Olvasgatok - 3.
Dátum: Szeptember 29, csütörtök, 19:31:58
Téma: mango
 |
Valóban minden csak tőlem függ…?! Át kell értékeljem az évszakokról a nézeteimet. Ma például az októbert is kedvelem, - úgy érzem, - pedig ez a hónap eddig rémülettel töltött el.
|
„Légy jó, a szíved szerint! Ne feledd, hogy rajtad fordul meg, és ma is tőled függ minden.” – írta József Attila Vágó Mártának, és tudom, hogy ő ezt komolyan is gondolta. Ha kissé tágabban értelmezem ezeket a nagyon is szívre ölelhető gondolatokat, és magamba nézek, méghozzá jó mélyen: azt érzem, hogy valami stigmatikus erőt kölcsönöz nekem. Valóban minden csak tőlem függ…?! Át kell értékeljem az évszakokról a nézeteimet. Ma például az októbert is kedvelem, - úgy érzem, - pedig ez a hónap eddig rémülettel töltött el.
Nem tudom az okát, de Lawrence Durrell könyve, az Alexandriai négyes akarta, hogy újra belelapozzak, és követelte, ki tudja, hányadszorra, hogy olvassam el. No, nem mindet, az elejétől a végéig, hiszen az ezerötven oldal… De bizonyos részeknél már szinte magától kinyílik a kétkötetes könyv. Nagyon szeretem ezt a regényt.
Lassan valóban ránk köszönt az ősz: a reggelek már csípősek, és a nap is csak szégyenlősen dugja ki fejét az elszürkült felhők mögül. Nem téveszthetem már meg ennél tovább magam. Elmúlt a nyár, el a szép kora-ősz is…Belső zavarjelzőm ma küldte az első, igazi figyelmeztetést. Komolyan veszem.
Lapozok a könyvben, - találomra.
És ezt olvasom:
„Ami engem illet, nem vagyok sem boldog, sem boldogtalan; lebegek az emlékezés ködös kotyvalékában, mint a toll vagy a hajszál. A művészet haszontalan voltát már említettem, de nem fűztem hozzá semmi hiteleset a vigasztalásról, amelyet nyújt. Az olyasféle munkának, amilyent én végzek aggyal meg szívvel, vigasztaló mivolta abban rejlik, hogy csakis OTT, festő vagy író csendjében lehet a valóságot újrarendezni, feldolgozni, s rákényszeríteni, hogy kimutassa lényegét. Köznapi tevékenységünk, a valóság nem egyéb, mint a zsákvászonhuzat, mely elfödi az aranybrokátot, a dolgok értelmes rendszerét. Reánk, művészekre, az az öröm vár, hogy a művészet révén jóleső kompromisszumot kössünk mindazzal, ami a köznapi életben megsebzett vagy legyőzött bennünket, s ezen a módon éppen nem kerüljük el a végzetünket – amire az átlagember törekszik -, hanem ellenkezőleg, beteljesítjük a legmagasabb fokon: a képzeletben. […] … érzem, hogy érett koromnak ez az első nagy robbanása, emlékké formálódva, mérhetetlenül kitágítja életem és művészetem határait. Gondolatban újraélem mindezt; mintha csak itt, ezen a festetlen faasztalon, az olajfa alatt, a tenger szélén, csakis itt ékesíthetném fel mindazzal a gazdagsággal, amelyet megérdemel. Úgy kellene, hogy ez az írás elvenne valamit élő tárgyaitól, - leheletüket, bőrüket, hangjukat -, és abból szőné meg az emlékezés finom szövetét. Azt szeretném, ha annyira életre kelnének, addig a pontig, ahol a fájdalom művészetté válik…A kísérlet talán kudarcra van ítélve. Nem tudom. De meg kell próbálnom. „
Hát valahogy így gondolom én is.
…és az ősz, a szobafogság (ami nekem együtt jár az ősszel) – ennek a szép gondolatnak a kipróbálására jó lehetőséget kínál.
Most, míg írom e sorokat, az ablakon kinézve, - még minden csupa-csupa zöld itt Budán, ebben a csodaszép kertben. Minden fa, amely az ablakom előtt bókol, csak később kezd „őszülni”, - talán még egy kicsit mégiscsak becsaphatom magam…
|
|