Fullextra.hu - Egy hír és más semmi

Időnként felröppen a hír: az ezzel foglakozó tudósok hosszú évek kutatómunkájával megállapították, hogy a nevetés fogyasztó hatású. Elképzelhető. De számomra elgondolkodtató is. Több okból is.

Jobb érzésű államokban ugyebár kifejezetten tiltják, és szigorúan bűntetik az embereken végzett kisérleteket. Egyre komolyabban foglalkoztat a kérdés: vajon ennek szellemében hogy nézhet ki egy ilyen kutatómunka? Nyilván állatkisérletek folynak, az állatvédők legnagyobb örömére. S mint tudjuk (éppen az állatvédőktől), ezek a kisérletek kifejezetten kegyetlen, gonosz, mostoha körülmények között történnek (az embertelenről most ne beszéljünk, mert éppen ezért állatkisérletek. Nem?). De mégis hogyan? És mennyire körültekitően? Mert az elég nyilvánvaló, hogy attól, hogy néhány zsírsertést sikerült lefogyasztani Móricka viccek mesélésével, a dolog még nem igazán általánosítható. Még az is elképzelhető, hogy a kutatómunka hevében egész egyszerűen elfelejtettek nekik enni adni. De az is elképzelhető, hogy a zsírsertések egyszerűen csak ilyenek. Más állatfajokat is be kellett hát nyilván vonni a kisérletekbe. De ha már más állatfaj, akkor nyilván más érdeklődési kör. Ami az egyiket anorexiássá teszi, még nem biztos, hogy a másikat is. Hogy hosszú évek, és iszonyúan sok pénz ment el erre a kutatásra, az tehát valóban elképzelhető. De valahogy elég nehezen áll össze az én tudatomban az állatkisérletek kegyetlen voltának és a nevetés hatásainak, mint kisérleti témának az összefüggése. Akkor viszont más módszert kellett alkalmazni. De könyörgöm! Mondja már meg valaki, MILYET???

Nem lennék én, ha a nevetés, úgyis, mint szó, csak úgy hidegen hagyna. Gondolatban eljátszom hát kicsit ezzel a szóval.
Nevet. És?
Neve: T. És?
Ne! Vetés!

Más összefüggéseket nézve is elgondolkodtató a hír. Annál is inkább, mert bevallom, szerencsés ember vagyok. Bár lehet, hogy ez nálam valóban alkat kérdése. Emlékeim szerint 13 éves korom óta 60-65 kiló között mozog a tetsúlyom. Azelőtt sem voltam kifejezetten testes alkat, köszönhetően talán annak, hogy elbeszélések szerint egy percig sem tudtam nyugton ülni a fenekemen (Istenem! Régi, szép idők!). Ám az a tény, hogy az elmúlt 43 (sőt, nyugodtan mondhatom, hogy 56) évben egyszer sem sikerült túllépnem a 65 kilón, a tudósok eme megállapítása alapján könnyen azt a látszatot keltheti, hogy az életem csupa tréfa-móka-kacagás. Nem mondom, igyekszem mindent elkövetni ennek érdekében, de azért nekem sem mindig sikerül. Vannak bizony dolgok, események, amelyek torkomra fagyasztják a gurgulázást, szomorúságot, nem egyszer bosszankodást, elkeseredett, a tehetetlenségtől örjöngő dühöt váltanak ki belőlem (is). Ám tény, ami tény, igyekszem ezeken a hangulati tényezőkön minél hamarabb túltenni magam. De ismételten hangsúlyoznám: szerencsés embernek tartom magam. Tudom, és elhiszem, hogy vannak, lehettek volna olyan körülmények, sorsdöntő események, amelyek egészen más irányba terelik személyiségem fejlődését. Szerencsémre nem így történt.

A testalkat és a nevetés összefüggése nálam tehát nem igazán egyértelmű. Már csak azért sem, mert ha jól tudom, és ha jól emlékszem, negyedikes gimnazista koromban ezt tanultuk is pszichológiából, pontosan a teltebb testalkatúakra jellemző az állandó, de mindenesetre gyakori jókedély. Ráadásul ezt a megállapítást jóval gyakrabban is hallani, mint a nevetés fogyasztó hatásáról szólókat. Külön elgondolkodtató számomra, hogy ismerőseim között is szép számmal fordulnak elő olyan emberek, akik inkább a sovány kategóriába sorolhatók, ám ez a hangulatukon, kedélyállapotukon egyáltalán nem látszik. S mert tudom, hogy ők sem, na meg én sem a nevetéstől tartom, vagy értem el testalkatom jelenlegi állapototát, a fenn említett hír számomra csupán az "érdekes megállapítás" kategóriáját gazdagítja. Arra azért viszont mindenképpen jónak tartom, hogy azt sugallja: az egészséges testsúly/magasság arány elérésének egyik, ha időnként nem is éppen a legkönnyebb útja a csilingelő kacagás. És ha valóban igaz ez a kijelentés, megelőzésnek sem lenne rossz. Mennyi, de mennyi, az elhízásnak tulajdonított betegség lehetne elkerülhető, ha az emberek megtanulnának vidáman, nevetve élni. Ha az időnként, vagy állandóan, vagy Isten tudja mikor, miért bekövetkező rosszban megpróbálnánk megtalálni a jót is. Ha neadjisten azzal élni, azt értékelni, megbecsülni is tudnánk. Ha nem lenne az önző módon "csak a saját egészségem érdekel" alapon működő káröröm, az elesettek, bajban lévők körbekacagása. Ha legaláb ez nem lenne össznépi tömegsport. Ha belátnánk végre, hogy a környezetünk hangulatának alakításában ha sok nem is, de némi szerepünk talán nekünk is van. És ez egyben némi felelősséget is rak ránk. Ha rossz, vagy akárcsak kissé borongósabb kedvünkben nem a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" elvet alkalmaznánk. Ha megtanulnánk, hogy kicsit kívülről tekintsünk önmagunkra is, végiggondolnánk, hogy amit tettünk, cselekedtünk, mondtunk, másokban milyen érzéseket kelt, mennyire elfogadható számára. És nem ragaszkodnánk tíz körömmel a saját, megváltoztathatatlan, kőbe vésett igazunkhoz. Ha sikerülne végre belátni, hogy minden ember más és más, mindenki máshonnan jött, mások a körülményei, mások az élményei, és azok hatására teszi, mondja azt, amit. És egyáltalán nem biztos, hogy "csak" az a jó és igaz, ami bennünk alakult ki. És emiatt nem akarnánk mindenáron ráerőltetni a mi igazunkat, felőrölve ezzel az ő és a saját idegrendszerünket is.

Az előbb szóbajött a kárörvendés. Érdekes módon erre is van egy közszájon forgó megjegyzés, mely szerint "hízott a májam". Most akkor fogyaszt, vagy hízlal??? A tudósoknak higgyek, vagy az ezeréves népi hagyományoknak?

Amúgy is érdekes dolog ez a fogyással. Valahogy mostanra már úgy néz ki, hiszen a csapból is ez folyik állandóan, hogy az az egészséges, az a jó, ha az emberek állandóan fogyókúrázással gyötrik magukat. És a Norbi féle módszer után most már újabb segédeszköz is van a fegyvertárban: a nevetés.

De azért nem árt erre is odafigyelni egy kicsit!
Nehogy aztán betegre röhögjük magunkat.