltok az én apukámmal? Jó, hogy le nem töritek a lábait!
– Nyugi, csak meg akarjuk fürdetni! – állította le Gyula, de a hugi levegő után kapkodva sápítozott tovább.
– Ez állati! Így húzni-vonni szegényt. Legalább levennétek a fürdőszoba ajtót, nagyokosok! – mondta, és mire észbe kaptak, már le is emelte az ajtót.
Ettől kiszabadult az öreg, és bele tudták nyomni a kádba. Kezdődhetett a csutakolás.
Gyula és a sógor felmenekült Gyula agglegénylakásába, leöblíteni az izgalmakat. Mire illumináltan hónuk alatt a párnákkal visszatértek, már csak a kádból való kiemelés volt hátra. A jól végzett munka eredményeként a papa kiglancolva fekhetett vissza matracsírjába. Gondozónő el, a család pedig felverve a mamát délelőtti kómaszerű mély álmából, körbeülte vele az öreget.
– Na papa, itt vannak a pestiek – vigyorgott Gyula, mire az öreg így reagált.
– Le vannak szarva...
– Na, de apukám – lépett oda Zsófi sértetten és simogatni kezdte csapzott, bozontos üstökét. – Hát itt a Dócika is, a kedves kisunokád...
– Az is le van szarva... hol a Pista?
– Itt vagyok papaám! – serénykedett a sógor – mit kérsz?
– Sose eszünk már?
– Még nincs dél papa.
– Dehogy nincs. Ha itt van Pista, akkor enni kell!
– Te meg mit állsz itt, mint a fasz, – nézett Gyula fiára – Dolgozzunk! Engedd ki a kecskéket...!
– Mind a harminckettőt? – kérdezte Gyula. Zsófi értetlenül nézett rá.
– Mindet – bólintott a papa és a szennyes-tartó felé intett fejével. Gyula felemelte a fedelet, s félúton megállt vele. Az öregre sandított.
– Csukd le gyorsan, még kiszöknek! – mondta az öreg...
– Adj egy bili vizet! – mondta, mire Gyula megitatta. Zsófi a látottaktól félájultan egy fél banánnal akart kedveskedni az öregnek, de az ráköpte az első falatot.
– De rossz! Mi ez? – kérdezte
– Hát banán papa, tele van vitaminnal...
– Nem ismerem.
– Na látod húgom, ne is erőltesd! Életében nem evett banánt, míg a mama mázsaszám zabálja. Az öregtől ezt is sajnálja, pedig kétszerannyi az öreg nyugdíja, mint az övé.
– Hát akkor mit adtok neki? Pudingot, kalácsot, mézet?
– Hova gondolsz? 1,5%-os tejet száraz-kenyérrel beleaprítva... a mama csak ezt engedi.
– Igaz ez mama? – fordult az anyjukhoz Zsófi.
– Mit, mit motyogsz? – kérdezte zavartan a vénség.
– Nem lehetne egy kis kalácsot, tejfölt, pudingot adni neki? – ordította teljes hangerővel Zsófi szemben állva vele, hogy a szájáról leolvassa, amit mond.
– Most mit ordítasz itt velem, nem vagyok én süket!
– Mit is mondtál, hogy mi van a szekrénnyel? Ki kell nyitni az ajtókat, mert beeszi magát a büdösség! Na, értem én, nem vagyok még hülye!
– Mama nem lehetne jobb kosztot adni az öregnek? – kérdezte a sógor. Ő értett legjobban anyósa nyelvén. A mama arca megmerevedett és így replikázott.
– Nem jó ennek semmi! Egész életében egy begre tej volt a reggelije meg a vacsorája, kenyérhéjjal beleaprítva. Most minek variálnátok?
– De anyukám! Most más a helyzet. A papa beteg... kímélő kaja kellene neki.
– Add vissza a fogsoromat! – kiáltotta a döbbent csendben a papa.
– Tényleg! Hol az öreg foga? Hova dugtad mama?
