Fullextra.hu - Egy végtelenül emberi mese

Én végtelenül megátalkodott vagyok. Megátalkodott vagyok abban az értelemben, hogy mindig automatikusan elkezdek tiltakozni minden könyv ellen, amit nagy hirtelen kikiáltanak remekműnek, bestsellernek, szinte „kötelező olvasmánnyá” téve mindenki számára.

Már az iskolában is fanyalgással olvastam, ha valamit „kötelezően” el kellett elolvasni, annak ellenére, hogy egyébként faltam a könyveket és imádtam az irodalomórákat. Csak valahogy a „kötelező” szótól világ életemben felállt a hátamon a szőr. Így vagyok a sláger-könyvekkel, slágerkönyv-szerzőkkel is. „Ezt muszáj elolvasnod”, „Te még nem olvastad?!” stb., stb.
Nos, kivételesen, valószínűleg valamilyen belső sugallattól vezérelve, nem hallgattam a megátalkodottságomból fakadó ellenállásomra, és nekiugrottam egy ilyen „slágerkönyvnek”. Paulo Coelho: Az alkimista c. művéről van szó. Nem kertelek: magával ragadott. Nem titok, mindig is vonzódtam a mesékhez, és mivel a kisfiamnak esténként mesélek, így mostanában még inkább képes vagyok ebben a varázslatos világában elmerülni. Coelho könyve minden tekintetben megfelel a mesével szembeni elvárásoknak. Van benne jó és rossz, van benne kaland, kihívás, van benne bölcsesség és mint minden jó mesében, van tanulság is a végén. Szándékosan nem idézek a könyvből, hiszen szinte minden második oldalról idecitálhatnék egy-egy mondatot, amibe bele lehetne kapaszkodni, amiről lehetne elmélkedni. Coelho semmi mást nem tesz, mint történetbe ágyazza mindazt, amivel valójában mindenki tisztában van. Nekem legalábbis nem újdonságokat mondott ez a könyv, csupán szembesített az életemmel, s szerintem az olvasók többsége így érezhet. Szembesít azzal, hogy születésünktől fogva van valamiféle utunk, amit vagy látunk magunk előtt, vagy nem, s ha látjuk, dönthetünk úgy, hogy végig megyünk rajta, s dönthetünk akként is, hogy letérünk róla. Szembesít azzal, hogy életünk során mennyi álom, kisebb nagyobb cél mellett megyünk el hol lustaságból, hol önbizalomhiányból, hol félelemből, hol egyszerűen azért, mert beérjük valami kevesebbel. Ez a mese arról szól, hogy valójában mindent megtehetünk. Ha akarjuk, bármit elérhetünk. De ha úgy tetszik, kiszállhatunk félúton. Mindig, minden nappal tanulunk valamit, akár végigmegyünk a nekünk rendelt úton, akár nem.
A könyv főhőse természetesen végigjárja a maga útját, s így jut el a mese a végső tanulságig. Semmi nem hullik az ölünkbe, s ha a vágyott cél karnyújtásnyira van tőlünk, akkor is csak lépésenként jutunk el oda, de ezek a lépések sosem hiábavalóak. A könyv a hitről szól, a lélek erejéről, az állhatatosságról, a tudni vágyásról, a bizalomról, az álmokról és hogy azok valóra válthatók. Coelho filozofikus meséje végtelenül emberi és tiszta történet.
Ha már megátalkodottságomat fölfedtem, elárulom azt is, én általában egy könyvet egyszer olvasok el. Mintha folyamatosan attól félnék, hogy kifutok az időből, és míg az egyiket újraolvasnám, lemaradok valamiről, amit még nem. Nos, lehet, hogy ezzel a könyvvel kivételt teszek, és egy darabig magammal fogom hordani, s időről időre belelapozok majd. Azokat a bizonyos ide nem idézett mondatokat szeretném újra és újra elolvasni, hogy hitet és erőt merítsek belőle, ha épp szükségét érzem. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy „kötelező olvasmánnyá” tegyem, vagy „sztároljam” ezt a könyvet, így itt most be is fejezem ezt az eszmefuttatást. Azért bízom benne, néhány hozzám hasonlóan megátalkodott erre vetődik, és mond neki valamit ez a néhány sor.