Olvasgatok - 2.
Dátum: Szeptember 24, szombat, 19:43:56
Téma: mango
 |
A tegnapi és mai, csodaszép, verőfényes nap által előcsalt sorok, kicsit lírai hangon...Csak olvasgatok ebben az ajándék-időben. |
Gyönyörű szombat van ma is.
Tehát megint kaptam egy kis időt a zavartalan, csendes örömre…Még a nyár visszakacsint, mintha tudná, és figyelemmel lenne rám, kis porszemre, mintha érezné, hogy az ősz engem megkínoz. Ma még teleszívom a tüdőmet ezzel a napsugaras szombattal, tudván, hogy sokáig kell kitartania. A szomorú jövőt is látom lelki szemeim előtt: januárra már annyira megkopik ez a tartalék, hogy szabad szemmel tán már meg sem találom. Akkor már visszafelé számolom majd a napokat a boldog, rámkövetkező áprilishoz. Lesz még jövőre is vajon április…?!
Az őszi hidegből ízelítőt már kaptam a múlt héten: esett és esett és esett, a hideg a bőröm alá kúszott és mélységesen mély volt bennem a szomorúság, idegrendszerem a teherbírását jóval meghaladó feszültséggel töltekezett a hideg, szeles, csúnya napok miatt. Mit tegyek, - nem szeretem az őszt, ő sem szeret engem.
De már tegnap is egy kicsit visszalopakodott a nyár, és ma is ragyog minden idekint. Ez az én időm, ebben tudok létezni…Igaz, becsapom magam, és a szeptember is becsap. Hiszen úgy tesz, mintha ő lenne a nyár, a kedvencem, a lételemem, - pedig csak belebújt egy kölcsönkért ruhába, és eljátssza, hogy csodaszép nyárvég van…Nem baj. Ennek is mennyire tudok örülni: hát boldogan csapom be magam.
Most nem Kosztolányi, hanem Déry Tibor emlékirata van a kezemben, ülök a teraszon és süttetem magam a langyos, drága napfénnyel. Velem van Déry, aki nagy kedvencem, - bár tudom, van, aki nem szereti Őt. Én belemerítkezem minden sorba, amiket papírra vetett…
Ma ezt találtam, - és mondja azt valaki, hogy mindez nem csodaszép…?!
Az idézet:
„Lassan ősziesre fordul az idő. Nagy gesztenyefánk hajában már ősz tincsek, s a nap már mind korábban bukik át a Bakonyon a túlsó félgömb fölé, alulról megvilágítani halottaink sírját. Kérdem, minek? A meleg és a fény táplálja az emberi szívet. Szívet a csontvázban…? Majd átültetünk egyet, fordítva, mint ahogy most divat, élőből a halottba. A magamét: jut mindenkinek. Még a régvolt sirályoknak is melyek a jelenbe átváltva s itt önmagukat folytatva, most mélyen alattam keringenek, kiemelt üzenetek a tó fényéből, halállományának rikoltozó lokalizátorai. Az ugyanolyan fecskéknek is, melyek előttem a mandulásban már a délövi útra gyakorlatoznak. Niki folytatásának, Lucának, lábamnál fekve. Egykori kutyáimnak, melyek rég elhagytak az úton, Tyrasnak, a sima szőrű barna vizslának; több, mit ötven éve hoztam magammal Erdélyből, Galócásról. Régmúlt szerelmeimnek. Mindenkinek, akit elképzelek.
Ősz. De a kertben megállt a nyár. Virággal, napfénnyel. […] Amelynek nincs szüksége reményre, reménytelenségre. A hosszú sor halványsárga, majd rózsaszínbe forduló rózsa, mely a hátsó nagykapuhoz vezető utat szegélyezi, hiába tudom, hogy ragyogó arcuk elhervad, ha majd megindulnak az őszi esőzések, most a meg nem szűnés illatát lehelik. Mögötte a hosszú, kamaszsovány ezüstfenyő is a körülötte keringő galamboknak s verebeknek Szent Ferencként a halhatatlanságról ad elő, én is odafigyelek. Már ferdén süt a nap a mozdulatlan alkonyatban, a kapufélfa mellett a nálam jóval magasabb bíborrojt, melynek méteres, kúp alakú virágai majd a földig lógnak, meg-megcsillogtatja harmatcseppjeit. És csönd. Magam is a csönd egy boldog paránya, mely hallja a csöndet.”
Írta mindezt 1967-ben, balatoni kertjükben mélázva egy hasonlóan szép napon, mint ez a mai, itt, most, Budán.
Gyönyörű szombat van ma is.
|
|