– Jó helyre. Én nem fogom mosogatni naponta... Undorító. Ne rágjon! Nyelje azt a zötymőt, mint kacsa a nokedlit, amit a veje beletukmál. Nem is hiszem, hogy nem attól sok zsíros cupáktól fosta össze magát, amit beletömtél. A múlthéten este kihányta az ebédet, most meg összefosta magát. Utálom már az egészet. Legjobb lenne megdögleni! Vigyétek el innen! Oda a bolondok közé, ott a helye! – mondta a magáét és nem zavarta, hogy élet párja minden szavát érti, s a kegyetlen mondatok tőrként járják át öreg szívét. Az öreg csak nézett és nagy barna szemeiből könnypatak csordult ki. Na, ezt már nem bírták a férfiak és felmentek Gyulához rátölteni. A nőket pedig magukra hagyták, aklimatizálódjanak a szarszagú ózondús levegőben.
6.
Mivel a mama szentélyébe – sötét bútorokkal telezsúfolt barlangjába – senki, még kedvenc lánya és unokája sem léphetet be, így Zsófiék a papa betegszobájában vertek tanyát. Igenám, csakhogy már az első éjszaka rosszul telt el. A papa az éjszaka nagy részét Pista, Gyuszi, Bözsi, Béla, anyám és az apám kiáltozásával zavarta meg. Hiába gyógyszerezték be altatókkal, nyugtatóval, a hatás fordítva sült el. Egyre éberebb lett tőle.
Zsófiék hatalmasra dagadt, álmatlanságtól duzzadt szemhéjakkal ébredtek, tíz-húszpercenkénti szakaszokra darabolt éjszakai virrasztással egybekötött rémálmukból. A papa fantáziálgatása, s Gyula, de főleg a Béla utáni óbégatása csak nem szűnt. Zsófi forradalmi újítással élt: elővette a szekrény mélyéről az ő kisgyerekkori emlékként megőrzött cumiját. A cumit mézbe mártotta és betette az öreg szájába. És lőn csoda: az öreg a meglepetéstől ráharapott a cumira és ettől kezdve csend lett.
Gyula gonoszkodva nyitotta rájuk reggel az ajtót, számítva a panaszáradatra, de semmi. Zsófi ült az asztalnál kapucínere mellett és olvasta a Népszabadságot. A kislány kinn reggelizett a konyhában. Első meglepetéséből felocsúdva a papára tekintett és megszokott indián csataüvöltése félúton fennakadt, amint meglátta a matracsírjában békésen cumizó apját.
– Jó reggelt Gyul...a bá...csi! – mekegte és hangja göcögő röhögésbe csapott át.
– Hát evvel meg mit tettél hugi?
– Befogtam a száját tesó... hát egész éjjel be nem állt a lepénylesője! Kibírhatatlan volt.
– Hát Zsófikám, le a kalappal előtted! – álmélkodott Gyula. – neked kellett lejönni Pestről ide, hogy belefojtsad a szót az öregbe! A szomszédok már félig megőrültek apjuk óbégatásaitól. Zseniális! Be kéne adni újításnak! – röhögött a két gyerek egymásra nézve, hangosan, viháncolva, úgy mint ötven évvel ezelőtt...
Na, ennek a nagy jókedvnek hamar megjött a böjtje. Karácsony másnapján a mama újabb agyi történés szenvedő alanyaként megszédült és elvágódott a fürdőkádban. Szerencse, hogy a lánya kéznél volt, különben belefulladt volna a fürdővízbe. Nagy nehezen kicibálta a vízből, s a közben a kislánya által riasztott Gyulával megpróbálták lábra állítani. De a lábai többé nem engedelmeskedtek. Úgy lógtak, mint a rongybábú mankói...
Kihivatták a körzeti orvost, az meg csak a fejét csóválta.
– Ez bizony agyi történésként hat, beutalom a belgyógyászatra – mondta és zsebre vágva a hálapénzt a gyors és határozott intézkedésért, kihívta a mentőt. Mama kórházba be, a karácsonyfa díszítésnek fuccs.
Így telt el a téli szünet. A mamát három hét után hazabocsátották a szokásos szöveggel
– Állapotához képest jól van. Az agyi történésből kifolyólag most az ép lába bénult le... – mondta a főorvos szenvtelen hangon. – Ki kell a jólbevált háziápolást őrá is kiterjeszteni...
– Értjük főorvos úr, addig a pár hétig ugye – jegyezte meg Gyula, miközben a bélelt borítékot a főorvos zsebébe süllyesztette. A főorvos elpirulva vette a lapot, s megkérdezte:
– Hogy van a papa?
– Köszöni jól. Már féléve jó van drága főorvos úr, bár Ön pár hetet jósolt neki a legfőbb bíró úgy látszik életre ítélte! – sóhajtotta a sógor.
– Hát igen, mindannyian isten kezében vagyunk – tárta szét tehetetlenül karjait a főorvos és elbocsátotta a lógó orrú családot.
7.
Most már a mama is ágyba fekvővé változott. Ez volt aztán az igazi. Élvezte, hogy a lánya reggeltől estig kiszolgálja. Etette, mint a galambot, biliztette, megfésülte, ágyba vitte neki a kávét, az ételt. Ő meg csak adta az utasításokat, készítette a listákat a bevásárolni valókról. Szabadidejében pedig falta a lányregényeket. Egy szép napon így szólt a lány.
– Anyám, lejárt a szolgálatom. Rád is kiterjesztjük a házi ápolást!
Az öregasszony csak sápítozott, hogy – őhozzá ne érjenek ezek... a némberek.
– Miért anyu, a papát már fél éve ápolgatják, sikamikálják. És elég jól csinálják.
– Nekem nem kellenek! Ide ne járkáljanak állandóan ki és be! – sipítozta eszelősen, miközben arca eltorzult és egészen szederjessé vált a vértolulástól. Attól lehetett tartani, hogy menten megüti a guta. A lánya csak nem tágított és az időközben megérkező felmentő sereggel: Gyulával és férje-urával közösen puhították tovább az öregasszonyt. Hiába ecsetelték neki a helyzet súlyosságát, hajthatatlan maradt.
– Emlékezzél anyám, amíg a papát be nem szorítottuk a nagy rekamiéra, hányszor mászott vagy esett le az öreg a sezlonról? Legutóbb is amikor a feje a sezlon kerete alá szorult, ő meg üvöltött mint a fába szorult féreg, a Béla szomszéddal alig bírtuk kiszabadítani a sezlon romjai alól. Erre igazán nincsen szükség, hogy te is összevizeld a szőnyegeket, csússzál, másszál mint a múltkor is, amikor a vizeleteddel teli vödör rád borult, beszorult a fejed a hugyos rocskába...
– Ide ne járjanak azok! Az én testemen ne matassanak!
– Jó, akkor mi lenne, ha ideköltöztetnénk valakit, aki állandóan kiszolgál, tisztába tesz, vigyáz rátok...
– Kivégzem magam! Folyik majd a szép piros vérem... – lihegte eszelősen a vénasszony, de nem tudta eltéríteni szándékától a családját. Kötötték az ebet a karóhoz.
– Anyám, a ti bioritmusotok annyira eltérő a papával, hogy amikor a reggeli tisztába tevés, biliztetés, etetés ideje van, te még alszol. A gondozónők elmennek, s mikor te felébredsz, tízkor, nincs aki, ráültessen a szoba WC-re... Összecsinálod magad anyám! – tódította Sári.
– Vagy az lesz anya, hogy becsomagoltatunk, mint egy csecsemőt, azt, amikor délben jönnek, akkor tisztába tesznek... Lesikálnak.
– És addig, mit csináljak addig?
– Addig fekszel szépen csendben és hallgatsz, mint aki beszart...
– De kieszi a pisi a szép fehér bőrömet...
– Na látod, ezért kell ide valaki.
– Bánom is én. – Adta meg magát az öregasszony. Ha már a gyerekeimre se számíthatok, pedig ti öröklitek ezt a lakást, a bútorokat, a takarékbetétünket. Hálátlanok vagytok. De hát jól van ez így. Pedig mennyit kínlódtam én veletek kisbaba korotokban, meg míg felnőttetek...
– Muter, felejtsd el ezeket. Most más a helyzet. Én tudok valakit, akit te is elfogadnál. Van ezek között a gondozónők között az a kis findzsaszemű mongol nő. Mindig olyan jól elbeszélgettetek...
– Aha... a Fegyácskára gondolsz fiam?
– Arra.
– Hát talán Ő. Megpróbálhatnánk. Az, becsületes nincs úgy kirafinálva, mint a magyarok. Beszéljétek meg vele...!
Így is tettek. A mongol nő ráállt az ajánlatra, hiszen két éve vált el magyar férjétől, aki tíz éve hozta őt el magával feleségnek a mongol pusztákról. Fejőnői állását felcserélte a szociális gondozó szakmára. Most, miután egyedül nevelte nyolcéves kisfiát, a gyermeken kívül felgyülemlő fölösleges szeretetenergiáját az ápoltakra árasztotta ki. Mindig mosolygott és bájos akcentusokkal tűzdelt beszédével mindenkit levett a lábáról.
A mamát átköltöztették a papa szobájába, a fejőnő pedig beköltözött a kisfiával a mama szobájába.
A mama legnagyobb bánatára egy szobába kényszerülve kénytelen volt negyvenévi önállóságát feladva, egy levegőt szívni megvetett férjével.
A papa megörült, hogy a mellette lévő ágyon imádott felesége fekszik és békés cumizgatással boldogan legeltette szemeit asszonyán. A pap horkolása már nem zavarta a mamát, mivel jótékony süketségbe burkolózott. Annál inkább zavarta az öreget az ő nappali horkolása. Mivel ő az éjszaka nagy részét papírtépkedéssel és olvasással ütötte el, így átaludva a nap nagy részét eszeveszett horkolásával az őrületbe kergette agyalágyult férjét. Így aztán a mongol fejőnő beszerzett egy horkolás elleni cumit, s a mama is megkapta a saját cumiját. Na, ezen segített a cumi.
A naponta benéző Gyulát idilli kép fogadta. A két öreg békés cumizgatással feküdt egymás mellett, mint két óriás csecsemő.
A kisfiú vette át a boltba járás gondját. Kisebb napi tej-kenyér vásárlásakor őt szalasztotta anyukája. Telt múlt az idő és eltelt ez az év is. A mongol asszonyka annyit főzött a bőséges kosztpénzből, hogy Gyulának is jutott a finom mongolos ízekkel megtunkolt magyaros kajákból...
És, hát mivel lehet egy férfiembert megfogni: a hasával. Így is történt. Gyula lassan összemelegedett az asszonykával és feladva hatvan éves féltve őrzött agglegényéletét elhatározta, hogy összeköti a sorsát a harmincéves tűzrőlpattant mongol menyecskével. Így egyszerre felesége is lesz, meg fia is. Mégsem halhat ki a család férfiága! Egyre többet időzött lenn az apai lakban, hintaszékében üldögélve és békésen kortyolgatva sörét, elnézte az egymás mellett matracsírban fekvő felmenőit. Tekintete a szájukban lévő cumikra tévedt, és úgy érezte, mintha egyszerre nem is egy, hanem három gyereket ajándékozott volna neki a sors.
– Istenem, de szép is az élet! – kurjantotta vidáman és lapát tenyerét az asszonyka domborodó hasán nyugtatva, hozzátette. – Fenyácska, nemsokára eggyel többen leszünk! Jön a III. Gyula! Hogy én mit hagytam ki eddig...!
– Mit hagytál ki apuska?–Hát az idillt Frenyácska! Elnézem ezt a két öreget, akik boldog tudatlanságba ájulva vegetálnak. Semmire sincs gondjuk. Most mi gondozzuk őket, aztán majd ha én is elaggok, akkor kapok majd egy cumit az ajkaim közé, és gumipelenkába csomagolva huncut mosollyal nézem majd amint sört kortyolgató fiatal szeretőd ölében a hintaszékben ülve pajkosan rám nevetsz. Én pedig kihunyó tudatom utolsó szikrájának fellobbanásával cinkosan rád kacsintok és boldogan fingok ki ebből a pocsék világból. Miközben az Eliziumi boldog mezők felé haladok, kárörömmel gondolok rátok, akik itt maradok ebben a földi pokolban életre ítélve...